Ablak

Az élet a legnagyobb mókamester.

Felliniben voltunk egész délután Judittal, beszélgettünk, kivel mi van, inspirációkról, utazásról, tervezésről, egyedüllétről, néztük a kutyákat, embereket*, ő evett-ivott, én csak a diétás vörzsönt nyomtam, mondta, hogy 7-kor szeretne hazaindulni. Eltoltuk a bicikliket az északi összekötő hídig, én onnan indultam a bringaúton hazafelé, ő átment a Népszigetre és úgy haza.
Zárójel: most nem tudom, hogy a diéta miatt, vagy miért, de úgy repültem a bringán, mint még sosem, szuperjó érzés volt izzadósan csapatni, pedig délelőtt még féltem, hogy nem fogok-e bénázni.

Szóval jövök hazafelé. Valamikor délután átsuhant rajtam, hogy milyen jópofa lenne összefutni T-vel, bár ehhez a sorsnak igazán oda kell tennie magát, mert roppant szűk lesz ablak: a Margit-híd és a Kacsa u. közötti szakasz lenne a közös szakasz. Ahol lemegy a HÉV a föld alá, ott még van egy lámpa, pont pirost kaptam, aztán ahogy mentem tovább, nicsak, épp T. kanyarodott le elém a Margit-híd felől. Ezen egyrészt irtóra kuncogtam magamban, hogy ez így most mi? hogyhogy megtörténik, ami csak átlibbent a gondolataim között, és mennyi az esélye annak, hogy pont ugyanabban a másodpercben érünk oda, úgy hogy mindenki éli a napját úgy, ahogy annak mennie kell - ez ilyen kvázi lehetetlenség. És nekem ilyenkor külön vicc, hogy ezt még végig is futtattam magamban, hogy heló sors, ha szeretnéd, hogy találkozzunk, akkor ma nagyon ügyesen kell a szálakat egymás felé húzni. És voilá.

Mellégurultam az alagútban (ilyenkor nem tudom, hogy ő amúgy nem vett észre, pedig kinézett, mielőtt ráfordult volna a rakparti bringaútra, vagy nem akart észrevenni), ráköszöntem, félreálltunk, dumáltunk, hogy kivel mi van, mindig megkérdezi, anyumék hogy vannak, ez nagyon vicces szerintem, meg most végre úgy öleltük meg egymást hosszan, hogy az ilyen igazi, végig összeérős, bőr-bőr kontaktos, egymáshoz bújós ölelés volt. Korábban valahogy olyan suták és távoliak voltak az ölelések, fel is tűnt, hogy jé, ahhoz képest, mennyire érzem a közelséget vele, valahogy nem jó megölelni, nincs ott valami az ölelésben, ami a közelségben nagyon is ott van. Megmutattam büszkén a biciklimet, meséltem a sztoriját, felfújta a kerekeit, aztán megint mondta, hogy egyszer de jó lenne meginni egy sört. Már nem leszek erre ideges, csak mondtam, hogy na jó, ez minden alkalommal elhangzik, én mindig mondom, hogy szívesen, de hogy ennél több sosem lesz, és akkor most fixáljunk le egy alkalmat. Így hát először a történelemben megbeszéltünk egy jövő heti időpontot, amikor találkozunk, még bedobta halkan, hogy randizunk, de jó.

Mondjuk, ha M. I. törvényét vesszük a szavak vs tettek témában, akkor T. elég erős szavakban, cserében nagyon nem erős tettekben, és hát tudjuk, a tettek felülírják a szavakat. 

És jövök még egy sztorival a diétáról.





*: elevezett egy kajakos nő, túrakajakkal, bikiniben, égdörgésben, a kajakon fent volt az összetekert polifoam, úgy tűnt, hosszabb túrán van. Egyedül jött. 70 év körül volt, úgy saccoltuk a napszítta, barna, inas karjaiból - egyszerre mondtuk rá, hogy na ő, inspiráló a javából.