hát így...

huhuhúúúú :) na most ezt hogy kezdjem el.... A múltkori poszt utáni nap billent meg úgy igazán az életem - mármint ott elindult valami, és azóta azt érzem, megnyílt a világ, elkezdett szólni hozzám, elkezdtek történni a dolgok, én meg felkerültem egy olyan gyorsvonatra, ami száguld és kanyarog és hol felfelé robog, hol zuhan, én meg csak próbálok rajta maradni és nem elveszteni minden józan eszem. Amit amúgy azt hiszem, már a második kanyarban elhagytam.

Szóval voltak / vannak nekem ilyen nagyszabású terveim, amik érlelődtek évek óta. És kisebb-nagyobb fellendüléssel tettem is értük, de tudtam, hogy a háromból maximum egy valósulhat meg, mert akkora változás, amivel a többit egyszerűen nem lehet mozdítani. És hogy hiába szeretném igaziból mind a hármat, egyszer az egyik tűnt esélyesebbnek / reálisabbnak / korrektebbnek, másszor a másik, megint máskor a harmadik. Időben már nem emlékszem, melyik jött mikor, csak azt tudom, hogy kb ugyanannyira szeretném mindet, és mindegyik mellett és ellen is nagyon súlyos egzisztenciális, morális, szociális, stb-stb érveket tudtam felsorakoztatni. És úgy éreztem, mindegyik olyan, hogy egy lapra kell feltennem mindent, de mivel nem egy lap van, hanem három, ez egy kicsit megakasztott.
Egyik közülük, hogy külföldre költözzek, ott dolgozzak, abban a mentalitásban éljek. Kb ahol jártam, minden ország után azt éreztem, na basszus, ide kell költöznöm. Ez volt Buenos Airesben, Norvégiában, Új-Zélandon, Portugáliában - minden jó hely után azt éreztem, ott szeretnék élni, és ezt el is tudom képzelni teljesen, és kész vagyok minden itthoni szálat elengedni, és egyszerűen ott a helyem, és azért van beakadva az életem már soksok éve, mert nem mozdítom el magam Magyarországról. A másik, hogy egyedül vállaljak kisbabát. Tulajdonképpen már a 7 évvel ezelőtti szakításban is vastagon benne volt a gyerekvállalás kérdése, mondjuk merőben más szempontokból, és azóta csak telnek az évek, és akárhogyan erőlködtem ezen az úton, igazából nem sorsolt össze a jószerencse senki olyannal, akivel ez egy kicsit is reális lett volna. Ezt asszem nem is igazán tudom tovább racionalizálni, de hogy egyszerre nagyon szeretném, meg nagyon félek és nagyon nem tudom, képes lennék-e egyedül minderre, hiszen azt látom mindenkin, hogy még párban is milyen k. nehéz. És hogy sokáig azt éreztem, hogy túl korai, még a saját életemet sem bírom normálisan kormányozni, hogy gondolom, hogy valaki más életéért felelősséget tudnék vállalni. Aztán meg egy ideje már jöttek azok a hangok, hogy már nem, hogy késő, hogy ez a vonat elment és ha nem adta meg az élet, akkor én ezt fogadjam el és ne ugráljak. Az utóbbi években pedig csak csendben igyekeztem figyelni, hogy a környezetemben élő korombeli lányok, nők hogy egyengetik az életüket, ki hogy küzd, hogy legyen gyereke, vagy hogy nevelje és kin milyen nyomot hagy az, ha nincs. A harmadik meg, hogy hátat fordítok az üzleti életnek, leköltözöm vidékre, az összes megtakarított pénzemből veszek vagy bérlek egy házat, nyitok egy panziót és jóvilág, elkezdek egy teljesen más jellegű életet.

És az a vicces, hogy mindháromért tettem lépéseket parallel. Kampányszerűen pályáztam külföldre, 2015-ben majdnem sikerült is, aztán elült. Néha azóta is elküldtem egy-egy pályázatot, de sosem lett azokból semmi. Egy éve elkezdtem magasabb járulékot fizetni magam után, az alternatív táplálkozási tanácsadó olyan vitaminokat javasolt, amik mind a hormonszinteket rakják rendbe, minden ellenérzésem ellenére folyton visszaszivárgok a tinderre, de mondjuk itt sem volt akkora előrelépés úgy egyik sztoriból sem. Néztem sok-sok vidéki házat, idén tavasszal Nógrád megyében találtam egy eladó, még működő vendégházat, kiszámoltam, agyaltam rajta egy ideig, működhetett volna, de amikor elmentünk megnézni egy építész barátnőmmel, akkor valahogy nem volt ott a csí. Néztem másik házat, gyönyörű palóc ház volt, aztán valahogy az is elült. M-vel (aki ex-M. legjobb barátjának a bátyja, M. régi exe - haha) terveztük, hogy közösen veszünk valahol egy panziót és én üzemeltetem majd, küldtünk egymásnak linkeket, rengetegszer beszéltünk és ötleteltünk rajta, de ebből sem lett aztán semmi.

Aztán az előző blogszpot másnapján mentem el egy meddőségi klinikára egy orvoshoz, akinek a nevét 8 nappal azelőtt kaptam meg ismerősömtől azzal, hogy több egyedülálló barátnője lett nála terhes (nem úgy természetesen). Úgy mentem el hozzá, hogy bakker bármit mond, én összetojom magam. Akkor is, ha az van, hogy nem tud segíteni, oldjam meg magam a pesti éjszakából (ahogy ezt az a nőgyógyász találta mondani, akihez egy időben jártam), de akkor is, ha azt mondja, hogy persze, ez a process, hajrá. És végül ezutóbbi volt, elmondta, hogy mit és hogy, kb felvázolta a következő 12 hónapom menetrendjét, mikor, mit csináljak vagy mi fog történni, ezer vizsgálat, ha minden érték jó, akkor meg go. Huh. Úgy jöttem el tőle, mint aki lefutott egy maratont, hogy na ok, akkor vége a tingli-tangli éveknek, akkor irányba állunk és erre megyünk és hirtelen kitisztult a világ előttem. A félelmek persze ott voltak / vannak, de igyekszem őket félretolni és nem hagyni, hogy visszatartsanak ezen a ponton bármitől és csak a következő lépésre koncentrálni mindig.

És akkor a jó humorral megáldott univerzum másnap összematch-eltetett valakivel, akivel erre a bizonyos gyorsvonatra felkerültünk. A dolog egyfelől csodálatos, ilyet még soha-senkivel, és félelmetes az összhang kb minden területen, meg hiába vagyunk ismeretlenek egymásnak, ijesztően ismerős a másikban sokminden, és a beszélgetés az első üzenetváltás óta gördülékeny, őszinte, vicces, igaz és önfeltáró. És ez az illető, nevezzük mondjuk M.-nek, mert történetesen ez a nevének kezdőbetűje* a legintelligensebb, legértékesebb, leginkább szerethető, gondoskodó, érdeklődő, vonzó értékrendű, kreatív, érzéki, vonzó és helyes, olvasott, gondolkodó, jól beszélgető, bátor és leginkább maszk nélküli minden férfi közül, akit így vagy úgy az eddigi életemben megismertem. Magamat sem tartom egy játszma queen-nek, de nála még egyszer sem éreztem nyomát sem annak, hogy játszmázna; kimondja, amit érez, amit gondol, amiben van - és nem csak azokat, amiket jól esik hallanom. És állandóan kérdez, és segít, hogy én is ki tudjam mondani, amiben én vagyok, vagy én érzek - mert ez nekem nagyon nehezen megy. Nem tűnöget el, tisztel, ott van, elérhető, nem játszik senki érzelmével vagy idejével - sőt, maximálisan tiszteli. Érzékeli a sebezhetőségemet és tud vele bánni, sőt, azt mondta, ez tetszik neki bennem egyik legjobban. Felnyitott, bemozgatott, belém költözött, és megmutatott egy olyan világot, ami két ember között létezhet, amiről sosem nem gondoltam, hogy a fantáziámon kívül bárhol is létezne. Vagy létezhet. Szóval hogy ilyen van - és ezen nem térek magamhoz azóta sem.

De azért nem ennyire rózsaszín a helyzet, mert van ennek a sok csodának egy kurva nagy ára, amit jobb napokon úgy érzek, simán meg tudom fizetni, rosszabb napokon úgy, hogy nem vagyok hozzá elég erős és felnőtt. És ezt most nem tudom még itt jobban kibontani, de legyen annyi elég, hogy tisztább, bár érzelmileg nekem sokkal nehezebb a helyzet, mint amit ennyi info alapján egy tinderes sztori hallatán első blikkre gondolna bárki is.

Korábban többször gondoltam azt, hogy mi a szarért jártam annyit önismeretre, miért toltam rengeteg energiát ebbe, ha végső soron azt értem el vele, hogy kb nem találok olyan társat, akivel azt a szintű őszinteséget, lemeztelenedést és maszk nélküliségeket meg tudnám élni. Na és ez most pont az a helyzet, hogy hálát adok mindennek és mindenkinek, hogy megvan ez a múltamban / jelenemben, mert enélkül teljesen esélytelen lenne a mi közös történetünk. Így is kérdéses erősen, de legalább egy valamekkora esélye van, meg ennek köszönhetem, hogy nem rohantam el az első rázósabb ponton. Meg a másodikon. Meg a harmadikon. Meg a negyediken, tegnap. Mondjuk tegnap ő is elrohanhatott volna, kb teljes joggal, sőt azt is hittem, miután nem reagált egy óráig a kissé indulatos megnyilvánulásomra, de ehelyett odajött és beleállt a szituációba, amiért meglehetősen nagyot nőtt a szememben. Pedig eddig sem volt kicsi - ezt ugye érezzük a fentiekből :)

Ráadásul van egy ilyen alapérzet, hogy a lehető legjobb, legviccessebb, legvonzóbb, legintelligensebb, legérettebb és ugyanakkor leggyermekibb énemet hozza elő és ez is valami olyan elképesztően jó dolog, amiért borzasztó hálás vagyok. És még az a roppant durva, hogy úgy tűnik, ez az egész kurvára kölcsönös.

6 hetes ez a történet, és volt benne már elég sok minden... volt olyan magasság, amikor napokig nem tudtam enni és aludni, kis túlzással végigbőgött 24 óra az ominózus első rázós pontnál, földöntúli chat-ek, voltak, sőt vannak 1-2 óra alvással átvészelt másnapok, volt egy két hét, amikor teljesen elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal és csak a robotpilótám tolt végig élve a napokon, ezer vicces apróság, hogy valamiből pont ugyanolyat használunk (szilárd sampon, baszki!), ugyanarra emlékszünk, ugyanazon nevetünk, volt már többször, hogy egy fél éjszakát végigbeszélgetünk összeölelkezve és csókolózva, voltak meghatódott és nagyon szép pillanatok, mondtunk egymásnak olyan szép dolgokat, amiktől a másik csak halkan annyit tudott mondani, hogy köszönöm, illetve nekem csak elkezdett folyni a könnyem, voltak nagyon nehéz beszélgetések, az utolsó most hétvégén, de azokból is sokkal magasabban jöttünk ki, mint ahogy belekerültünk, volt már többször rám törő zsigeri félelem, amit aztán ki lehetett mondani és a kimondástól meg az ő reakcióitól elviselhető méretűvé zsugorodott és van egy folyamatosan hihetetlenül erős fizikai vonzalom.

És tudom, hogy az egyetlen esélyem, hogy próbálok csak az egész ajándék mivoltjára gondolni, örülni mindennek, amit itt fent leírtam, mert ebben most semmi túlzás nem volt, ez pont így zajlik, pont ilyen intenzitással és ilyen csodálatosan, és nem előre gondolni, nem teret engedni a félelmeknek, hanem csak megélni az egészet. Visszamentem a coach-hoz, mert nagyon kell most valaki, akivel ezeket át tudom beszélni, és rengeteget segít is. Például az első alkalommal annyit mondott, hogy van az a szituáció, amiért megéri vállalni a rizikót - lehet, hogy arconcsúszás lesz belőle pár nap / hét / hónap után és romokban leszek utána egy időre, de mindaz amit megélek vele, az van annyira jó, hogy megéri. És valahogy pont így érzem ezt az egészet. És a másik, hogy próbálom tartani a saját életemet is, utazom, ha lehetőségem van rá, barátnőzök, tolom a saját dolgaimat és végigcsinálom az összes vizsgálatot, és ha minden jól alakul, akkor utána is hajrá előrefelé.






* nem szoktam emlékezni, mire gondoltam akkor, amikor valakit jobbra húzok a tinderen, de nála kifejezetten megvan, ahogy átfut rajtam, hogy na de vicces, ha vele lenne valami, akkor lenne itt a blogon még valaki, akit M-ként aposztrofálhatok.