ugye nem?
Még magam sem tudom, mit akarok megörökíteni, de valamit nagyon írnom kell. Teljesen össze-vissza vagyok, a hangulatom a -1000 és a +1000 között váltakozik teljességgel random, sosem találom az éppen aktuális csúcs/mélypont kiváltó, vagy legalábbis magyarázó okát.
Viszont hála a sokszoros vérvételnek és a brutál jó meglátásokat hozó alternatív terápiás szakembernek (ezt nem gúnyosan írom, hanem imádom, hogy így hívja magát, tökéletes jellemzés, bár nem adja vissza, hogy ráadásul elképesztően cuki, kedves és belém lát minden szempontból), az is kiderült, hogy nagyon nincs rendben pár hormonértékem (na jó, a vizsgáltak közül egyik sem), és ugyan csak minimális ismeretem van eddig a témában, de logikus amiket mondott, és értem, hogy miért érzem úgy magam, ahogy. Minden mindennel összefügg, így többfrontos támadást indítottunk. Most már csak türelmesen kell(ene... türelem - az mi az?) várni, illetve csinálni mindazt, amit megbeszéltünk.
Mindenesetre tisztult a kép a rengeteg hangulatingadozás, a szar alvás, a hízás, az univerzális kedvetlenség és motiválatlanság ügyében - és ez jó. Az viszont nem jó, hogy objektíven tök jó dolgok történnek, mégsincs tapsikoló örömérzetem. Most hétvégén örömfőztem, virágokat ültettem, olvastam, rendeztem és takarítottam - és ezektől mindig szokott egy jóérzés megérkezni, de most nem. A héten felbukkant Bruce, rámírt a Jurányis srác, voltam egy szakmai rendezvényen, ahol ennek a miniszakmának soksok képviselője ott volt, plusz a régi bedolgozós kollegák - nagyon jó volt őket látni, de mégsem maradt meg a jóérzés. Ebédeltem Á.val, vigyáztam Zsófiék cuki gyerekeire, vettem pár szép ruhát - de semmi öröm. És volt egy csodás szülinapom, annyi szeretet vett körül, hogy az teljességgel felfoghatatlan, iszonyúan meghatott, hogy eljöttek sokan, nem is sokan, rengetegen, folyamatosan bukkantak fel a kedvesebbnél kedvesebb arcok, nővérem elképesztő, hogy mennyi energiát beletolt az egészbe, úgy, hogy kb neki is mindenki idegen volt. Feljött a pécsi barátnőm úgy, hogy aznap volt az ő kislányának is a szülinapja, eljöttek többen úgy is, hogy rajtam kívül kb nem ismertek senkit, eljött Á. fehér ingben és hozott egy csokor virágot, eljött Szilvi a kisbabájával egy puszira, éjfél után, a munkája végeztével beugrott Berci is, eljött Piri parókában, mert pont nem kapta meg a héten aktuális kemo adagját, szüleim is ott voltak tök sokáig, volt 5 vagy 6 házi torta, gitároztak a kamaratársak, kaptam egy gigamenő biciklit - szóval annyi kedvesség, törődés és szeretet volt abban a teremben, amennyi nem is tudom hogy fért be oda.
És azt gondolom, ilyen egyszer adatik az életben, és pontosan tudom, hogy ennek milyen súlya meg töltete van, a fontosságáról már nem is szólva, na.... szóval tudom, hogy ez mekkora dolog volt, és hogy egy ilyen hétvége után egy hónapig a föld felett 10 cm-rel kellene repülnöm, hogy ilyen családom és barátaim vannak. És nem ez a helyzet*. És kurvára remélem, hogy ez a kortizol, meg az ösztrogén, meg a tökömtudjami miatt van, és nem én váltam egy érzéketlen és örömre képtelen nővé. Ugye nem?
Közben meg vannak az apró napi dolgok, amiken tudok mosolyogni**, meg tudok sírni, és ez végülis jó, de szeretnék kijönni a búra alól, mert odakint történnek a dolgok.
* mármint, hogy pontosan tudom, hogy ilyen a családom és ilyenek a barátaim és hálás is vagyok nekik a megtartásért, csak a föld felett repülés nincs - pedig asszem kellene.
** Tegnap nagyban főztem itthon, mikor kaptam egy sms-t, hogy gratulálunk a Midicitta futásért, a befutóidőm 35:22. Meg összetalálkoztam a salsás fiúval a villamoson, és kaján örömmel észleltem az arcán átfutó apró rémületet, hogy mielőtt megszólalok, vajon észreveszem-e, hogy ott a csaja is (észrevettem - szakmai ártalom).
Viszont hála a sokszoros vérvételnek és a brutál jó meglátásokat hozó alternatív terápiás szakembernek (ezt nem gúnyosan írom, hanem imádom, hogy így hívja magát, tökéletes jellemzés, bár nem adja vissza, hogy ráadásul elképesztően cuki, kedves és belém lát minden szempontból), az is kiderült, hogy nagyon nincs rendben pár hormonértékem (na jó, a vizsgáltak közül egyik sem), és ugyan csak minimális ismeretem van eddig a témában, de logikus amiket mondott, és értem, hogy miért érzem úgy magam, ahogy. Minden mindennel összefügg, így többfrontos támadást indítottunk. Most már csak türelmesen kell(ene... türelem - az mi az?) várni, illetve csinálni mindazt, amit megbeszéltünk.
Mindenesetre tisztult a kép a rengeteg hangulatingadozás, a szar alvás, a hízás, az univerzális kedvetlenség és motiválatlanság ügyében - és ez jó. Az viszont nem jó, hogy objektíven tök jó dolgok történnek, mégsincs tapsikoló örömérzetem. Most hétvégén örömfőztem, virágokat ültettem, olvastam, rendeztem és takarítottam - és ezektől mindig szokott egy jóérzés megérkezni, de most nem. A héten felbukkant Bruce, rámírt a Jurányis srác, voltam egy szakmai rendezvényen, ahol ennek a miniszakmának soksok képviselője ott volt, plusz a régi bedolgozós kollegák - nagyon jó volt őket látni, de mégsem maradt meg a jóérzés. Ebédeltem Á.val, vigyáztam Zsófiék cuki gyerekeire, vettem pár szép ruhát - de semmi öröm. És volt egy csodás szülinapom, annyi szeretet vett körül, hogy az teljességgel felfoghatatlan, iszonyúan meghatott, hogy eljöttek sokan, nem is sokan, rengetegen, folyamatosan bukkantak fel a kedvesebbnél kedvesebb arcok, nővérem elképesztő, hogy mennyi energiát beletolt az egészbe, úgy, hogy kb neki is mindenki idegen volt. Feljött a pécsi barátnőm úgy, hogy aznap volt az ő kislányának is a szülinapja, eljöttek többen úgy is, hogy rajtam kívül kb nem ismertek senkit, eljött Á. fehér ingben és hozott egy csokor virágot, eljött Szilvi a kisbabájával egy puszira, éjfél után, a munkája végeztével beugrott Berci is, eljött Piri parókában, mert pont nem kapta meg a héten aktuális kemo adagját, szüleim is ott voltak tök sokáig, volt 5 vagy 6 házi torta, gitároztak a kamaratársak, kaptam egy gigamenő biciklit - szóval annyi kedvesség, törődés és szeretet volt abban a teremben, amennyi nem is tudom hogy fért be oda.
És azt gondolom, ilyen egyszer adatik az életben, és pontosan tudom, hogy ennek milyen súlya meg töltete van, a fontosságáról már nem is szólva, na.... szóval tudom, hogy ez mekkora dolog volt, és hogy egy ilyen hétvége után egy hónapig a föld felett 10 cm-rel kellene repülnöm, hogy ilyen családom és barátaim vannak. És nem ez a helyzet*. És kurvára remélem, hogy ez a kortizol, meg az ösztrogén, meg a tökömtudjami miatt van, és nem én váltam egy érzéketlen és örömre képtelen nővé. Ugye nem?
Közben meg vannak az apró napi dolgok, amiken tudok mosolyogni**, meg tudok sírni, és ez végülis jó, de szeretnék kijönni a búra alól, mert odakint történnek a dolgok.
* mármint, hogy pontosan tudom, hogy ilyen a családom és ilyenek a barátaim és hálás is vagyok nekik a megtartásért, csak a föld felett repülés nincs - pedig asszem kellene.
** Tegnap nagyban főztem itthon, mikor kaptam egy sms-t, hogy gratulálunk a Midicitta futásért, a befutóidőm 35:22. Meg összetalálkoztam a salsás fiúval a villamoson, és kaján örömmel észleltem az arcán átfutó apró rémületet, hogy mielőtt megszólalok, vajon észreveszem-e, hogy ott a csaja is (észrevettem - szakmai ártalom).
Megjegyzések
Megjegyzés küldése