mindent. ugyanígy.
Ma először éreztem a fényt az alagút végén, úgyhogy mára lett erőm egyáltalán írni itt a dolgokról. Iszonyat fos januárom volt, jézusom, kicsit más a mindset, mint amiben legutóbb itt letettem a pennát. És asszem inkább retrospektív módon fogok most írni, és a mostról többet, mint a közelmúltról.
Szóval a mai nap is nagyon mélyről indult, a kötelességtudó énem felszólított, hogy menjek szépen edzésre reggel (új hely, edzőterem, fancy környék, várhatóan UFO érzés a köbön, brrrr),a lusta, a normális a belső hangot meghalló énem azért könyörgött, hogy hagyjam békén és hadd üljön itthon csendben, puzzle-t rakva, eső elől elbujdosva, podcastot hallgatva. És aztán ebből az lett, hogy reggel bepakoltam a táskát az edzéscuccal, felvettem az edzőfelsőt, aztán annyira késő lett, hogy nem értem volna oda a 9-es órára. Visszaültem a puzzle mellé, aztán elindultam kicsit későn, aztán útközben tudatosult, hogy a 10-es órát sem érem el. Eredetileg szaunázni szerettem volna, de az odavaló cucc már nem fért a táskámba, úgyhogy teljes lúzer fejjel gondolkodtam a villamoson, hogy ez most mire volt jó. Mondjuk az jó, hogy nem kezdtem el a mérhetetlen önostorozást, hanem arra gondoltam, hogy OK, hoztam egy döntést, ma nem megyek mozogni, igaziból semmi kedvem nem is volt hozzá, kész. Van az a mélységű lelkiállapot, ahonnan egyszerűen túl nagy lépés egy kurva edzőterembe elmenni egy órára, ezt fogadjam el, mint ahogy bárki másnál simán elfogadnám.
Elintéztem pár elintéznivalót, hazajöttem, újra puzzle-oztam (ezt tényleg már-már szégyellem, lustaság & haszontalanság a köbön, de közben meg az van, hogy annyira szeretek puzzle-t rakni, kértem karácsonyra egy óriásit és azt kezdtem el január elején, és úgy látom, idénre még kitart. De nem is ez a lényeg, hanem hogy azt érzem, hogy a belső káosz kezelésében segít, hogy most meg szeretném hallani a saját hangomat, és ahogy soksok percenként találok egy helyére illő puzzle darabot, ez végre lelassít, és mintha ahogy a külső kép rendeződik szépen darabonként, úgy rendeződnék én is belül.), aztán olvastam hangosan az Ezeregyéjszaka meséit. Múlt alkalommal mondta a szinkrontanár, hogy megkeresték a Vakok Intézetétől, és kértek meséket, direkt nem profiktól, hanem amatőröktől, és akkor mondtam, hogy én nagyon szívesen, ő meg mondta, hogy pont rám is gondolt, és ma délután mentem, hogy felvegyük. És gondoltam, jó lenne rá gyakorolni, de ez az egyetlen mesekönyv, amit itthon találtam :) Na és őrületesen jó volt ez a mai etap, élveztem, úgy látszik, ez az én világom, a mesélés megy, a színészkedés része nem annyira, de az ide nem is kellett, szóval hurrá és hurrá. De jó lenne majd ezzel foglalkozni sokkal többet!!
Aztán hazafelé megálltam kenyeret venni egy kis pékségnél, de már bezárt, mindegy, akkor a szomszéd húsboltban akartam húst venni, végül is kenyér vagy hús, teljesen mindegy, és ott egy annyira szuperkedves hentes volt, aki látván, hogy mennyire felragyogok a ténytől, hogy árulnak bekevert tatárbifszteket (a tatárbifsztek a lényeges szó, nem a bekevert), majd látván, ahogy arcomra fagy a mosoly az árától, odaadta ajándékba. Majdnem nem fogadtam el, mert az original reakciók kapcsoltak be először, de aztán tudatosult, hogy de-de, ha kapok valamit, fogadjam el (pláne, ha tatárbifsztek az ajándék), és akkor csak mondtam neki, hogy nagyon köszönöm, és hogy annyira fos volt a januárom, hogy ez egy csodálatos fordulat itt a finisben.
Aztán hazajöttem, de még visszamentem az Aldiba, mert kenyér ezek után még jobban kellett, és ott összetalálkoztam egy gimis volt osztálytársammal. Akivel a meggyes táskák közelségében átbeszéltük, hogy kivel mi van, de valahogy nem small talk szinten, hanem 20 perc alatt, de mélyremenősen, és amikor meséltem, hogy mi van velem, meg mire készülök, akkor ő elsírta magát, és megölelgettük egymást, és mondta, hogy 10 éve nem sírt kb, és hogy ő lényegében alkoholista, és most amúgy is nagyon szarul van, és tizensok elvonón járt már, megszámlálhatatlan szakembernél, de még mindig iszik, és hát látszik is rajta, és ez nagyon szívbemarkoló volt. Hol egymást öleltük, hol röhögtünk, hol a szemünket törölgettük - de hogy ez egy nagyon szép lezárása ennek a nagyon nem szép hónapnak.
Megint az elengedés lett a hónap feladata, és bár most egyszerre két személyt is, egyiküket meglepően könnyen vagy fájdalom nélkül, másikukat pedig meglepően nehezen és fájdalmasan. Tegnap nem ezt írtam volna, de a mai nappal a hátam mögött azért tudom azt írni, hogy OK, azért van remény. Hogy nem tűnt el belőlem mindaz, amire múlt évben rátaláltam, hogy nem zárultak vissza az ajtók, amik akkor olyan örömtelien kinyíltak. De mondom, tegnap még marhára nem így éreztem. És ez az egész elengedés olyan furcsa, nem lehet megszokni, nem lehet megtanulni vagy rutinosan csinálni, ugyanúgy fáj, ugyanúgy el kell gyászolnom minden induló majd hamvába hulló kapcsolatkezdeményt. És mindig ugyanakkora nagy feladat az egyedülléttel újra megbirkózni és újra megélni a csendet. Az viszont igaz, és még a legsötétebb napokon is erőt tudott adni, hogy leginkább hálát éreztem és elmosolyodtam, amikor visszaemlékeztem mindarra, amit megéltem tavaly ősszel és az meg még igazabb, hogy pontosan ugyanígy csinálnék mindent, ha újra ott lennék a tavalyi év utsó negyedében. Mindent. Ugyanígy. Ha ez az ára, vagy a következménye, akkor is. Végső soron, ha kihúzom a fejem az önsajnálat ködéből, akkor azért tudom én is, hogy mindkettejüknél súlyos és számomra kifejezetten nogo tényezők voltak. Na de majd az unokámnak lesz egy nagyon mókás szeánsza a nagyijával, ha elmesélem neki, hogyan töltöttem 2019. szeptember 1-jét, november 1-jét és december 1-jét (részleteket sajnos nem áll módomban itt közölni, de az már talán nem meglepő, hogy 3 különböző személyhez kapcsolódnak ezek az elsejék).
Elengedésen kívül dolgom volt azzal a sok tonnányi félelemmel is, amik megint csak meglepő módon, de azzal szakadtak rám, ahogy az utolsó vizsgálat negatív eredménye is kiderült, vagyis ahogy a zöld lámpa kigyulladt, bennem hirtelen nem maradt semmi más, csak kétely, félelem és egy totális talajvesztés, miszerint nem tudom, bennem mi igaz és mi hamis. És hogy a tét az most minden eddigi döntésemnél sokkal de sokkal nagyobb, és hogy mindezt nekem itt és most egyedül kell eldöntenem - ez is alaposan megterhelt érzelmileg.
Aztán az is lefelé húzta a hónapot, hogy fülembe jutott, hogy a hátam mögött felajánlották a munkakörömet egy kollegámnak, és hát eh.... ez kurva szarul esett, és teljesen demotivál(t).
Na jó, vége a nyígó oldalnak, azért ne felejtsük a jó dolgokat:
- nagyon de nagyon jól alszom. Régebben sosem tudtam elaludni háton, de ha háton ébredtem, akkor mindig nagyon pihentetően aludtam. Most valahogy rájöttem, hogy ha a fejem két oldalához teszek 1-1 párnát, akkor két másodperc alatt el tudok aludni háton és úgy is ébredek fel és világbajnok jókat alszom
- a szervezetem teljesen jól működik, ezt balga módon tudom alapnak venni, de hát nagyon nem az, és most különösen megnyugtató, hogy minden rendben
- sokat olvasok, végre bkv-n is könyv van a kezemben és nem telefont nyüsztetek
- találtam két olyan podcast-ot, amiket felváltva hallgatok reggel, csodásan jól indul velük a nap, némelyikből olyan gondolatok jönnek, mintha egy nagyon feltöltős baráti beszélgetés lett volna
- Anyukám 70. szülinapja nagyon jól sikerült, nagyon örült, élvezte és nagyon jól érezte magát a borvacsorán, Eger cuki még ködben is, a fürdőben tök megható volt gubbasztani együtt a meleg vízben, és úgy ámblokk, minden jó volt
- karácsony előtt összefutottam M. anyukájával a kozmetikusnál, ugyanaz a melegség, ugyanaz a megértés volt közöttünk, mint régen. Majdnem egy órát beszélgettünk, vele is sokszor megöleltük egymást, meg nevettünk, hogy mindketten cseréltünk már az autónkban akkumulátort, meg kiderült, hogy mindketten gondolunk a másikra, amikor egy bizonyos karácsonyi süteményt csinálunk (mármint én azt az egyet, ő többet:)), az egyik legszebb pontja volt a karácsony előtti napoknak a vele való találkozás
- a spontán szilveszterünk Kingával Sopronban, 1-jén a Lővérek fenyvesei között sétálni, 2-án Bécsben rábukkanni egy olyan ruhára, ami tökéletes match, majd utána a Rathaus előtt korizni - és ezzel visszajött a koris szerelem érzet. A kandikamerába illő esés ellenére is.
- karácsony után egy A38-as koncert, utána a backstageben ahogy hirtelen megszűnik minden korábbi ellenérzésem VHM-mel szemben és valami egymásra-hangolódásba fordult. Utána Z-vel az esti meg másnap reggeli beszélgetés, és a megnyugvás, hogy felnőttek vagyunk, döntünk, okosan
- elkezdtem itthonról kidobálni/elvinni olyan tárgyakat, amiket nem használok, nem szeretek, rossz emlékűek. Érzem, ahogy a kinti rend hat a benti világomra, és hiszem, hogy a félelmeket most nem úgy fogom helyretenni, ha fejjel átgondolom őket, mert a maguk módján reálisak és jogosak, hanem sokkal inkább észrevétlenül, magamat megtisztítva fogok szerintem rábukkanni az erőmre meg a másik oldalra.
- Judyval a kvízestek
- Judittal a múlt heti beszélgetésünk, ahol annyira végtelenül jó volt kimondani, hogy mindketten megrekedve érezzük magunkat úgy az életben mindennel - és ezzel máris könnyebb ezt a tudatot vinni. Örülök, hogy ő is ott van a lakásirodában, meg Kiki is, szuper emberek gyülekezete az a lakás.
- eddig itthon ami biztosan volt mindig: kávé és bor. Most ami biztosan van mindig: kávé és alaplé. Vegyük észre az óriási különbséget.
Szóval a mai nap is nagyon mélyről indult, a kötelességtudó énem felszólított, hogy menjek szépen edzésre reggel (új hely, edzőterem, fancy környék, várhatóan UFO érzés a köbön, brrrr),
Elintéztem pár elintéznivalót, hazajöttem, újra puzzle-oztam (ezt tényleg már-már szégyellem, lustaság & haszontalanság a köbön, de közben meg az van, hogy annyira szeretek puzzle-t rakni, kértem karácsonyra egy óriásit és azt kezdtem el január elején, és úgy látom, idénre még kitart. De nem is ez a lényeg, hanem hogy azt érzem, hogy a belső káosz kezelésében segít, hogy most meg szeretném hallani a saját hangomat, és ahogy soksok percenként találok egy helyére illő puzzle darabot, ez végre lelassít, és mintha ahogy a külső kép rendeződik szépen darabonként, úgy rendeződnék én is belül.), aztán olvastam hangosan az Ezeregyéjszaka meséit. Múlt alkalommal mondta a szinkrontanár, hogy megkeresték a Vakok Intézetétől, és kértek meséket, direkt nem profiktól, hanem amatőröktől, és akkor mondtam, hogy én nagyon szívesen, ő meg mondta, hogy pont rám is gondolt, és ma délután mentem, hogy felvegyük. És gondoltam, jó lenne rá gyakorolni, de ez az egyetlen mesekönyv, amit itthon találtam :) Na és őrületesen jó volt ez a mai etap, élveztem, úgy látszik, ez az én világom, a mesélés megy, a színészkedés része nem annyira, de az ide nem is kellett, szóval hurrá és hurrá. De jó lenne majd ezzel foglalkozni sokkal többet!!
Aztán hazafelé megálltam kenyeret venni egy kis pékségnél, de már bezárt, mindegy, akkor a szomszéd húsboltban akartam húst venni, végül is kenyér vagy hús, teljesen mindegy, és ott egy annyira szuperkedves hentes volt, aki látván, hogy mennyire felragyogok a ténytől, hogy árulnak bekevert tatárbifszteket (a tatárbifsztek a lényeges szó, nem a bekevert), majd látván, ahogy arcomra fagy a mosoly az árától, odaadta ajándékba. Majdnem nem fogadtam el, mert az original reakciók kapcsoltak be először, de aztán tudatosult, hogy de-de, ha kapok valamit, fogadjam el (pláne, ha tatárbifsztek az ajándék), és akkor csak mondtam neki, hogy nagyon köszönöm, és hogy annyira fos volt a januárom, hogy ez egy csodálatos fordulat itt a finisben.
Aztán hazajöttem, de még visszamentem az Aldiba, mert kenyér ezek után még jobban kellett, és ott összetalálkoztam egy gimis volt osztálytársammal. Akivel a meggyes táskák közelségében átbeszéltük, hogy kivel mi van, de valahogy nem small talk szinten, hanem 20 perc alatt, de mélyremenősen, és amikor meséltem, hogy mi van velem, meg mire készülök, akkor ő elsírta magát, és megölelgettük egymást, és mondta, hogy 10 éve nem sírt kb, és hogy ő lényegében alkoholista, és most amúgy is nagyon szarul van, és tizensok elvonón járt már, megszámlálhatatlan szakembernél, de még mindig iszik, és hát látszik is rajta, és ez nagyon szívbemarkoló volt. Hol egymást öleltük, hol röhögtünk, hol a szemünket törölgettük - de hogy ez egy nagyon szép lezárása ennek a nagyon nem szép hónapnak.
Megint az elengedés lett a hónap feladata, és bár most egyszerre két személyt is, egyiküket meglepően könnyen vagy fájdalom nélkül, másikukat pedig meglepően nehezen és fájdalmasan. Tegnap nem ezt írtam volna, de a mai nappal a hátam mögött azért tudom azt írni, hogy OK, azért van remény. Hogy nem tűnt el belőlem mindaz, amire múlt évben rátaláltam, hogy nem zárultak vissza az ajtók, amik akkor olyan örömtelien kinyíltak. De mondom, tegnap még marhára nem így éreztem. És ez az egész elengedés olyan furcsa, nem lehet megszokni, nem lehet megtanulni vagy rutinosan csinálni, ugyanúgy fáj, ugyanúgy el kell gyászolnom minden induló majd hamvába hulló kapcsolatkezdeményt. És mindig ugyanakkora nagy feladat az egyedülléttel újra megbirkózni és újra megélni a csendet. Az viszont igaz, és még a legsötétebb napokon is erőt tudott adni, hogy leginkább hálát éreztem és elmosolyodtam, amikor visszaemlékeztem mindarra, amit megéltem tavaly ősszel és az meg még igazabb, hogy pontosan ugyanígy csinálnék mindent, ha újra ott lennék a tavalyi év utsó negyedében. Mindent. Ugyanígy. Ha ez az ára, vagy a következménye, akkor is. Végső soron, ha kihúzom a fejem az önsajnálat ködéből, akkor azért tudom én is, hogy mindkettejüknél súlyos és számomra kifejezetten nogo tényezők voltak. Na de majd az unokámnak lesz egy nagyon mókás szeánsza a nagyijával, ha elmesélem neki, hogyan töltöttem 2019. szeptember 1-jét, november 1-jét és december 1-jét (részleteket sajnos nem áll módomban itt közölni, de az már talán nem meglepő, hogy 3 különböző személyhez kapcsolódnak ezek az elsejék).
Elengedésen kívül dolgom volt azzal a sok tonnányi félelemmel is, amik megint csak meglepő módon, de azzal szakadtak rám, ahogy az utolsó vizsgálat negatív eredménye is kiderült, vagyis ahogy a zöld lámpa kigyulladt, bennem hirtelen nem maradt semmi más, csak kétely, félelem és egy totális talajvesztés, miszerint nem tudom, bennem mi igaz és mi hamis. És hogy a tét az most minden eddigi döntésemnél sokkal de sokkal nagyobb, és hogy mindezt nekem itt és most egyedül kell eldöntenem - ez is alaposan megterhelt érzelmileg.
Aztán az is lefelé húzta a hónapot, hogy fülembe jutott, hogy a hátam mögött felajánlották a munkakörömet egy kollegámnak, és hát eh.... ez kurva szarul esett, és teljesen demotivál(t).
Na jó, vége a nyígó oldalnak, azért ne felejtsük a jó dolgokat:
- nagyon de nagyon jól alszom. Régebben sosem tudtam elaludni háton, de ha háton ébredtem, akkor mindig nagyon pihentetően aludtam. Most valahogy rájöttem, hogy ha a fejem két oldalához teszek 1-1 párnát, akkor két másodperc alatt el tudok aludni háton és úgy is ébredek fel és világbajnok jókat alszom
- a szervezetem teljesen jól működik, ezt balga módon tudom alapnak venni, de hát nagyon nem az, és most különösen megnyugtató, hogy minden rendben
- sokat olvasok, végre bkv-n is könyv van a kezemben és nem telefont nyüsztetek
- találtam két olyan podcast-ot, amiket felváltva hallgatok reggel, csodásan jól indul velük a nap, némelyikből olyan gondolatok jönnek, mintha egy nagyon feltöltős baráti beszélgetés lett volna
- Anyukám 70. szülinapja nagyon jól sikerült, nagyon örült, élvezte és nagyon jól érezte magát a borvacsorán, Eger cuki még ködben is, a fürdőben tök megható volt gubbasztani együtt a meleg vízben, és úgy ámblokk, minden jó volt
- karácsony előtt összefutottam M. anyukájával a kozmetikusnál, ugyanaz a melegség, ugyanaz a megértés volt közöttünk, mint régen. Majdnem egy órát beszélgettünk, vele is sokszor megöleltük egymást, meg nevettünk, hogy mindketten cseréltünk már az autónkban akkumulátort, meg kiderült, hogy mindketten gondolunk a másikra, amikor egy bizonyos karácsonyi süteményt csinálunk (mármint én azt az egyet, ő többet:)), az egyik legszebb pontja volt a karácsony előtti napoknak a vele való találkozás
- a spontán szilveszterünk Kingával Sopronban, 1-jén a Lővérek fenyvesei között sétálni, 2-án Bécsben rábukkanni egy olyan ruhára, ami tökéletes match, majd utána a Rathaus előtt korizni - és ezzel visszajött a koris szerelem érzet. A kandikamerába illő esés ellenére is.
- karácsony után egy A38-as koncert, utána a backstageben ahogy hirtelen megszűnik minden korábbi ellenérzésem VHM-mel szemben és valami egymásra-hangolódásba fordult. Utána Z-vel az esti meg másnap reggeli beszélgetés, és a megnyugvás, hogy felnőttek vagyunk, döntünk, okosan
- elkezdtem itthonról kidobálni/elvinni olyan tárgyakat, amiket nem használok, nem szeretek, rossz emlékűek. Érzem, ahogy a kinti rend hat a benti világomra, és hiszem, hogy a félelmeket most nem úgy fogom helyretenni, ha fejjel átgondolom őket, mert a maguk módján reálisak és jogosak, hanem sokkal inkább észrevétlenül, magamat megtisztítva fogok szerintem rábukkanni az erőmre meg a másik oldalra.
- Judyval a kvízestek
- Judittal a múlt heti beszélgetésünk, ahol annyira végtelenül jó volt kimondani, hogy mindketten megrekedve érezzük magunkat úgy az életben mindennel - és ezzel máris könnyebb ezt a tudatot vinni. Örülök, hogy ő is ott van a lakásirodában, meg Kiki is, szuper emberek gyülekezete az a lakás.
- eddig itthon ami biztosan volt mindig: kávé és bor. Most ami biztosan van mindig: kávé és alaplé. Vegyük észre az óriási különbséget.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése