Billenés
Nnnnaaa, ezer téma hever itt a fejemben, meg ezek lenyomata minden sejtemben - heló 4 hétnyi off.
És csakazértsem kezdem a munkával, azt soroljuk már hátrébb.
Jöjjön mondjuk frappánsan ez a hétvége. Tegnap egy barátnőm helyett tanítottam izé módszertant, ami a miniszakmámnak az alapja, és kb 70-szer elmondtam már ilyen-olyan fórumokon, szóval nem mondom, hogy lelkes voltam, pláne, hogy reggel 8-tól volt 4 óra előadás egy egyetemi nagyteremben - ennél azért ki lehet találni izgibb szombat délelőtti dolgokat, de végülis egész oké módon lement. Kicsit ez tényleg olyan volt, hogy megkapom a témát, benyomnak egy gombot rajtam és elkezdek beszélni, és úgy érzem, napokig tudnám mondani. És az nem tudom, hogy vicces-e vagy inkább sajnálatos, hogy ugyan én marhára unom, mert tényleg rengetegszer magyaráztam már a módszertani alapokat, de előadásban ez asszem nem érződik, ott van az energia, mondok benne szituációhoz illő vicceket, stb.
Aztán volt megint mozigépészet, állandó szombati elfoglaltság. Most ide sem volt kedvem menni, mert úgy éreztem, elfogytam a szeptember folyamán (sajnos nem kg-ban értendő, hanem energiaszintben és motiváltságban), szóval nem nagyon volt bennem a boogie, de aztán csodák-csodája, tök jól ment. Olyan érdekes, a beszédtechnika tanárnőt (akire úgy ki voltam akadva az első alkalom után) egészen megkedveltem, pedig istibizi, nem változott semmit. Inkább azon kaptam magam, hogy elfogadtam a furiságát, hogy egyszerűen annyi van, hogy ő egy más korból jött, ahol máshogy viselkedtek a tanárok, más számított humorosnak, szóval hogy ő egy más érát képvisel, ennyi az egész. Azt érzem közben, hogy jól tanít, bkv-zás közben néha azon kapom magam, hogy hangosan ismétlem a megállók nevét, pont azzal a nagyon mesterkélt szájtartással, ahogy most tanulunk beszélni, szóval hogy van foganatja ennek a hölgyeménynek. És őrület, minden egyes magánhangzót tök máshogy kell ejteni, mint ahogy eddig tudtam, egész máshogy kell a számat tartani, máshogy esik le az áll, máshogy van az egész szájüreg - nagyon mókás. Most már a mássalhangzóknál járunk (40 évesen nem is rossz teljesítmény), a s betű a legnehezebb, az órán hangosan és lassan ejtünk ki 2 szótagos szavakat, néha ha belegondolok, hogy ezt valaki látja vagy hallgatja kívülről, nagyon röhögnöm kell. Na de aztán a gyakorlaton egy Jóbarátok részt szinkronizáltunk, és tökre élveztem, végre!! Tudtam a filmet figyelni és úgy benne lenni, hogy miközben mondom a szövegemet, már a következőt olvasom, és végre voltak érzelmek is, annyi, amennyinek helye van. Meg végre nem volt lapos vonal a hangom a felvételen, hanem volt kilengés! De asszem az most még fontosabb volt, hogy élvezettel csináltam és örömmel töltött el.
Aztán ma ennek megkoronázásaként egy olyan nap volt végre, ahol lelassult az idő, annyi minden belefért a napba, hogy őrület! Fogalmam sincs, hogy ez min múlik, hogy egyik hétvége gyors, kedvetlen és energiarabló, a másik örömteli és töltekező - pedig pont ugyanazokat a dolgokat csináltam (bevásárlás, főzés, mosás, itthoni pakolás - semmi extra). De ma valahogy minden a helyén volt.
Szóval ez a szeptemberi leamortizálódás nyomán azt éreztem, hogy energiám megint a béka segge alatt, a rugalmasságomat és toleranciámat elhasználtam. Amúgy is van egy ilyen kósza megérzésem, hogy egységnyi toleranciával jöttünk a világra, és én az életem eddigi szakaszában ezt annyira túltoltam, hogy elhasználtam a kvótát, slussz, szarfej, kötekedős alak lettem, és nincs már bennem használható tolerancia. Vagy megértés, vagy kedvesség, vagy valami hasonló - tetszőlegesen behelyettesíthető szociális készség. Megint volt egy roham a munkában, ezt is lehetett tudni, a februári őrületnek a párja van ilyenkor, és mondjuk csak 3 hét volt, de a fülem kettéállt a végére. És annyira betelt megint a pohár, annyira dühít egy csomó minden a cég működésében és a vezetésben, hogy egy szerda este elpattant valami, és írtam egy emailt a 2 top vezetőnek, hogy szeretnék velük beszélni, mert jópár dologgal nem értek egyet, vagy zavar, vagy nem érzem fairnek, vagy olyan munkák landolnak nálunk, amiket szerintem nem nekünk kellene végezni, és hogy úgy ámblokk ezek a dolgok engem eléggé demotiválnak. És aztán visszajutott, hogy egy ilyen össznépi meetingen, ahol én nem voltam, az egyikük (aki az élet-halál ura, és aki amúgy hivatalosan a főnököm, de nem hivatalosan a másikuk a főnököm - ki a franc ismeri ki ebben magát?), hogyúgymondjam kiakadva említette a levelemet, hogy mit képzelek, és mi az, hogy nincs kapacitásunk, és amit kérnek tőlünk, azt kötelességünk megcsinálni, egyszóval take it or leave it. És akkor tudni kell, hogy ahogy én megismertem ezt a kis kompániát, nem sok egyenes gerincű embert találtam itt, és az is van, hogy az élet-halál ura egy hangulatember, és akire ő aszondja, hogy ő inkább ne legyen itt, akkor az rövid távon már nincs itt - és a rugalmasabb gerincűek ugyebár nem mondanak a szemébe semmit, csak bólogatás van, esetleg a háta mögött durcizás - na lényeg a lényeg, aznap nem szereztem túl sok cimbit, ellenben ellenséges tekinteteket érzékeltem magamon a következő napon. Ha már itt tartunk azt sem érzem fairnek, hogy ez az ominózus illető nekem nem válaszolt a levelemre azóta sem, csak így a hátam mögött a többi 15 embernek - szimpi és korrekt reagálás. A másikukkal beszéltem, és mindent megértett, mindenben igazat adott - abban is, amiben két nappal korábban egy másik illetőnek a szögegyenes ellentétét mondta - szóval nah, van nekem ehhez kedvem? Hát nincs.
Volt egy hétvége, amikor egyrészt ugye arra számítottam, hogy hétfőn szerződést bontunk, másrészt azért eléggé meglepő mélységű félelmek jöttek fel folyamatosan, olyan témákban, hogy rossz voltam, és szemtelen, és hogy tök jogos a vezetőség kiakadása rám és én ülök fordítva a lovon. Nagyon szar volt, jópár mindenkivel átbeszéltem, meg elolvastam a levelet még utána sokszor, és olyankor mindig megnyugodtam, hogy dehát ez korrekt és tényszerű, és ezeket ki kell mondani - és ezzel együtt is jöttek a rossz érzések. Na de ezzel egyidőben elkezdtem összeszedni, hogy ha nem ezt, akkor mit, mi az, ami érdekel, szívesen csinálnám, meg tudnék belőle élni, látom értelmét is - és egészen jó kis lista összegyűlt. És ebből az egész sztoriból most úgy érzem, ez a legfontosabb: hogy lett azonnali meg közeljövőbeli lehetőségből is egy pár, amik ráadásul tökre felvillanyoztak. És ugyan most a felszínen elült ez a vihar, de nem lett semmilyen szinten feloldva, mert csak ígéreteket kaptam - és azzal ugye tele a padlás. Na de a lényeg: valami érzelmileg átbillent, és magam felé is ki tudtam mondani, hogy ez itt nekem még ezekkel a (részben) irigylésre méltó körülményekkel sem pálya.
Na és ez az egyik legérthetetlenebb jelenség számomra: hogy lehetek ilyen enervált és ingerült, vagyis ennyire könnyen kibillenthető, ha csak 3 napot dolgozom? Semennyire nem fér a fejembe és csalódott is vagyok egy kicsit, hogy akkor ez a konstrukció sem járható. Az volt a fejemben, hogy ugyan nem álmaim munkája, de beletanulok, a kiscsapat szuper, működik a munkamegosztás, de csak 3 nap - onnan enyém a világ. Szóval hogy az összkép egésze kurvajó, és ez így működhet akár hosszabb távon is. Bárki, akinek meséltem erről a felállásról, irigyelt, olyanokat szoktak mondani, hogy ők is így szeretnének majd egyszer dolgozni, hogy ez mekkora kincs, és tényleg az - és annál inkább nem fér a fejembe, hogy akkor miért nem vagyok egy kiegyensúlyozott, mosolygós, időmilliomos buddha? Wtf? Hogy hogy ez sem működőképes konstrukció? És egész eddig úgy gondoltam, hogy ha ezt nagy nehezen kiharcoltam, akkor ne adjam egykönnyen, találjam meg az egyensúlyt valahogy, és működtessem minél hosszabban. De ha egy 3 hetes őrület ennyire ki tud akasztani, akkor valami nem okés. Vagy én csinálok valamit ennyire szarul?
És Judit bölcs gondolata, hogy ha egyszer már kiharcoltam, akkor miért ne tudnám mégegyszer, máshol is véghezvinni ugyanezt? És hiába 3 nap, ha sokszor belenyúlik a többibe, illetve ha egy nap 10-12 óra masszív koncentrálásból áll, ami után több mint egy nap a regeneráció. Illetve vegyem már komolyan a belső hangomat, lehet, hogy már rég semmi keresnivalóm nincs itt az üzleti életben? Már nem is emlékszem, mikor csináltam munkát utoljára szívvel - lélekkel (de, tegnap a Jóbarátok alámondásakor), közben pedig hiszem, hogy lehet, sőt érdemes úgy dolgozni, hogy hiszek abban, amit csinálok. És fosok a megélhetéstől, illetve, ha fele-harmadennyi pénzből kellene megélnem, azt hogy tudnám jókedvűen abszolválni, mert látom, hogy milyen durva korlátokat tud tenni emberekre az anyagi szűkösség - de közben most sem vagyok szabad, sőt. Plusz ugye női minőség vs férfi minőség - nem az én dolgom lenne az anyagi biztonság, és akkor ez tyúk vagy tojás, azért nincs párom, mert én betöltök egy fontos férfi minőséget az anyagi biztonság megteremtésével, vagy mivel nincs párom, ezért nekem kell az anyagiak előteremtését felvállalni? Lényeg mindenesetre, hogy most valami átbillent ténylegesen, érzem, hogy belülről én ezt az utat elengedtem - nem sértődötten, nem dühből, hanem józanul és úgy, hogy szeretnék valami önazonosabb irányban dolgozni, és nyitva is tartom a szemem-fülem.
És akkor még kellett volna szót ejtenem a tinderes élményekről, a koncertről, a reunionról, a gyulai útról, a biciklizésekről, a spontán dolgokról, esetleg Bruce-ról, és egyéb irányú tervekről - de már holnap van, szóval vagy legközelebb, vagy ha újra aktuálisak lesznek.
És csakazértsem kezdem a munkával, azt soroljuk már hátrébb.
Jöjjön mondjuk frappánsan ez a hétvége. Tegnap egy barátnőm helyett tanítottam izé módszertant, ami a miniszakmámnak az alapja, és kb 70-szer elmondtam már ilyen-olyan fórumokon, szóval nem mondom, hogy lelkes voltam, pláne, hogy reggel 8-tól volt 4 óra előadás egy egyetemi nagyteremben - ennél azért ki lehet találni izgibb szombat délelőtti dolgokat, de végülis egész oké módon lement. Kicsit ez tényleg olyan volt, hogy megkapom a témát, benyomnak egy gombot rajtam és elkezdek beszélni, és úgy érzem, napokig tudnám mondani. És az nem tudom, hogy vicces-e vagy inkább sajnálatos, hogy ugyan én marhára unom, mert tényleg rengetegszer magyaráztam már a módszertani alapokat, de előadásban ez asszem nem érződik, ott van az energia, mondok benne szituációhoz illő vicceket, stb.
Aztán volt megint mozigépészet, állandó szombati elfoglaltság. Most ide sem volt kedvem menni, mert úgy éreztem, elfogytam a szeptember folyamán (sajnos nem kg-ban értendő, hanem energiaszintben és motiváltságban), szóval nem nagyon volt bennem a boogie, de aztán csodák-csodája, tök jól ment. Olyan érdekes, a beszédtechnika tanárnőt (akire úgy ki voltam akadva az első alkalom után) egészen megkedveltem, pedig istibizi, nem változott semmit. Inkább azon kaptam magam, hogy elfogadtam a furiságát, hogy egyszerűen annyi van, hogy ő egy más korból jött, ahol máshogy viselkedtek a tanárok, más számított humorosnak, szóval hogy ő egy más érát képvisel, ennyi az egész. Azt érzem közben, hogy jól tanít, bkv-zás közben néha azon kapom magam, hogy hangosan ismétlem a megállók nevét, pont azzal a nagyon mesterkélt szájtartással, ahogy most tanulunk beszélni, szóval hogy van foganatja ennek a hölgyeménynek. És őrület, minden egyes magánhangzót tök máshogy kell ejteni, mint ahogy eddig tudtam, egész máshogy kell a számat tartani, máshogy esik le az áll, máshogy van az egész szájüreg - nagyon mókás. Most már a mássalhangzóknál járunk (40 évesen nem is rossz teljesítmény), a s betű a legnehezebb, az órán hangosan és lassan ejtünk ki 2 szótagos szavakat, néha ha belegondolok, hogy ezt valaki látja vagy hallgatja kívülről, nagyon röhögnöm kell. Na de aztán a gyakorlaton egy Jóbarátok részt szinkronizáltunk, és tökre élveztem, végre!! Tudtam a filmet figyelni és úgy benne lenni, hogy miközben mondom a szövegemet, már a következőt olvasom, és végre voltak érzelmek is, annyi, amennyinek helye van. Meg végre nem volt lapos vonal a hangom a felvételen, hanem volt kilengés! De asszem az most még fontosabb volt, hogy élvezettel csináltam és örömmel töltött el.
Aztán ma ennek megkoronázásaként egy olyan nap volt végre, ahol lelassult az idő, annyi minden belefért a napba, hogy őrület! Fogalmam sincs, hogy ez min múlik, hogy egyik hétvége gyors, kedvetlen és energiarabló, a másik örömteli és töltekező - pedig pont ugyanazokat a dolgokat csináltam (bevásárlás, főzés, mosás, itthoni pakolás - semmi extra). De ma valahogy minden a helyén volt.
Szóval ez a szeptemberi leamortizálódás nyomán azt éreztem, hogy energiám megint a béka segge alatt, a rugalmasságomat és toleranciámat elhasználtam. Amúgy is van egy ilyen kósza megérzésem, hogy egységnyi toleranciával jöttünk a világra, és én az életem eddigi szakaszában ezt annyira túltoltam, hogy elhasználtam a kvótát, slussz, szarfej, kötekedős alak lettem, és nincs már bennem használható tolerancia. Vagy megértés, vagy kedvesség, vagy valami hasonló - tetszőlegesen behelyettesíthető szociális készség. Megint volt egy roham a munkában, ezt is lehetett tudni, a februári őrületnek a párja van ilyenkor, és mondjuk csak 3 hét volt, de a fülem kettéállt a végére. És annyira betelt megint a pohár, annyira dühít egy csomó minden a cég működésében és a vezetésben, hogy egy szerda este elpattant valami, és írtam egy emailt a 2 top vezetőnek, hogy szeretnék velük beszélni, mert jópár dologgal nem értek egyet, vagy zavar, vagy nem érzem fairnek, vagy olyan munkák landolnak nálunk, amiket szerintem nem nekünk kellene végezni, és hogy úgy ámblokk ezek a dolgok engem eléggé demotiválnak. És aztán visszajutott, hogy egy ilyen össznépi meetingen, ahol én nem voltam, az egyikük (aki az élet-halál ura, és aki amúgy hivatalosan a főnököm, de nem hivatalosan a másikuk a főnököm - ki a franc ismeri ki ebben magát?), hogyúgymondjam kiakadva említette a levelemet, hogy mit képzelek, és mi az, hogy nincs kapacitásunk, és amit kérnek tőlünk, azt kötelességünk megcsinálni, egyszóval take it or leave it. És akkor tudni kell, hogy ahogy én megismertem ezt a kis kompániát, nem sok egyenes gerincű embert találtam itt, és az is van, hogy az élet-halál ura egy hangulatember, és akire ő aszondja, hogy ő inkább ne legyen itt, akkor az rövid távon már nincs itt - és a rugalmasabb gerincűek ugyebár nem mondanak a szemébe semmit, csak bólogatás van, esetleg a háta mögött durcizás - na lényeg a lényeg, aznap nem szereztem túl sok cimbit, ellenben ellenséges tekinteteket érzékeltem magamon a következő napon. Ha már itt tartunk azt sem érzem fairnek, hogy ez az ominózus illető nekem nem válaszolt a levelemre azóta sem, csak így a hátam mögött a többi 15 embernek - szimpi és korrekt reagálás. A másikukkal beszéltem, és mindent megértett, mindenben igazat adott - abban is, amiben két nappal korábban egy másik illetőnek a szögegyenes ellentétét mondta - szóval nah, van nekem ehhez kedvem? Hát nincs.
Volt egy hétvége, amikor egyrészt ugye arra számítottam, hogy hétfőn szerződést bontunk, másrészt azért eléggé meglepő mélységű félelmek jöttek fel folyamatosan, olyan témákban, hogy rossz voltam, és szemtelen, és hogy tök jogos a vezetőség kiakadása rám és én ülök fordítva a lovon. Nagyon szar volt, jópár mindenkivel átbeszéltem, meg elolvastam a levelet még utána sokszor, és olyankor mindig megnyugodtam, hogy dehát ez korrekt és tényszerű, és ezeket ki kell mondani - és ezzel együtt is jöttek a rossz érzések. Na de ezzel egyidőben elkezdtem összeszedni, hogy ha nem ezt, akkor mit, mi az, ami érdekel, szívesen csinálnám, meg tudnék belőle élni, látom értelmét is - és egészen jó kis lista összegyűlt. És ebből az egész sztoriból most úgy érzem, ez a legfontosabb: hogy lett azonnali meg közeljövőbeli lehetőségből is egy pár, amik ráadásul tökre felvillanyoztak. És ugyan most a felszínen elült ez a vihar, de nem lett semmilyen szinten feloldva, mert csak ígéreteket kaptam - és azzal ugye tele a padlás. Na de a lényeg: valami érzelmileg átbillent, és magam felé is ki tudtam mondani, hogy ez itt nekem még ezekkel a (részben) irigylésre méltó körülményekkel sem pálya.
Na és ez az egyik legérthetetlenebb jelenség számomra: hogy lehetek ilyen enervált és ingerült, vagyis ennyire könnyen kibillenthető, ha csak 3 napot dolgozom? Semennyire nem fér a fejembe és csalódott is vagyok egy kicsit, hogy akkor ez a konstrukció sem járható. Az volt a fejemben, hogy ugyan nem álmaim munkája, de beletanulok, a kiscsapat szuper, működik a munkamegosztás, de csak 3 nap - onnan enyém a világ. Szóval hogy az összkép egésze kurvajó, és ez így működhet akár hosszabb távon is. Bárki, akinek meséltem erről a felállásról, irigyelt, olyanokat szoktak mondani, hogy ők is így szeretnének majd egyszer dolgozni, hogy ez mekkora kincs, és tényleg az - és annál inkább nem fér a fejembe, hogy akkor miért nem vagyok egy kiegyensúlyozott, mosolygós, időmilliomos buddha? Wtf? Hogy hogy ez sem működőképes konstrukció? És egész eddig úgy gondoltam, hogy ha ezt nagy nehezen kiharcoltam, akkor ne adjam egykönnyen, találjam meg az egyensúlyt valahogy, és működtessem minél hosszabban. De ha egy 3 hetes őrület ennyire ki tud akasztani, akkor valami nem okés. Vagy én csinálok valamit ennyire szarul?
És Judit bölcs gondolata, hogy ha egyszer már kiharcoltam, akkor miért ne tudnám mégegyszer, máshol is véghezvinni ugyanezt? És hiába 3 nap, ha sokszor belenyúlik a többibe, illetve ha egy nap 10-12 óra masszív koncentrálásból áll, ami után több mint egy nap a regeneráció. Illetve vegyem már komolyan a belső hangomat, lehet, hogy már rég semmi keresnivalóm nincs itt az üzleti életben? Már nem is emlékszem, mikor csináltam munkát utoljára szívvel - lélekkel (de, tegnap a Jóbarátok alámondásakor), közben pedig hiszem, hogy lehet, sőt érdemes úgy dolgozni, hogy hiszek abban, amit csinálok. És fosok a megélhetéstől, illetve, ha fele-harmadennyi pénzből kellene megélnem, azt hogy tudnám jókedvűen abszolválni, mert látom, hogy milyen durva korlátokat tud tenni emberekre az anyagi szűkösség - de közben most sem vagyok szabad, sőt. Plusz ugye női minőség vs férfi minőség - nem az én dolgom lenne az anyagi biztonság, és akkor ez tyúk vagy tojás, azért nincs párom, mert én betöltök egy fontos férfi minőséget az anyagi biztonság megteremtésével, vagy mivel nincs párom, ezért nekem kell az anyagiak előteremtését felvállalni? Lényeg mindenesetre, hogy most valami átbillent ténylegesen, érzem, hogy belülről én ezt az utat elengedtem - nem sértődötten, nem dühből, hanem józanul és úgy, hogy szeretnék valami önazonosabb irányban dolgozni, és nyitva is tartom a szemem-fülem.
És akkor még kellett volna szót ejtenem a tinderes élményekről, a koncertről, a reunionról, a gyulai útról, a biciklizésekről, a spontán dolgokról, esetleg Bruce-ról, és egyéb irányú tervekről - de már holnap van, szóval vagy legközelebb, vagy ha újra aktuálisak lesznek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése