Dolgok

Szösszenetek az elmúlt napokból és az elmém kiismerhetetlen zugaiból:

- hétvégén kimostam az étkezőasztal univerzális tárolófelület terítőjét és valahogy úgy tudtam csak kihúzni a régi felhúzós falióra alól a terítő szélét, hogy megbillentettem az órát, és azóta jár :) az hagyján, de üt is félóránként. Ez egy gyönyörű, fakeretes, üvegajtós ingás óra, még olyan korszakból, amikor a 4-est IIII-ként mutatták, és nem IV-ként, és egy középkori kulccsal kell felhúzni ahhoz, hogy aztán pár napig járjon. Én az órát imádom, de a ketyegésétől hülyét kapok (nem ő tehet róla, bármilyen óra ketyegés zavar, sőt asszem az ilyen ismétlődő, monoton zajok is nagyon zavarnak, csendpárti vagyok, na!), az ütése is nagyon idegesítő meg hangos, szóval sosem húzom fel. De most mégis jár magától már több mint 100 órája a terítőmosás miatt, éjjelente annyira hangosan üt, hogy felébredek rá, nappal csak simán frászt kapok és összerezzenek, ha elkezd ütni.

- önmagamon túlra szeretnék fókuszálni, de mostmár nagyon! Unok magammal foglalkozni, unok magamon gondolkodni, mert érzem, hogy nem visz előbbre.

- balek vezetőnek érzem magam mostanság, mintha nem fejlődnének a többiek, nem tudok átadni tudást nekik, nem válnak jobbá. Azt is érzem, túl szoft vagyok, nem vagyok elég határozott és elég következetes sem. Eh.

- nehéz a diétát tartani, kb állandóan éhes vagyok. Nem ér, az első két hét tök jó volt, egyszerűnek éreztem és menedzselhetőnek, akkor semennyire nem voltam éhes, csak örültem, hogy éreztem, hogy kevesebbet eszem. Azóta viszont nyűglődés, és nem is jó ez a folyamatos éhségérzet, ráadásul az édességet kívánom veszettül. Meg a leveseket. És irtóra kezdem unni a hús-rizs kombót. És ami a legidegesítőbb evör: kb 5 hete tartom már, és egy kiba**ott kg-t sem fogytam :(. Sőt.... zokogó-csapkodó smiley. Amúgy tudom, hogy folyamatos és kimondatlan sokéves stressz alatt élek, és biztos vagyok abban, hogy ez ért most egy olyan szintre, hogy már nem tudja a szervezetem tolerálni, és eggyel hangosabban jelez, hogy ez nem jó. Sajnos tökéletesen tudom én is, hogy nem jó, de eddig nem találtam meg az ellenszert, pedig elmondhatatlan sok helyen és sok módon kerestem.

- hétvégi elutazásunk fénypontjai: két napig kék-túrázni a Zemplénben. Első nap tesómmal, második nap egyedül, jövőn gondolkodva, terveket szövögetve (ami hatalmas nyugalommal és jóérzéssel töltött el) - ami az én részem, megtettem, a többi nem az én hatásköröm. És a találkozás első nap a várban egy apa-2 fia trióval, majd másnap egy onnan 70 km-re levő hegycsúcs kilátójában újra velük.

- vissza-visszatérően foglalkoztat a kérdés, hogy a helyemen vagyok-e vagy sem. A rövid és frappáns válasz természetesen Bóna válasza: hol a bánatban lennék, ha nem a helyemen. Mindennel együtt mindenki mindig a helyén van, a saját útját járja úgy, ahogy éppen a tőle telhető legjobb módon képes rá. A hosszabb válasz már nem ennyire egyszerű. Egyfelől nem, egyáltalán nem így képzeltem (anno kiskoromban azt gondoltam, hogy az ezredfordulón én már 21 éves leszek, jéééézusom, de öreg, akkorra már biztosan lesz két gyerekem), kicsinál és megfojt szépen lassan az egyedülélés, az értékrendszeremmel nem egyezik az a világ, amit munka címén látok magam körül. Azt érzem, az üzleti életben én túlságosan emberi, megértő és érzékeny vagyok, túl kevéssé profitorientált és semennyire sem hiszek az állandó materiális növekedési kényszerben. Viszont amikor nem ennyire hardcore üzleti világban dolgoztam, ott idegbajt kaptam a giga-hatékonytalanságtól, a döntésképtelenségtől, a felelősségtoligálástól, a mindent átszövő, kisstílű emberi össze-nem-fogástól (mi az összefogás ellentéte?) és a non-stop panaszkodástól. (hehe - a blogon panaszkodást hívhatjuk ugye ventillálásnak). Másfelől meg nagyon is a helyemen vagyok, minőségi életet tudok élni, van fedél a fejem felett, volt (és remélem lesz is) lehetőségem sokat utazni, értékes és őszinte baráti kapcsolataim vannak, belefér az életembe a munkán kívül a zene, a mozgás, az olvasás és a pihenés, van lehetőségem törődni a lelkemmel és a szellememmel is, a gazdasági irány után elkerültem egy szuperértékes humán képzésre, emiatt el tudtam kezdeni az emberekkel beszélgetős irányt, amire igaziból gyerekkorom óta vágytam. Remekül szót értek a piaci árussal, a szomszéd kisgyerekekkel, a regionális vezetővel, a lábamat műtő orvossal, a rockzenésszel, a kifőzdében felszolgálóval, a siklósi tűzoltóval - szóval hogy kortól, foglalkozástól, anyanyelvtől, társadalmi státusztól függetlenül tudok kapcsolódni sokféle emberhez. Működik valami olyan belső hangom vagy megérzésem, ami soksok olyan élményhez / történéshez vezetett már el, amik nagyon meghatározónak bizonyultak.

Na ugye hogy nincs itt semmi gond.