Álom

Azt álmodtam, hogy a régi telkünkön vagyok, az első kis házban, ott is lakom, és nagyon jól érzem magam ott, pedig eddig az a ház volt mindig a legridegebb érzetű, és ott szerettem régen legkevésbé lenni (és az volt a miénk!). Tele van az én cuccaimmal, de mégis, az a ház az. Reggel ébredezek, bejön Sz., ők is ott laknak, talán egy másik házban, megöleljük egymást, valami kedveset dünnyögünk egymás fülébe, szeretet van a levegőben, aztán bejön a barátnője, nyafka, picsahangú csaj, affektálva beszél, meghökkenek, keresem a szemkontaktust Sz-val, hogy tényleg az ő barátnője, de hiába, részvétet érzek és szánalmat, hogy egy ilyen csajjal van, csinos, de harsány, üres és idegesítő, jesszusom. Bemutatkozunk egymásnak, próbálom nyújtani a kezem kézfogásra, de nem tudom felemelni, azt hittem, Sz. fogja le, de inkább csak nem mozdul, nem engedelmeskedik a karom az akaratomnak. Elmondja a nevét (az is ilyen picsanév, nem lepődök meg), ás a végére hozzátesz még valamit, ami kb úgy hangzik, hogy aztix, vagy artix. Kérdezem, hogy mi az a szó, valamit mond is rá, hogy ott dolgozik, de már nem emlékszem. Aztán a csaj kimegy, én visszafekszem aludni, Sz. betakargat, rámfekszik kedvesen, aztán a fejem alá tesz valamit párnának és kimegy.
Aztán már fent vagyok, elkezdek egy régi villanyrezsón reggelit csinálni, és egyszer csak bejön egy pár, nagyon szimpik, bemutatkozunk egymásnak, és a csaj is mondja a neve után ugyanazt a szót. Akarom mondani, hogy jéé, de vicces, pont ma is valaki más már mondta ugyanezt, de közben a srác fogja a kezem, átfogja mindkét kezével, érzem, hogy nincs a karomban erő megszorítani az ő kezét, de valahogy elkezd nagyon szépeket mondani, hogy a D. család legjobbika (nem ezt a szót használja, de ez az érzete), meg milyen jó a kezemet fogni és milyen jó a hangom. Kint elmegy egy régis toldys fiú (asszem), majd abba a pici szobába elkezdenek áradni befelé a helyesnél helyesebb fiúk. Mindenki iszonyat sportos, kedvesek, mosolyognak, nagyon sok mindenkit ismerek, velük nagyon bensőségesen megöleljük egymást és örülünk egymásnak, ott van Gazsi, Zoli, G. Dani, és még ezer ember, akit álmomban ismerek, most viszont nem. Kinézek egy pillanatra az ablakon és látok a kertben egy hatalmas sötétkék német rendszámú BMW-t, épp fordul valami bazinagy dzsip, tele van menő és nagyon sznob autókkal a kert. Mindenki tökre fel van spannolva, egyszerre beszél, nevetgél, átkiabálnak egymásnak a többiek feje fölött, mintha mindenki ismerne mindenkit. Rájövök, hogy a Dunán lesz valami rendezvény, valami extrém sportverseny és arra jöttek.

Előzménye gondolom az, hogy tegnap elmentünk biciklizni, végül egy tök nagy kört tettünk, el egészen a Nagytétényi kastélyig, de az mellékes, 2 mp-es kitérő volt, de a Duna partra kifeküdtünk egy pokrócra, egyszerűen idilli volt, csend, Duna, part, nap, egy kicsit izgultam, hogy mi lesz, ha ittvannak M-ék, de nem, viszont az az egész üdülőtelep egy béke sziget volt, és azt a részt sem ette még meg a városi ember nagyravágyása. És nagyon visszajöttek a kiskori érzések, pont ilyesmi gyerekkorom volt, Dunapart, nap, telek, csend, természet, semmi más emlékem nincs kiskoromból, csak a telek. És nagyon erősen bennem volt mindig, hogy annyira szeretnék a gyerekemnek majd ilyen gyerekkort adni, vagyis ilyen helyet, amire ugye már nagy esély nincs, mármint nem tudom, hol vannak még ilyen érintetlen helyek, de biztos vannak.

Fel kellene hívnom Helgát.