Augusztus

Jézusom! Az idő repül, a dolgok történnek, én nem naplózok itt, aztán szépen minden a feledés homályában kifakul. Ez tarthatatlan!
Olyan volt ez az augusztus, amilyet kívánni sem lehet... :) nem is értem, mi történt, vagy mi van, csak azt érzem, hogy minden jó már megint - éljen, maradjon is így!

A Katlan utáni hétvégén bicikliztük körbe a Balatont a pécsi barátnőmmel, ami annyira kalandosra sikeredett, hogy az első nap első defektjét még a Széna téren kaptam - tehát a kerületet sem sikerült elhagyni épen. Aztán a vonaton egy kedves fiúbandával együtt utaztunk, a szempilláimat rebegtetve  kértem segítséget, az egyik srácnak volt szerelő szettje (nem kezeslábas, hanem eszközök: kanál, meg ragasztó, meg csiszolópapír, meg minden ilyen), és készségesen segített, noha még sosem cserélt kereket (én sem), szóval a telefonomról egy Youtube videót követtünk bőszen és sikerült kicserélni a gumibelsőt (a kölcsönzőben valami isteni szikra nyomán kértem egy tartalékbelsőt), a lukast betoldoztunk, a kereket visszaraktuk - és Máriafürdőn indult a kör.
Máriafürdőről annyi emlékem volt, hogy egyik évben az UltraBalatonon itt futottam hajnalban, és hogy az egész falu egy kibaszott hosszú utca, végtelen, egyenes, soha nem fogy el, órákig tartott ez a falu, nem is értettem már akkor sem, hogy ez a nevenincs (pardon minden máriafürdői lakostól) balatoni település hogy a bánatban lehet ennyire reménytelenül hosszú. Na és a történelem ismételte önmagát, mert az első 5m-en kiderült, hogy a váltómon valamit elbaszcsiztunk, mert nem igazán váltott, ellenben olyan hangot adott, mintha folyamatosan karistolná az Alpok Bicikli Szépségverseny szubjektív győztes biciklimet, majd az első 100m-en újra defektes lett, szóval Máriafürdő megint egy kibaszott hosszú, végtelen, egyenes, soha el nem fogyó utca lett, amin 1 órán át toltam a biciklimet, a barátnőm átvette a csomagokat, hogy annyival könnyebb legyen az enyém. És stoppoltam a pick up / kisbusz / platós autókat, de vagy nem álltak meg, vagy akik nagy nehezen megálltak, azok nem vittek el. És én annyira csalódott voltam, hogy ennyi együttérzés nincs az emberekben, hogy nyári nagy melegben, déli 1 órakor nem segítenek annyit, hogy elvigyenek 5 km-t a következő faluba, ami nekik 5p lenne autóval, nekem viszont 1 óra tikkasztó melegben bringa tolás lapos gumival. Aztán nagy nehezen, 50p tolás után (még mindig Máriafürdőn voltunk, szóval nem túlzás, hogy egy végtelen hosszúságú falu) felvett egy villanyszerelő jóember, és átvitt Fenyvesre, ahol volt egy bringaszerelő. A szerelő egy kevés foggal, ellenben sok önbizalommal rendelkező férfi volt, aki mindennek lehordta a budapestieket, lehordta a biciklimet, hogy ez mekkora szar, hogy a kereke szar, a váltója szar, a gumija szar, bezzeg nála minden jó. Mondjuk a legjobb bringa a garázsában egy 40 éves Csepel volt, amivel alapból semmi bajom sincs, de azért majdnem megütöttem, amikor fikázta a bringámat, ami az eszmei értékén túl is fényévekkel jobb, mint amit ő valaha látott - na mindegy, kurvára nem volt más opció, mint az öntelt fogatlan szerelő, akinél még 3x kilyukadt a hátsó kerekem - ezen némiképp kárörvendve röhögtem volna, ha nem az én biciklimmel történik mindez és nincs aznap este 7 kor jelenésünk Alsómocsoládon. Szóval első nap délután 3-kor még mindig a fogatlan szerelőnél voltunk Fenyvesen, 6 szerencsétlen kilométerre a starttól, elég kétségbeejtő volt a helyzet, de aztán minden jóra fordult. Elhasználtam aznap 4 belsőt és 1 külsőt, de meglett a szilánk, ami sunyin beékelte magát a külső gumiba úgy, hogy mi (=újonc bringaszerelők) sem vettük észre a vonaton, de az öntelt fogatlan rutinos sem, csak a 3. belső csere után. Aztán úgy f4 magasságában el is kezdtük az aznapi etapot, én dühből tekertem, bár örültem, hogy elindulhattunk végre, és onnan minden sínen volt.
Meleg volt csudára, de néha megálltunk fürdeni, jöttek a szokásos-váratlan ismerősös találkozások, az alsómocsoládi néptánc bemutató megríkatóan szép volt, a sóstói strandon egyszercsak szembejött Eszter Prágából, akié a legképtelenebb gyerekvállalási sztori evör, de igaz, minthogy ott volt a babájuk is, az almádi szálláson találkoztam 2 ismerőssel, akik kiderült, ismerik egymást olyannyira, hogy együtt nyaraltak, én meg két tök külön helyről és időből ismertem őket, aztán Balatonszőlősön a pihenőhelyen ott volt Nagy Ervin, aztán térkép alapján mondtuk, hogy menjünk inkább a Pécsely-Vászoly-Dörgicse útvonalon, ami a valóságban annyira dimbes-dombos magas-hegyes volt, hogy azt hittem, megpusztulok a napon felfelé tekerve, de végül berogytunk a Zománc bisztrócskába, ahol véletlen 2 éve már voltunk a barátnőmmel. És arra gondoltam, miért nem jövök ide egyszer egy magányos őszi szombaton ebédelni, cuki hely, isteni kajákkal - hát lehet-e ennél jobb szombati program (amúgy lehet - majd talán eljutok oda még ma az írásban). Aztán mentünk tovább Dörgicséről, és amikor megláttam a következő emelkedőt Mencshely felé, akkor minden budai úrilányságot magam mögött hagyva annyit mondtam a barátnőmnek, hogy aaaa fasz*m fog ide feltekerni, forduljunk meg, lesz itt egy rövidebb út, jelöli a google, és bevágtunk a dűlők közé, ahol egy ponton elfogyott az út ösvény, és combközépig érő bogáncsosban meneteltünk, toltuk a bringákat, recsegett alattuk a növényzet, majd laposkúszásban mentünk egy natúr erdőségben, de nem jött újabb defekt, mindkettőnk lába tiszta karcolás lett, de láttunk birkanyájat, előttünk ugráltak őzikék, és ugyan assetuttuk hol vagyunk, de egyszer csak (másfél óra úttalan úton küszködés után) leértünk a bringaútra. Zánkán még strandoltunk egyet, lebegtünk a vízen a lemenő napban és nevettünk, hogy ez milyen nap volt már, aztán Badacsonyig már sötétben elkeveredtünk, ott megszálltunk M. családjánál, a gyerekek cuki módon kókuszgolyóval vártak minket, amik olyan 4 cm átmérőjűek voltak, kivéve 2 db 10 cm átmérőjű példányt, amit elővigyázatosan meghagytak arra az esetre, ha anyukájuk megengedi, hogy még egyet egyenek per fő lefekvés előtt, és akkor azt betömték egyben, fulladoztak, a szemük kiguvadt, de benyomták :) nagyon de nagyon cukik voltak.
Szóval nagyon jól esett ez az egész 4 nap, minden kalandjával együtt, és azzal együtt is, hogy az ismeretlen úriemberrel 2 nappal indulás előtt találkoztam, és ennyi nap csend az online / offline találkozások világában az nem sok jót jelent, de tudtam élvezni az ottlétet, meg a mindent.

Aztán végetért, az úriember megírta, hogy szerinte inkább ne, ami nyilván rosszul esett, de már innen nézve nagyon távoli, meg hát nagyon ismerős érzés is. Aztán voltam K-nél Velencén egy hétköznap, épp esős nap volt, úgyhogy elmentünk Kápolnásnyékre egy Kogart kiállításra, ami jól esett, ezt nem tudom szebben mondani, de tökéletes volt egy keddi napon múlt előtti századi festményeket nézegetni. Meg még csobbantunk is a vízben, ott fejessel lehet beérkezni a tóba, ez mindig vicces élmény bikiniben fejest ugrani, aztán a víz alatt rendezni a sorokat.

Aztán jött egy nap munka, majd indultunk Erdőbényére egy borkóstolós, hedonista fesztiválra. Én még itt nem voltam sosem, de akikkel mentünk (7 felnőtt, 3 gyerek), ők többször, és most leginkább a gyerekekhez volt kedvem, közülük is egy 9 éves kisfiúhoz, akivel eléggé egymásra kattantunk, mendegéltünk kézenfogva, nekemdőlt, ha fáradt volt, én meg átöleltem, beszélgettünk az álmokról, minden reggel elmesélte, hogy álmodott-e, ha igen, mit - nagyon jó arc volt.
Onnan idejekorán eljöttem, mert egy barátnőm szülinapja volt szombaton a Czakó kertben, de volt addig egy szürreális vezetésem Bényéről Budapestre, ami majdnem 3 óra volt. Valahogy benne ragadtam a Bénye hangulatban, bár már nem voltam ott, és nem voltam még Budapesten, egy köztes térben találtam magam, és nem hallgattam most zenét sem az út alatt, csak próbáltam a középpontomba kerülni, de nem volt egyszerű.
És Bényén megint az egyik szuperkedves, ám eddig ismeretlen lány azt mondta egy őszinte pillanatában, hogy Teri, neked mozigépésznek kellene lenned!

Aztán egy következő ismerős lánnyal másnap megint mentünk egy Szob-Vác bringázást, ami csodás volt, mint mindig. Együtt tindereztünk, aminél kevesebb viccesebb dolog létezik manapság, majd Vácott (sic!) jött a hír, hogy tulajdonképp még aznap lemehetnénk Balcsira egy ismerőshöz. Szóval sutba vágtuk a Gödig eltekerünk tervet, visszavonatoztunk BP-re, gyorsan összeszedtük magunkat és még aznap leautóztunk Akarattyára. És jött újabb csodás 2 nap ismeretlenekkel, de mégis otthonosan, bográcsozva, strandolva, lángosozva, 11-ig aludva, jókat beszélgetve. Az egyik tag pont olyan volt, mint Usztics Mátyás (sajnos nem csak kívülről - pedig az is bőven elég lett volna), és miután ezt megbeszéltük az ismerős lánnyal, engem ez a tény csikizett, állandóan röhögnöm kellett, ha rá néztem. Na mindegy, ez így nem annyira vicces, de ott az volt. Az is, amikor a bogrács babgulyáshoz pucoltuk a zöldségeket, meg gyártottuk a csipetkéket (amit folyton összekevertem a csiperkével, ki tudja ezeket megkülönböztetni??) és a spotify-on elkezdtük az István a királyt hallgatni, és az ismerős lánnyal együtt mindketten tudtuk szóról-szóra az összes számot, külön szólamban énekeltük végig, és annyira jó volt, hogy arra szavak nincsenek. Gyerekkorom, tudattalanból jövő szövegek, biztonságérzet, minden rendben van tudat.

Aztán jött még egy hagyománykövetés M-val, idén Máriaremetére mentünk levelet írni a future self-nek, és az is nagyon jó volt, és külön jó, hogy már most sem emlékszem, hogy mi írtam egy hete, de ez így pont rendben van. Aztán egy szentendrei baráti rockkoncert az István a király tematikában, ahova hívtam a szüleimet és nagyon örültem, hogy végülis belejöttek, előrejöttek a "tömegbe", élvezték, kimozdultak, élmény volt nekik is.

Aztán megvolt a mozigépész felvételi meghallgatás, ami valójában szinkronszínészet, és kicsit izgultam, de inkább az volt bennem, hogy érdekel az egész, és tök jó volt készülni, itthon hangosan olvastam magamnak részletet egy olyan novellából, amit a középiskolában szerettem nagyon, de élveztem. A meghallgatás is tök jó volt, olvastam először semlegesen, aztán különböző stílusokban kellett folytatni, szerelmesen, kacarászva, kiabálva, suttogva, katonásan mindegyik fullosan komfortzónán kívüli helyzet volt, de mégis élveztem, és iszonyú jó visszajelzéseket kaptam - szóval mostantól egy fél évig a szombat délutánok a szinkronmesterség tanulásával fognak telni. És nem ám Zománc Bisztrócskás ebédekkel. Az az igazság, hogy rég nem éreztem ekkora örömet, büszkeséget és felspannoltságot, mint a meghallgatás végén, és amikor mondták, hogy akkor várnak szeretettel szept. 7-én, azt éreztem, hogy megölelem az egész világot!