.

Megvolt az első mozigépész (most már így marad) fél nap, és az elején kicsit elszontyolodtam, mert a beszédtechnika tanárnő annyira sok volt, annyira irritált, túlzó volt és szar vicceket mondott. Közben végig olyan érzetem volt, hogy az általános iskola felső tagozatába (de max. gimi elsőbe) képzeli magát, úgy beszélt velünk, mintha nem felnőttek, hanem félkegyelműnek gondolt kisdiákok lennénk - és ettől - hogyismondjam - már kissé elszoktam. Nem mondott például tanrendet, nem mondta, hogy hol vagyunk, mire számítsunk, hogy néz ki a modul, hogy néznek ki az alkalmak, nem adott lehetőséget kérdezni, ez is teljesen bizarr volt, fel sem merült, hogy a félhülye kiskorú gyerekeknek esetleg lenne kérdése. Továbbá az sem segített a helyzetünkön, hogy az elején bemutatkozáskor lebaszott, amikor Kovács Terit mondtam, nanana, ilyet nem mondunk, nem becézgetünk, van rendes nevünk, talán inkább Kovács Terézia, és akkor újra bemutatkoztam kedvesen, hogy Kovács Teréziának kereszteltek, de tulajdonképpen teregetek az egész környezetem Terinek hív és azt szeretem, ha így hívnak. És ott 2 mp alatt különösebb rákészülés nélkül végre zsigerből és teljes mellszélességgel kiálltam magamért, és behúztam egy határt jó helyre, vastag filccel.
A második blokk pedig mozigépészet volt már élesben, egy olyan végtelenül szimpi és mosolygós tekintetű férfival, akinél biztos voltam, hogy ő G. apja, vagy valami idősebb klónja, mert őrületesen emlékeztetett rá mindene. A mosolya, a keze, a hangja, a gesztusai, a mimikái, a viccei, a hangsúlyozása, a testalkata, tekintete, a szájtartása, az enyhe beszédhibája, de még vitiligo nyomait is láttam a kezén. Őrület. Mondjuk nem emiatt lett überszimpi, hanem magától is, mert nem ilyen gyagya felsőbbrendű tanárpózt vett fel, hanem partnerit, és tegeződtünk és mosolygott és viccelődött és kérte, hogy ha kérdésünk van, azonnal szóljunk. Maga a mozigépészet nem is tudtam, hogy ennyire kibaszott összetett, az idő figyelése, a mozdulatlanság, de közben érzelemkifejezés, hogy egyszerre hallom az eredeti hangot a fülhallgatóban, plusz a sajátomat is, amit éppen mondok, nemcsak belülről, hanem kívülről is - ááá!! Rohadt idegesítő! :) és a legnehezebb: természetesnek tűnő beszédnek kellene kijönni a számon, noha egy reszkető kezekkel tartott lapról olvasom fel és próbálok baki nélkül kimondani minden szót. Szóval van mit tanulni, meg gyakorolni :) és asszem elkezdek itthon hangosan felolvasni magamnak dolgokat, mert botrányosan laposan beszélek.

Ez a tüneményes G-utánzat férfi mondta, hogy micsoda jó orgánumom van, aztán mutatta a nemtommin, hogy a felvett hang milyen széles sávtartományban mozog a többieknél, nálam meg szinte egy kilengés nélküli lapos vonal volt - és hallottam is, hogy nem úgy beszéltem, mint azt én hiszem, hanem mint egy beszart nyúl, halkabban is, meg érződött a visszafogottság. Sőt, nem is visszafogottság, inkább valami olyan totális lefojtottság - ami azt gondolom az egész életem jellemzője, kivéve pár kitüntetett személy közelsége, vagy pár szituáció, vagy kellő mennyiségű alkohol, ami ezt így vagy úgy annulálni (jé, ezt a szót még életemben sosem használtam, és le sem írtam, így kell? ) tudja. És hát háromszoros hurrá emiatt a mozigépészetnek, mert itt ezen fogunk dolgozni, és hátha így a fizikai szint változása hozza magával a lelki beállítódás lassú elmozdulását is. Közben pedig mindent értek, hogy ez volt az otthoni ki nem mondott üzenet, hogy ha észrevesznek, akkor az bajjal jár, hogy ha kitűnsz a tömegből, akkor elvisznek, és csak a beolvadás a szürke masszába jelenthet biztonságot. És kissé gyanús, hogy ugyanez képződik le a testalkatomban is. Na, szóval érdekes lesz, meg nehéz is, meg biztos, hogy párszor át kell tudnom saját magam ugrani - de végülis pont ez a cél.

És múlt héten volt M. temetése, amin azt hittem, nem fogok sírni, de aztán inkább az volt, hogy nem tudtam abbahagyni. Ő már a második korombeli nő, akit legyőz a rák, és az ilyen fiatal temetéseken érzek valami nagyon sarkából kifordultságot, hogy ennek kurvára nem így kellene lennie. És a nevető képeit elnézve vártam a nevetésének hangját, emlékszem a hangszínére, emlékszem, hogy milyen volt megölelni és ő hogy ölelt vissza, megvan a huncut félmosoly a szeme sarkában, az egész lány egy tömény szeretet volt - és akkor neki volt egy 9 éves küzdelme, aminél fél éve az utsó infom még az volt, hogy meggyógyult, és újra tudott dolgozni, kinőtt a haja, megszerette az átalakított testét - de jött még egy attak. Nézve a férjét, meg a kislányukat, nem tudom, ezt hogyan lehet túlélni és hogyan lehet innentől minden következő nap felkelni és élni.

Az ő temetése után is minden olyan szörnyen banálisnak tűnik... a dolgok elkezdenek helyet változtatni és csak a csend marad, meg hogy voltaképpen olyan kevés dolog számít. És M. is végső soron jelen idős, nem tudok róla múlt időben gondolkodni, nem elmúlt, hanem a teste nem bírta tovább, de a gondolatokban, meg belül ugyanúgy ott van az az M-nyi hely, ahol eddig is ott volt, ezután is ott lesz. Fizikai találkozástól függetlenül.