Mr. X.

Csak úgy mondom, hogy úgy áll a blogstat, hogy 77 publikus poszt és 11 draft, és a teljes szumma egy szép kerek 88-as szám.

Szóval T.
Még 2016. februárjában* találkoztunk először tök véletlenül, de egy viszonylag kötött szituációban, ahol először magázódtunk, és aztán még jópár héten keresztül heti többször találkoztunk, amíg tartott a kezelés. Először is szimpi volt, de igaziból a rövid, rendszeres találkozások alatt mélyültünk folyamatosan, mint sok-sok rövid oszkáros együttutazás, ahol nem egymásra figyeltünk, mármint nem a mi férfi-női viszonyrendszerünk volt fókuszban, csak mellékesen beszélgettünk. De a kezdetektől eléggé éreztük egymást, és még magázódva is bőven olyan témákat feszegettünk, amik az időjáráson - hogy úgy mondjam - túlmutattak. Tök őszinték, tökre saját magunk voltunk végig, és emlékszem, hogy pár alkalom után feltűnt, milyen végtelen jóság sugárzik ebből a srácból, ezzel vett le a lábamról. Meg azzal, hogy irdatlan helyes, nagyon jó a stílusa, nagyon érzelmes, őszinte - végre olyan valaki volt, aki tudott kérdezni, tudott reagálni a beszélgetésre, szóval nagyon jó volt vele beszélgetni. Magánéletéről nem mesélt sosem, de mivel a FB akkor már majdnem egy éve a barátom volt, és a neve elég egyedi, elég hamar kiderült, hogy kapcsolatban él és van két közös ismerősünk. Az egyiküket aztán felhívtam, és elmeséltem neki, hogy megismertem T-t és gyorsan mondjon el mindent róla, amit tudnom kell, mielőtt nagyon belecsúszok valami nem helyénvaló érzelembe. És hogy igen, van kapcsolata, de kívülről eléggé nem jónak tűnik, a srácot mindenki imádja, de a csaja egy igazi kibírhatatlan, savanyú alak (klasszik felállás!). Próbáltam ezt észben tartani, de közben a beszélgetések tovább mélyültek, már olyanokat mondott ő, hogy egész héten azt várja mindig, mikor találkozunk, hogy az a hét fénypontja, hogy mennyi minden közös dolog van bennünk, egyszer vett nekem a kezelés végén a büfében egy sütit, aztán vittem neki a névnapján mango lassit (ami után olyan epegörcse lett, hogy kórházba kellett mennie, majdnem műtét lett belőle), hozott nekem egy tábla csokit, mert pont egy olyan nagyprojekten dolgoztam (ahogy átadta, megfogtam, de kiesett a kezemből - ennyire hatással volt rám), majd elkérte a számom, én vittem neki a végén egy könyvet (Grecsó: Megyek utánad - szerettem ezt a könyvet, de a címválasztás sem volt teljesen célzás nélküli), akkor beszélgettünk még a szünetben is, valahogy elmeséltem az M-mel való szakításunkat, hogy milyen volt a semmibe kilépni, hogy hogy éltem meg azt a kapcsolatot az előtte levő években, hogy mennyire nehéz volt meghozni a döntést, hogy utána milyen mélyen voltam, hogy miket és hogyan kellett feldolgoznom, hogy mi volt a legfájóbb. És ahogy hallgatta, csak olyan csendesen ült, utána a fejemet vertem a falba, hogy miért kellett ilyen mélyre mennem, miért mondtam ott ezeket ki, ezek az én legfájóbb dolgaim, semmi keresnivalójuk nem volt abban a helyzetben, ahogy mi voltunk T-vel. Aztán napokkal később írta, hogy nagyon szeret velem beszélgetni, és hogy annyira megérintette akkor, amiket meséltem, hogy nem igazán tudott szólni semmit, merthogy ezt szóról szóra ő is mondhatta volna, pont így érzi magát a kapcsolatában.
Aztán 2016. májusában (pontos dátum, napszak, időjárás és aznap a Moszkván látott citylight-ok leírása a szerkesztőségben elérhetőek) vége lett a kezelésnek, átváltottunk viber-re, és 4 napig sistergett az internet az üzeneteink tartalmáról. Ott mindketten elég szépen kimondtunk mindent, hogy mennyit jelent a másik, hogy mennyit adtunk egymásnak, hogy mire vágyunk, hogy hogyan nyaralnánk együtt, hova utaznánk és mit csinálnánk, küldtünk zenéket folyamatosan, filmeket - nagyjából ilyen lehet a mennyország alaphangulata, amiben én ott 4 napig lebegtem. És akkor már hetek óta nem tudtam aludni, nem tudtam enni.
És az volt bennem, hogy ez a fiú, szőröstül-bőröstül, ahogy van - pont egy ilyen valakire vágyom. Ha ő van, akkor értelmet nyert a szakítás, az azóta eltelt sokévnyi mélyrepülés és darabokra hullás is, akkor jogos volt minden, és így kellett tennem - és akkor tényleg létezik az, amit én anno hiányoltam. És hogy mi sem egyszerűbb, neki nem jó a kapcsolatában, de megismertük egymást, hipp-hipp-hurrá, ő kilép, mi boldogan együtt, holtomiglan-holtodiglan, egyszerű képlet.

Csakhogy ő nem lépett. Én meg azt éreztem, nem léphetek, mivel kettőnk közül ő él kapcsolatban. És ez a nem lépés nem fért a fejembe és borzasztó sok időbe telt elfogadni. És itt jött az elő, hogy a szavak vs tettek nála két teljesen külön irányba mutattak, és ha elgyengültem és a szavaknak hittem, akkor minden rózsaszínben kezdett virulni, tettek viszont nem igazán voltak. Nem értettem, hogy miért nem lép, hogy választhatja a biztos sz*rt (egyszer úgy fogalmazott, hogy ő már 4 éve haldoklik a kapcsolatában), amikor ott vagyunk, ott lennénk egymásnak, kimondta, hogy olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást, hogy jó együtt, hogy valami különös érzelmi kötelék van közöttünk, amit mindketten érzünk. Én pedig azt gondoltam, hogy ilyen alkalmak ritkán adódnak az életben, és annak is súlya van, ha lépünk, meg annak is, ha nem lépünk és mindkettő felelősségét viselni kell.

Próbáltam őt mindenhogy elengedni, kitörölni a fejemből, mondjuk inkább a szívemből, nem mentem sokáig a környékre, ahol dolgozott, elmentem Dobogókőre egy 5 napos csendes lelkigyakorlatra, ahol nem lehetett telefont használni, könyvet olvasni, semmit - csak egész nap 2x20 percet lehetett beszélni a mellém rendelt lelkivezetővel, különben csend és elmélkedés és természetnézés. Ez a tüneményes lelkivezető nem tudom, mennyire nézhetett hülyének, amikor mondtam, hogy én most elsősorban egy fiút jöttem elfelejteni, nem pedig a Biblián keresztül elmélkedni. Tökre belémégett, ahogy mondja, hogy bármit is szeretnék megtenni, még ha reszketve félek is tőle, tegyem meg. És utolsó délelőtt, miután csalódottan elsírtam magam, hogy nem történt itt semmi, utána az erdőben egyrészt rámjött egy olyan hasmenés, hogy azt hittem nem élem túl, másrészt miután mondtam magamban, hogy jó, akkor kapja be a világ, én innentől ezt az egész ügyet lesz*rom, és kedvem támadt felmászni a Zsivány sziklákra, felültem, nézelődtem, majd lenéztem a jobb kezemhez, amin támaszkodtam és ott találtam T. monogramját bevésve a sziklára - és akkor elröhögtem magam, hogy heló univerzum, bírom a humorod.

(közben most írt, hogy nem haragudjak, de közbejött valami és nem jó holnap, és majd jelentkezik)

Aztán még egy rövid ideig találkoztunk rendszeresen, de az nekem már nagyon nem volt jó, mert ugyanúgy szuperkedves volt, incl. olyanok, amik semennyire sem férnek bele semmilyen kezelési protokollba, ellenben inkább lebegtetésnek mondanám, és azt is nagyon nehéz volt kimondani, hogy én többet nem jövök ide kezelésre, bőgtem is mint a csuda, és úgy csinált, mint aki nem érti, miért, vagy tényleg nem értette, nem tudom.

Aztán semmi, csak a masszív felejtés, meg a barátokkal-barátnőkkel ahogy beszéltünk róla, ők nagyon rossz véleménnyel vannak T-ről, hogy mit szórakozott, miért lebegtetett, ha úgyis tudta, hogy én hogy érzek, ő meg marad ott, amiben él, akkor ez így mennyire nem korrekt.

És aztán tavaly nyáron bejelölt FB-on csak úgy a semmiből, aztán véletlenül találkoztunk Nagymaroson a Dunaparton, aztán biciklitúra után szembebicikliztünk a bringaúton, aztán múlt héten. És mindig elhangzott, hogy de jó lenne meginni valamit, meg beszélgetni, csak ugye ebből sosem lett semmi, pedig minden alkalommal jeleztem, hogy szívesen és én is szeretném. És akkor bónuszként itt van ez a mai esti lemondása a holnapi ebédnek, amit nem tudok nem gyávaságként értelmezni. Látom és érzékelem ezeket a dolgokat és csodálkozom magamon, hogy még mindig elhittem, hogy komolyan vehetem, ha megállapodunk a találkozásban. Ő mintha nem érezné, hogy a kimondott szavaknak súlya van, én pedig mintha nem látnám, hogy nála nincs tett, csak szép szó, ami üresen elszálldigál az égbe. Valami benne masszívan rabul ejtett, és rávetítettem egy rakat olyan dolgot, ami nem ő. Erre sajnos nagyon magas affinitásom van, ezt már tudjuk. Viszont asszem gyáva nem vagyok, és ennek azért roppantul örülök.

Amúgy pedig nem vagyok igazán meglepett, akikkel az elmúlt napokban beszéltem, mindenkinél hozzátettem, hogy kíváncsi vagyok, lemondja-e, szóval azért valahol mélyen készültem erre az eshetőségre is. Csalódott meg pláne nem vagyok, sőt, inkább azt érzem, hogy valami lepel lehullt a szemem elől és tisztábban látok - és hát történt ma egy nagyon szívmelengető-vicces-kedves-kerítés jellegű jócselekedet is, ahol volt egy alap szimpátia, és már meg is beszéltük a találkozást - és úgy tűnik, ez az ismeretlen férfi több tettet vitt végbe 3 óra alatt, mint T. 3 év alatt.




És most kicsit ilyen túl kitárulkozósnak érzem ezt az írást, lehet, hogy too much, nem tudom, max majd elrejtem.


* ezt olyan elnagyoltan írom, de azért nyugodjunk meg, pontosan emlékszem a dátumra, napszakra, az aznapi időjárásra, hogy mit meséltem közvetlenül a találkozás után a barátnőmnek - minden bevésődött.