Odaát
Kíváncsi vagyok, megint ráfrissítettem a riporterre, és megint izgi kérdést dobott, de most megpróbálok rövid lenni.
Do you believe in an afterlife?
Hú, igen, valamiben hiszek, de nem tudom a formáját megragadni. Inkább úgy mondom, nem hiszem azt, hogy a halállal mindennek vége egy személy számára, de nem hiszek a mennyország-pokol kombóban sem, meg a különböző időszakokban ujjászületésekben sem. A lineáris időt ismerem egyedül, ezért nehéz elképzelni, hogy párhuzamos idősíkok lennének, vagy más dimenziókban egyszerre folynak különböző szintű létezések - fúúúú, ezekről kevés a tudásom, és ezért nem is tudom nagyon hova tenni.
Abban hiszek, hogy a lelkek fognak találkozni, valahogy, test nélkül, érzések szintjén, hogy kapcsolódások lesznek, de elképzelni sem tudom, hogy lesz ez. Láttam nagyon régen a Csillogás c. filmet, meg olvastam pár könyvet klinikai halál állapotban levő emberekkel, és akkor azt éreztem, hogy OK, ha ez ilyen, akkor annyira azért nem kell félni a haláltól. Tudom, ők mind visszajöttek, tehát nem voltak fullosan odaát, de mégis, amikről beszámoltak, az egyrészt nagyon összecsengett, másrészt mind azt mutatta, hogy nincs vége a sztorinak. Például ez az egyetlen vigasz Nagypapám halála kapcsán, hogy azt gondolom, vele még valahogy fogunk találkozni, de azért, amikor eszembe jut, hogy halál vár az út végén, vagy a cunami-para ugye az óceánparton éjjel, akkor jeges rémület lep el. És akkor is, amikor az a gondolat fészkel bennem, hogy úgysincs a halál után semmi, csak a nagy semmi. Ennél nagyobb félelmet azt hiszem nem is tudok kitalálni, mert ez totálisan értelmetlenné tenne minden törekvést itt a földi életben. Asszem ezért is küldöm ezeket a gondolatokat jó messzire, mert valamiféle gondviselésben hiszek, és abban is, hogy nem alakulhatott ki csak úgy véletlenül, a körülmények jóféle összejátszása alapján az emberi élet. Vagy akár a saját életem.
És mostanában magamhoz képest nagyon távol vagyok mindenféle spirituális gondolattól sajnos, és asszem a halálfélelem is felerősödött, tehát nem mondom, hogy ezzel a fentiekkel maradéktalanul meg tudom magam nyugtatni... mert ha így lenne, akkor például ez az egész párkapcsolatosdi nem lenne több, mint egy aktuális életfeladat, ami végső soron kurva mindegy, és akkor nem szomorkodnék, meg hőbörögnék, hanem nyugodtan és derűsen tudomásul venném, de hát hol vagyok én ezektől a magasságoktól.
Mindenesetre most itt a kanapén, pizsamában ücsörögve vasárnap, havazás közben, ha ezt kérdezi a gép, akkor így tudok válaszolni.
Do you believe in an afterlife?
Hú, igen, valamiben hiszek, de nem tudom a formáját megragadni. Inkább úgy mondom, nem hiszem azt, hogy a halállal mindennek vége egy személy számára, de nem hiszek a mennyország-pokol kombóban sem, meg a különböző időszakokban ujjászületésekben sem. A lineáris időt ismerem egyedül, ezért nehéz elképzelni, hogy párhuzamos idősíkok lennének, vagy más dimenziókban egyszerre folynak különböző szintű létezések - fúúúú, ezekről kevés a tudásom, és ezért nem is tudom nagyon hova tenni.
Abban hiszek, hogy a lelkek fognak találkozni, valahogy, test nélkül, érzések szintjén, hogy kapcsolódások lesznek, de elképzelni sem tudom, hogy lesz ez. Láttam nagyon régen a Csillogás c. filmet, meg olvastam pár könyvet klinikai halál állapotban levő emberekkel, és akkor azt éreztem, hogy OK, ha ez ilyen, akkor annyira azért nem kell félni a haláltól. Tudom, ők mind visszajöttek, tehát nem voltak fullosan odaát, de mégis, amikről beszámoltak, az egyrészt nagyon összecsengett, másrészt mind azt mutatta, hogy nincs vége a sztorinak. Például ez az egyetlen vigasz Nagypapám halála kapcsán, hogy azt gondolom, vele még valahogy fogunk találkozni, de azért, amikor eszembe jut, hogy halál vár az út végén, vagy a cunami-para ugye az óceánparton éjjel, akkor jeges rémület lep el. És akkor is, amikor az a gondolat fészkel bennem, hogy úgysincs a halál után semmi, csak a nagy semmi. Ennél nagyobb félelmet azt hiszem nem is tudok kitalálni, mert ez totálisan értelmetlenné tenne minden törekvést itt a földi életben. Asszem ezért is küldöm ezeket a gondolatokat jó messzire, mert valamiféle gondviselésben hiszek, és abban is, hogy nem alakulhatott ki csak úgy véletlenül, a körülmények jóféle összejátszása alapján az emberi élet. Vagy akár a saját életem.
És mostanában magamhoz képest nagyon távol vagyok mindenféle spirituális gondolattól sajnos, és asszem a halálfélelem is felerősödött, tehát nem mondom, hogy ezzel a fentiekkel maradéktalanul meg tudom magam nyugtatni... mert ha így lenne, akkor például ez az egész párkapcsolatosdi nem lenne több, mint egy aktuális életfeladat, ami végső soron kurva mindegy, és akkor nem szomorkodnék, meg hőbörögnék, hanem nyugodtan és derűsen tudomásul venném, de hát hol vagyok én ezektől a magasságoktól.
Mindenesetre most itt a kanapén, pizsamában ücsörögve vasárnap, havazás közben, ha ezt kérdezi a gép, akkor így tudok válaszolni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése