Kedd és péntek

Két tökéletesen ellentétes dinamikájú napról szeretnék írni.

Kedd, ami nagyon szarul indult és aztán csillagos ötös lett, és péntek, ami szuperjól indult és marhaszarul végződött. Tanulság, hagyjam már ezt a jó-rossz szembenállást, egyszerre van jelen mindkettő.
Kedden reggel itthon takarítottam (ez a jó blokkhoz tartozik igaziból, mert jó érzés, ahogy tisztul a lakás), és egyszercsak elszállt két (vagy több?) harci repülő itt a város felett, az ablakból láttam kettőt. Iszonyatos hangjuk volt, fülsértően hangos, nekem annyira félelmetes volt az egész, hogy teljesen összeugrott a gyomrom. És eszembe jutott, hogy előző pénteken délelőtt ugyanígy hallottam ezt a félelmetes hangot, akkor is gépek húztak el a város felett, rám meg rámtört valami nagyon erős félelem. Annyira mély és annyira zsigeri félelem lepett el, néha álmodok háborúsat, pont ugyanaz a jellegű elmondhatatlan félelem volt most ébren is. Aztán elkezdett azon kattogni az agyam, hogy mi lenne, ha most kitörne egy háború, mit csinálnék - pl hol, milyen pincébe mennék le? Ott ahol lakom, ott lennék egyedül a többi családdal? Vagy tesómmal? Vagy szüleimmel? És ha kitörne a háború, nem bánnám-e iszonyatosan, hogy előtte nem élveztem a békét fullosan, két lábbal ugrálva és folyton tapsikolva - szóval hogy olyan banálisnak érződne háború alatt minden, ami miatt az ember békeidőben aggodalmaskodik. Ahelyett hogy fülig érne a szája, hogy sem ő, sem a szerettei nincsenek folyamatos életveszélyben.
És azt éreztem, hogy ezek nem is az én félelmeim, mert valahogy túl ismerős volt az érzés, mintha már átéltem volna tényleg ezt az egész háborús-szörnyű félelmet, de hát nem. Sejtemlékezet? Előző generációktól öröklött feldolgozatlan (mert feldolgozhatatlan) félelem? Simán el tudom hinni.
Aztán elmentem fodrászhoz és végre megkértem arra, amit már tök régóta szeretnék: felnyírta alul a hajam úgy, hogy a hossza megmaradt, szóval kiengedve maradt a konszolidált külső, de alatta (és összefogva) viszont látszik egy kurva menő felnyírt haj. És ennek annyira megörültem, annyira önazonosnak és menőnek éreztem magam akkor, és igaziból azóta is, hogy innentől fogva repkedtem az utcán. A gripen-es parák teljesen eltűntek, maradt egy szuperjó és örömteli érzés azzal megtetézve, hogy annyira tetszik így a hajam, hogy teljes mértékben le tudom szarni, hogy más mit szól hozzá - és ez a fajta bizonyosság azért elég ritka nálam.
Utána jött egy Telekomos csomag megújítás, mert lejárt a hűségidő, és csodák csodájára az univerzum legjófejebb ügyintézőjéhez kerültem 0 perc várakozással, akinél életemben először olcsóbb csomagot lehetett kötni mindannyiuniknak, mint amennyit eddig fizettünk, a családban mindenkinek elintézett mindent, annak is, akinek már nem létező csomagja van, és annak is, akinek fél év múlva jár le a hűség - tehát elvileg ott nem lehetne lejjebb lépni, de nála is. Aztán csak úgy magától hozott 2 vezetéknélküli fülhallgatót (tesómnak meg nekem) ajiba, egy töltőt szintén csak úgy, és mindent elintéztünk úgy max 20 perc alatt. Zárásként még egy csodásan mély és helyrepakoló masszázs és egy edzés fért a napba.

Pénteken pedig reggel elmentünk ezer év után K-vel futni, a felkelés nem esett jól, de kint lenni az erdőben már nagyon, aztán itthon egy jóféle reggeli, aztán lakásiroda, 2 elemzést kellett még a héten befejezni, azokat sikerült időben lezárni. Hívott Éva egy projekt miatt, amihez tökre van is kedvem - végre tudnám más területen is használni az eddigi tapasztalatom. Közben végig szép idő volt, szép színekkel, jó érzéssel. Úgy volt, hogy a csokis lányokkal találkozunk, de aztán egyikük kiesett, a másikuk hozta volt a kislányát, a harmadikuk csak később tudott volna csatlakozni - én meg azt éreztem, most gyerekes bandázáshoz nagyon nincs hangulatom, tök másban vagyok, beszélgetni szeretnék velük, azt meg semennyire sem lehet, ha gyerekek vannak velünk. Közben hívott M. a Belfesztre, amire viszont nagyon lett kedvem, főleg a 30y miatt. Elmentünk oda, és a koncert jó volt nagyon, meg összefutottunk egy korábban megismert nagyon vicces csajszival, de utána ahogy M-val elkezdtünk beszélgetni, és meséltem neki, hogy miben vagyok és hogy élem meg most ezt az egészet, valahogy nagyon lehúzott a reakcióival. És mivel ez nem először fordul elő, pláne nagyon szar érzés volt. Minden válaszából, tanácsából azt éreztem ki, hogy ő tudja a tutit, ő bezzeg jól csinálja, szóval ilyen ultimate megmondóemberré vált, és ez ugye nem segítség. Amúgy is tud mindenkit ledomináló véleményvezérként funkcionálni, és ezzel nehéz mit kezdenem úgy, hogy én alapból csendesebb szoktam lenni, bár véleményem és saját gondolataim azért akadnak.
Mindenesetre teljesen elment a kedvem a további programozástól, pedig nem voltam fáradt, de éreztem, hogy nem jó most M-val lennem. Ő még továbbment valahova, és én meg összeszedve bátorságomat mondtam neki most először, hogy nekem ez így nem volt jó. Hogy rossz kedvem lett a beszélgetéstől, hogy azt éreztem, sokkal lejjebb vagyok a beszélgetéstől, mint előtte. Hogy amit elmesélek, azt nem azért mesélem, hogy utána megmondja a frankót, hanem sokkal jobban esne, ha csak figyelne, és meghallgatna, és kérdezne vagy tanácsolna, vagy mesélne, hogy ő ezt hogy látja kívülről. Azt mondta, hogy ő csak engem félt, és hogy neki ezt jelenti a barátnőség, hogy ilyenkor megmondja, hogy mit gondol.
Ezzel nehéz vitatkozni, meg nem is akarok, mert szerintem is őszinte kapcsolatnak van értelme vagy értéke, és tényleg mondja meg, hogy mit gondol, de nem mindegy, hogy hogyan. Lehet úgy is véleményt alkotni, hogy azzal emelem a másikat, meg úgy is, hogy magamat tolom felülre a mindentudó / úgy van a világ, ahogy én mondom helyre, és a másikat pedig lefelé tolom ezáltal. És ez azt hiszem nem is feltétlenül a szavakon múlik, sokkal inkább a szavakon túli magatartáson, hangsúlyon, gesztusokon, nem tudom... mindenesetre tökre érzem, hogy vannak közeli barátok, akiknél soha nem érzem, hogy meg akarnák mondani a tutit, amikor beszélgetünk, és van akinél meg többször is.
Aztán még beszélgettünk erről kicsit, én azt mondtam még, hogy annak ellenére, hogy régóta barátnők vagyunk, azért nagyon mások vagyunk, máshogy dolgozzuk fel a bánatainkat, az érzelmeinket, máshogy viszonyulunk a világhoz, más szinten vagyunk érzékenyek, máshogy határozzuk meg magunkat a világban (ezt asszem nem mondtam, csak most írom :)), és ezt a másságot próbáljuk meg valahogy tiszteletben tartani. Jól váltunk el, megöleltük egymást, mégis bennem maradt egy nagyon nagy űr, és egy nagyon furcsa érzés. Először jelöltem ki ilyen módon egy barátságban a határokat, most először tudtam kimondani, hogy ez nekem nem jó, és mást szeretnék - és ez egyszerre nagyon jó érzés magam felé, és egyszerre nagyon félelmetes is, hogy mivé fog változni a kapcsolatunk. És mi lesz, ha véget ér. És mi lesz, ha egyedül maradok, és csak hullanak elfelé mellőlem a barátaim - iszonyú ijesztő. Közben emlékeztetnem kellett magam, hogy egyrészt nem történt semmi kenyértörés, csak egy helyzetre kimondtam, hogy nekem nem volt jó - és tényleg nagyon nem volt jó. Másrészt ennyivel igazán tartozom magamnak, hogy ahol felismerem, hogy nem jó, ott próbáljak meg változást elérni.

Aztán még jött ebből mára rengeteg gondolkodni való, hogy vajon akkor én olyan barátnő vagyok, aki csak a buksisimit tudja elfogadni másoktól (nem!), és mi van, amikor én vagyok történetesen a domináló megmondóember más barátságokban (sajnos szerintem van olyan barátnőm, aki ezt érezhette rólam bizonyos helyzetekben) - és ezzel szembenézni - hogyismondjam -  kellemetlen.

A bennem maradt űrből pedig lett sütés-főzés, családi ebéd, holnapra egy hosszú terepfutás betervezve (félek!) és végső soron egy egészen szoros baráti nap önmagammal.