tervek
Ójaj. Elrepült két hónap, és fejben ugyan szorgosan írtam a memokat, de ide nem került egy betű sem, így hát olyan, mintha nem is történt volna semmi sem, pedig dehogyisnem.
De miket örökítsek akkor itt meg az emlékezés kedélyes torzításával együtt?
Pedig valamikor ebben a két hónapban írtam is egy listát, hogy mit szeretnék majd feltétlen a blog lapjaira vetni - de azok már teljesen érdektelenek.
(amúgy fáradt vagyok, és megígértem magamnak, hogy most röviden írok, de hát a felvezetés bevezetése is annyi, mint másnál egy csattanós bejegyzés, hogy lesz itt 120 p alatti posztírás?)
Hétvégén itt volt D., pécsi barátaim cuki 13 éve kisfia, aki a cukisága mellett roppant béna kamaszos allűröket is hozott, és egyben kínosan tiszta tükröt állított a türelmemnek meg a toleranciámnak - pedig istibizi nagyon szeretem őt és ő is engem. Voltunk egy kerti partyn, a tavalyi salsás estéken megismert nagyon szimpi párról kiderült, hogy tőlem 50 m-re laknak, és meghívtak a bulijukra, mert kiköltöznek Amerikába - na és ott olyan volt, hogy egyszerűen mindenkin látszott, hogy okos, értelmes, nyitott, helyén levő ember - és tök jó volt figyelni őket. Nem ismertem senkit a háziakon kívül, de aztán kiderült, hogy az egyik férfi ugyanott dolgozott, ahol én is sokáig, és vele beszélgettem kicsit, és libabőrösen jó volt hallani, hogy pont ugyanazt élte meg 1993-96 között, mint én 2008-15 között, hogy ugyanannyira etalonnak éreztük azt a helyet, hogy se előtte, se azóta meg nem közelíti semmi azt a bánásmódot, emberi minőséget, belső kultúrát, amit ott megéltünk 15 év különbséggel. Pedig sok sok személycsere volt, de ezek szerint ilyen egy jó kultúra, hogy továbböröklődik. Azóta meg lerombolódott teljesen, de ez már egy másik történet.
Voltunk 4-esben biciklitúrán, és szuper volt, meg gyönyörű, meg hegyek, meg alpesi táj, meg felfelé szenvedés és fájó lábak, lefelé gurulás és végtelen szabadságérzés, meg mosolyogva egymásra köszönő biciklistársadalom. Meg elmélyült kötődés és egyre fokozódó imádat a szülinapra kapott biciklivel, az egész Alpok legszebb bringája az enyém, nem viccelek.
Volt megint egyedül menős napszak, vágytam kicsit a gondolatok szélnek eresztésére. Jó volt csendben emberekre gondolni, meg fantáziát beindítani - és most úgy ment is a huzamosabb szellemi kikapcsolódás. Ellenben a Balaton-átúszáson ott nem, akartam gondolkodni csomó mindenen, és bakker nem tudtam semmit sem végigvenni, mert azt vettem észre, egyszerre jön az összes gondolat. Nem úgy, hogy egy téma eszembe jut, végiggondolom, eljutok A-ból B-be, dolgom végeztével elengedem, és jöhet a következő.... nem. Itt minden gondolat szál egyszerre jött, úgy 400 téma kavargott a fejemben szótagonként váltakozva, eh.
Feliratkoztam a Randivonalra, és mintha rajtam lenne egy láthatatlan köpeny. Találok váratlanul szimpi férfiakat, tök jó bemutatkozással, tök érdekes és értékes személyiség sejlik fel, és az egy dolog, hogy nem írnak rám (ellenben az 58 körüli középiskolai végzettségű kamionsofőrök igen - hurrá!), de ha én rájuk írok, nem válaszolnak :( olyan szomorúságos ez az egész! Bár inkább nevetek rajta, abszurd és teljesen köze nincs a valósághoz ezeknek a fura kapcsolódási próbálkozásoknak. De a Tindertől végképp megcsömörlöttem, szóval ha erőm engedi, más platformokon tűnök majd fel. Aztán le.
Tervekre vágyom. Kis lépéses, jól belőtt tervekre, amik elfoglalnak, tanulok erőfeszítést tenni értük, majd a teljesülésükkor örülök :) egyelőre bazinagy terveim vannak, úgy 3 minimum, de ezek mind a sarkaiból forgatnák ki az életemet, de a 3 felé felforgatás, az kicsit sok. Kicsi terveket inkább. Terveckéket.
Kezdem mondjuk a rendszeres meditációval, gondolati lelassulással, sporttal és itthoni rend & tisztaság projekttel. Végülis ezek sem kicsik.
De miket örökítsek akkor itt meg az emlékezés kedélyes torzításával együtt?
Pedig valamikor ebben a két hónapban írtam is egy listát, hogy mit szeretnék majd feltétlen a blog lapjaira vetni - de azok már teljesen érdektelenek.
(amúgy fáradt vagyok, és megígértem magamnak, hogy most röviden írok, de hát a felvezetés bevezetése is annyi, mint másnál egy csattanós bejegyzés, hogy lesz itt 120 p alatti posztírás?)
Hétvégén itt volt D., pécsi barátaim cuki 13 éve kisfia, aki a cukisága mellett roppant béna kamaszos allűröket is hozott, és egyben kínosan tiszta tükröt állított a türelmemnek meg a toleranciámnak - pedig istibizi nagyon szeretem őt és ő is engem. Voltunk egy kerti partyn, a tavalyi salsás estéken megismert nagyon szimpi párról kiderült, hogy tőlem 50 m-re laknak, és meghívtak a bulijukra, mert kiköltöznek Amerikába - na és ott olyan volt, hogy egyszerűen mindenkin látszott, hogy okos, értelmes, nyitott, helyén levő ember - és tök jó volt figyelni őket. Nem ismertem senkit a háziakon kívül, de aztán kiderült, hogy az egyik férfi ugyanott dolgozott, ahol én is sokáig, és vele beszélgettem kicsit, és libabőrösen jó volt hallani, hogy pont ugyanazt élte meg 1993-96 között, mint én 2008-15 között, hogy ugyanannyira etalonnak éreztük azt a helyet, hogy se előtte, se azóta meg nem közelíti semmi azt a bánásmódot, emberi minőséget, belső kultúrát, amit ott megéltünk 15 év különbséggel. Pedig sok sok személycsere volt, de ezek szerint ilyen egy jó kultúra, hogy továbböröklődik. Azóta meg lerombolódott teljesen, de ez már egy másik történet.
Voltunk 4-esben biciklitúrán, és szuper volt, meg gyönyörű, meg hegyek, meg alpesi táj, meg felfelé szenvedés és fájó lábak, lefelé gurulás és végtelen szabadságérzés, meg mosolyogva egymásra köszönő biciklistársadalom. Meg elmélyült kötődés és egyre fokozódó imádat a szülinapra kapott biciklivel, az egész Alpok legszebb bringája az enyém, nem viccelek.
Volt megint egyedül menős napszak, vágytam kicsit a gondolatok szélnek eresztésére. Jó volt csendben emberekre gondolni, meg fantáziát beindítani - és most úgy ment is a huzamosabb szellemi kikapcsolódás. Ellenben a Balaton-átúszáson ott nem, akartam gondolkodni csomó mindenen, és bakker nem tudtam semmit sem végigvenni, mert azt vettem észre, egyszerre jön az összes gondolat. Nem úgy, hogy egy téma eszembe jut, végiggondolom, eljutok A-ból B-be, dolgom végeztével elengedem, és jöhet a következő.... nem. Itt minden gondolat szál egyszerre jött, úgy 400 téma kavargott a fejemben szótagonként váltakozva, eh.
Feliratkoztam a Randivonalra, és mintha rajtam lenne egy láthatatlan köpeny. Találok váratlanul szimpi férfiakat, tök jó bemutatkozással, tök érdekes és értékes személyiség sejlik fel, és az egy dolog, hogy nem írnak rám (ellenben az 58 körüli középiskolai végzettségű kamionsofőrök igen - hurrá!), de ha én rájuk írok, nem válaszolnak :( olyan szomorúságos ez az egész! Bár inkább nevetek rajta, abszurd és teljesen köze nincs a valósághoz ezeknek a fura kapcsolódási próbálkozásoknak. De a Tindertől végképp megcsömörlöttem, szóval ha erőm engedi, más platformokon tűnök majd fel. Aztán le.
Tervekre vágyom. Kis lépéses, jól belőtt tervekre, amik elfoglalnak, tanulok erőfeszítést tenni értük, majd a teljesülésükkor örülök :) egyelőre bazinagy terveim vannak, úgy 3 minimum, de ezek mind a sarkaiból forgatnák ki az életemet, de a 3 felé felforgatás, az kicsit sok. Kicsi terveket inkább. Terveckéket.
Kezdem mondjuk a rendszeres meditációval, gondolati lelassulással, sporttal és itthoni rend & tisztaság projekttel. Végülis ezek sem kicsik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése