Autós
Tegnap még ráfrissítettem a kérdezőpartneremre, és feldobta A kérdést, amire időm nem volt válaszolni, ma viszont félálomban ezen gondolkodtam, szóval akkor helye van.
What type was your first car?
Autó-bolondériám már nem titok itt, szóval ez sem lesz rövid válasz. Nagyon vártam, hogy 17 éves legyek és letehessem a jogsit, mindig is szerettem volna vezetni megtanulni, meg szerettem az autók között lenni, emlékszem a telkünkön sokszor csak úgy beültem Nagypapám Polski Fiátjába, és nézegettem a gombokat, meg simogattam a sebváltó tetején levő díszgömböt. Szüleim rettentő bölcsen azt mondták, hogy persze, tegyem le, de csakis az angol nyelvvizsga után fogják finanszírozni. Ennél jobb motivációt nem is lehetett volna kitalálni a nyelvvizsga letételére. Egy öreg Ford Fiestán tanultam vezetni, ez volt az első típus, amit vezettem. Fehér kisautó volt, akkoriban a Minoltának voltak ilyen cégautói, faszfej, üvöltöző oktató, vezetési önbizalmat sárba tipró reakciók - a szokásos. De szerencsére a kedvem ő se tudta elvenni. Nagy nehezen a jogsi is meglett, bár a biztonságos üzemeltetésen 2x is megrántottak, másodszorra pont a 17. szülinapomon összekevertem a féket a kuplunggal (mutogatás közben, nem vezetés közben :)), hiába mondtam aztán sírva, hogy ne vicceljenek, természetesen tudom a pedálokat, csak most véletlen összekevertem, de harmadszor is menni kellett. A forgalmi nem is értem, miért lett meg, nem fizettem le a vizsgabiztost, de irtózatosan béna voltam, egy piroson is sikerült átmenni, mégis megkaptam.
Otthon Daciánk (DYM-303, előtte TS 76-04) volt, azon gyakoroltam, bár Apukám nagyon féltette, de azért néha odaadta, főleg a késő esti edzések, meg a hatalmas edzéscucc cipelése szolgáltattak jó apropót az autó kölcsönkérésére. Aztán valamikor 19-20 éves korom körül vett Papám egy Opel Astrát (GZY valami) , ami annyira menő és hatalmas váltás volt a Dacia után, amit nem is tudok elmondni. A Dacian izomból kellett minden pedált nyomni, ott még talán volt szívató gomb is (höhö), izomból kellett a kormányt is tekerni, szóval erőmunka volt a vezetés a minden egyéb dolgon túl, amire figyelni kellett. Az Opel ezek után maga volt a mennyország, alig kellett nyomni a pedált, könnyen fordult a kormány, minden puha, olajozott, halk és kényelmes volt benne.
Mindig is szerettem volna saját autót, de ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt huszonévesen, honnan lesz valaha is annyi pénzem, hogy autót vegyek, pedig számomra a menőség netovábbja volt akkor, ha saját autója volt valakinek, bármilyen csotrogány is az. Már akkor, gimi vége felé elindult az, hogy nagyon megjegyeztem, kinek milyen autója volt. Autókhoz kötöttem emlékeket, a gimis szerelmem egymás utáni 2 családi autójának is tudom mai napig a rendszámát - ahogy tudom az emberek nevét, úgy tudom, hogy kinek milyen autója volt, van, és az igazán fontos embereknél a rendszámokat is. És ezek valahogy kitörölhetetlenül benne is maradnak a memóriámban.
Mivel nagyon sokára lett saját autóm, vagyis olyan állapot, hogy főként egy autót vezetek, nagyon könnyen ráéreztem, melyik autó milyen, hamar úgy vezettem bármilyen autót, mintha már régóta ülnék benne. Egyetem alatt az Astra vezettem, ha vezettem, meg néha Apukám munkahelyéről egy Citroen BX, ez iszonyat hosszú volt, de volt ilyen fel-le liftezős módja, imádtam.
Aztán volt egy munkahelyről a vidéki munkákhoz kölcsönkapott Ignis, meg a volt barátom munkahelyéről egy Ford Focus, mint legszuperebb és legtrendibb autó evör, mármint egészen a Ford C-Max-ig, amit megint egy szintugrás volt. A C-Max-ban a belső tér tágassága, a magasra felhozott, rövid sebváltó, a magas ülés az mind-mind maga volt a csoda. Nagyon szerettem ezt az autót is, és nagyon fájt, amikor elvették. Érdekes, ennek a rendszámára már nem emlékszem, csak arra, hogy J betűvel kezdődött. Utána lett egy Renault Scenic, ami kopogós szar volt, nem szerettem. Olyanokat csinált, hogy egyszer mentünk a Kerepesi úton, az Arena közelében van egy pici felüljáró, és azon a rázkódástól beesett a hátsó ablak a tokjába és nem is lehetett visszahúzni, máskor meg bezárta magát a központi zárral, de nem állt le az elektronikája, és leszívta állás közben a saját akksiját.
Aztán másik munkahelyemen a zágrábi, bécsi, prágai és belgrádi utakhoz kaptam vagy képviselői kombi Focusokat vagy bérautót. Ezeket is szinte mind imádtam, Renault Fluence és Captur volt két csoda, amitől hetekig teljesen kész voltam, annyira jó volt bennük ülni.
Ahogy sétálok a munkahelyemre reggelente a villamostól, látok egy szuper autót. Régi nagy, kocka, sötétkék kombi BMW, pont ilyenről álmodok magamnak. Hetekig nézem mindennap befelé menet, álmodozom róla. Aztán egy nap összeszedem a bátorságom, írok egy cetlit, amit az ablaktörlője alá teszek, hogy kedves tulajdonos, nagyon tetszik az autója, kiskorom óta ilyenről álmodok, ne nézzen hülyének, de ha egyszer eladó lesz, megtenné, hogy szól, végére aláírás, emailcím. Másnap ír, hogy köszöni a cetlit, nagyon feldobtam a napját, ő is imádja az autót, de vett nemrég másikat és nemsokára eladó lesz. És őszinte lesz, ez az autó egy csoda, de 3l-es a motorja és 22 éves, városban 15l körül fogyaszt. Én magamban szarok rá, úgysem minden nap használnám, de a család sültbolondnak néz, lebeszélnek, hogy hülyeség egy ilyen autót megvenni. Elengedem az álmot.
Aztán (közelítve a rövid kérdés megválaszolásához) vége lett ennek a munkahelynek, bezárták a pozíciómat 2015 tavaszán, én padlón, munkám nincs, párom már majdnem 3 éve nincs, kaparom össze a romjaimat a földről. Kisebb projekteken dolgozom, amiket korábban kb kisujjból kiráztam 5 nagy futó projekt mellett, most nagyon izgulok a kicsiktől is, nincs mögöttem / alattam védőháló, szorongok kb minden egyes kiküldött emailtől, hogy nem írok-e benne hülyeséget, a leadott anyagoknál ez a szorongás hétszázszor nagyobb.
Beszélek Ádámmal 2015. őszén valami miatt, mondja, hogy amúgy kiköltöznek Londonba, itthon marad 2 céges autó, ami csak áll, az egyik a saját Minije, a másik egy nagyobb Citroen, nem akarnám-e valamelyiket használni. Belobban a vágy, írom neki, hogy dehogyisnem, ha tényleg csak állnak és porosodnak, a Minit nagyon szívesen használnám. Elhozom, azonnal beleszeretek, elkezdem használni, imádom, nézegetem, jézusom, mennyire cuki, kis szerethető autó. Kopogós, hangos, régi ez is, még kazettásmagnó van benne, pattog az utakon, kemény, mint a dög, de megy, mint a csuda, és ha ránézek, elolvadok. Eszem ágában sincs megvenni, de használni nagyon szeretem, és hálát adok a lehetőségért minden nap. Aztán következő nyáron ír Ádám, hogy úgy néz ki, maradnak kint, biztosan nem kell neki már az autó, eladná. Nekem áron alul, de ha én nem akarom megvenni, akkor idegennek piaci áron. A szívem ujjong, hiszen amióta az eszemet tudom, saját autót szeretnék és most ennek a küszöbén állok, az eszem azt mondja, nem vehetek most autót, hiszen nincs fix jövedelmem, azt sem tudom, mi lesz velem. Aztán a szívem azt is mondja teátrálisan, hogy nem hagyhatom, hogy másé legyen, annyira megszerettem már, hogy nem tudnám másnak adni. Eszem meg azt, hogy dehát nagy, kombi autót akartam mindig, nagy kasztnit, hogy ha baleset van, akkor legyen, ami felfogja az ütközés erejét, és az autó gyűrődjön, ne a benne ülők. Végül szokásos módon a szívemre hallgatok, írok Ádámnak, hogy ok, megveszem, és köszönöm a baráti árat - és pár napon belül kapok egy projektre megbízást, amiért forintra annyit fizetnek, mint amennyibe az autó került :)
What type was your first car?
Autó-bolondériám már nem titok itt, szóval ez sem lesz rövid válasz. Nagyon vártam, hogy 17 éves legyek és letehessem a jogsit, mindig is szerettem volna vezetni megtanulni, meg szerettem az autók között lenni, emlékszem a telkünkön sokszor csak úgy beültem Nagypapám Polski Fiátjába, és nézegettem a gombokat, meg simogattam a sebváltó tetején levő díszgömböt. Szüleim rettentő bölcsen azt mondták, hogy persze, tegyem le, de csakis az angol nyelvvizsga után fogják finanszírozni. Ennél jobb motivációt nem is lehetett volna kitalálni a nyelvvizsga letételére. Egy öreg Ford Fiestán tanultam vezetni, ez volt az első típus, amit vezettem. Fehér kisautó volt, akkoriban a Minoltának voltak ilyen cégautói, faszfej, üvöltöző oktató, vezetési önbizalmat sárba tipró reakciók - a szokásos. De szerencsére a kedvem ő se tudta elvenni. Nagy nehezen a jogsi is meglett, bár a biztonságos üzemeltetésen 2x is megrántottak, másodszorra pont a 17. szülinapomon összekevertem a féket a kuplunggal (mutogatás közben, nem vezetés közben :)), hiába mondtam aztán sírva, hogy ne vicceljenek, természetesen tudom a pedálokat, csak most véletlen összekevertem, de harmadszor is menni kellett. A forgalmi nem is értem, miért lett meg, nem fizettem le a vizsgabiztost, de irtózatosan béna voltam, egy piroson is sikerült átmenni, mégis megkaptam.
Otthon Daciánk (DYM-303, előtte TS 76-04) volt, azon gyakoroltam, bár Apukám nagyon féltette, de azért néha odaadta, főleg a késő esti edzések, meg a hatalmas edzéscucc cipelése szolgáltattak jó apropót az autó kölcsönkérésére. Aztán valamikor 19-20 éves korom körül vett Papám egy Opel Astrát (GZY valami) , ami annyira menő és hatalmas váltás volt a Dacia után, amit nem is tudok elmondni. A Dacian izomból kellett minden pedált nyomni, ott még talán volt szívató gomb is (höhö), izomból kellett a kormányt is tekerni, szóval erőmunka volt a vezetés a minden egyéb dolgon túl, amire figyelni kellett. Az Opel ezek után maga volt a mennyország, alig kellett nyomni a pedált, könnyen fordult a kormány, minden puha, olajozott, halk és kényelmes volt benne.
Mindig is szerettem volna saját autót, de ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt huszonévesen, honnan lesz valaha is annyi pénzem, hogy autót vegyek, pedig számomra a menőség netovábbja volt akkor, ha saját autója volt valakinek, bármilyen csotrogány is az. Már akkor, gimi vége felé elindult az, hogy nagyon megjegyeztem, kinek milyen autója volt. Autókhoz kötöttem emlékeket, a gimis szerelmem egymás utáni 2 családi autójának is tudom mai napig a rendszámát - ahogy tudom az emberek nevét, úgy tudom, hogy kinek milyen autója volt, van, és az igazán fontos embereknél a rendszámokat is. És ezek valahogy kitörölhetetlenül benne is maradnak a memóriámban.
Mivel nagyon sokára lett saját autóm, vagyis olyan állapot, hogy főként egy autót vezetek, nagyon könnyen ráéreztem, melyik autó milyen, hamar úgy vezettem bármilyen autót, mintha már régóta ülnék benne. Egyetem alatt az Astra vezettem, ha vezettem, meg néha Apukám munkahelyéről egy Citroen BX, ez iszonyat hosszú volt, de volt ilyen fel-le liftezős módja, imádtam.
Aztán volt egy munkahelyről a vidéki munkákhoz kölcsönkapott Ignis, meg a volt barátom munkahelyéről egy Ford Focus, mint legszuperebb és legtrendibb autó evör, mármint egészen a Ford C-Max-ig, amit megint egy szintugrás volt. A C-Max-ban a belső tér tágassága, a magasra felhozott, rövid sebváltó, a magas ülés az mind-mind maga volt a csoda. Nagyon szerettem ezt az autót is, és nagyon fájt, amikor elvették. Érdekes, ennek a rendszámára már nem emlékszem, csak arra, hogy J betűvel kezdődött. Utána lett egy Renault Scenic, ami kopogós szar volt, nem szerettem. Olyanokat csinált, hogy egyszer mentünk a Kerepesi úton, az Arena közelében van egy pici felüljáró, és azon a rázkódástól beesett a hátsó ablak a tokjába és nem is lehetett visszahúzni, máskor meg bezárta magát a központi zárral, de nem állt le az elektronikája, és leszívta állás közben a saját akksiját.
Aztán másik munkahelyemen a zágrábi, bécsi, prágai és belgrádi utakhoz kaptam vagy képviselői kombi Focusokat vagy bérautót. Ezeket is szinte mind imádtam, Renault Fluence és Captur volt két csoda, amitől hetekig teljesen kész voltam, annyira jó volt bennük ülni.
Ahogy sétálok a munkahelyemre reggelente a villamostól, látok egy szuper autót. Régi nagy, kocka, sötétkék kombi BMW, pont ilyenről álmodok magamnak. Hetekig nézem mindennap befelé menet, álmodozom róla. Aztán egy nap összeszedem a bátorságom, írok egy cetlit, amit az ablaktörlője alá teszek, hogy kedves tulajdonos, nagyon tetszik az autója, kiskorom óta ilyenről álmodok, ne nézzen hülyének, de ha egyszer eladó lesz, megtenné, hogy szól, végére aláírás, emailcím. Másnap ír, hogy köszöni a cetlit, nagyon feldobtam a napját, ő is imádja az autót, de vett nemrég másikat és nemsokára eladó lesz. És őszinte lesz, ez az autó egy csoda, de 3l-es a motorja és 22 éves, városban 15l körül fogyaszt. Én magamban szarok rá, úgysem minden nap használnám, de a család sültbolondnak néz, lebeszélnek, hogy hülyeség egy ilyen autót megvenni. Elengedem az álmot.
Aztán (közelítve a rövid kérdés megválaszolásához) vége lett ennek a munkahelynek, bezárták a pozíciómat 2015 tavaszán, én padlón, munkám nincs, párom már majdnem 3 éve nincs, kaparom össze a romjaimat a földről. Kisebb projekteken dolgozom, amiket korábban kb kisujjból kiráztam 5 nagy futó projekt mellett, most nagyon izgulok a kicsiktől is, nincs mögöttem / alattam védőháló, szorongok kb minden egyes kiküldött emailtől, hogy nem írok-e benne hülyeséget, a leadott anyagoknál ez a szorongás hétszázszor nagyobb.
Beszélek Ádámmal 2015. őszén valami miatt, mondja, hogy amúgy kiköltöznek Londonba, itthon marad 2 céges autó, ami csak áll, az egyik a saját Minije, a másik egy nagyobb Citroen, nem akarnám-e valamelyiket használni. Belobban a vágy, írom neki, hogy dehogyisnem, ha tényleg csak állnak és porosodnak, a Minit nagyon szívesen használnám. Elhozom, azonnal beleszeretek, elkezdem használni, imádom, nézegetem, jézusom, mennyire cuki, kis szerethető autó. Kopogós, hangos, régi ez is, még kazettásmagnó van benne, pattog az utakon, kemény, mint a dög, de megy, mint a csuda, és ha ránézek, elolvadok. Eszem ágában sincs megvenni, de használni nagyon szeretem, és hálát adok a lehetőségért minden nap. Aztán következő nyáron ír Ádám, hogy úgy néz ki, maradnak kint, biztosan nem kell neki már az autó, eladná. Nekem áron alul, de ha én nem akarom megvenni, akkor idegennek piaci áron. A szívem ujjong, hiszen amióta az eszemet tudom, saját autót szeretnék és most ennek a küszöbén állok, az eszem azt mondja, nem vehetek most autót, hiszen nincs fix jövedelmem, azt sem tudom, mi lesz velem. Aztán a szívem azt is mondja teátrálisan, hogy nem hagyhatom, hogy másé legyen, annyira megszerettem már, hogy nem tudnám másnak adni. Eszem meg azt, hogy dehát nagy, kombi autót akartam mindig, nagy kasztnit, hogy ha baleset van, akkor legyen, ami felfogja az ütközés erejét, és az autó gyűrődjön, ne a benne ülők. Végül szokásos módon a szívemre hallgatok, írok Ádámnak, hogy ok, megveszem, és köszönöm a baráti árat - és pár napon belül kapok egy projektre megbízást, amiért forintra annyit fizetnek, mint amennyibe az autó került :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése