Ártalmatlan habókosság és egyéb történések
Ó bakker, jan. 31. az utolsó beírás, most ezt a több mint 2 hónapot kellene visszaidézni. Előrefele? Hátrafele? Hogyan torzít kevésbé a memória?
Na jó, előrefelé. És csak azért naplózom le az eseményeket, mert a 2019-2020-as year compassban számomra is meglepő módon a blog történései adták a legjobb keretet. Mondjuk akkor azért írhatnám ugye gyakrabban, de ezeket a köröket már megfutottuk.
Szóval február elején már jobb volt a kedv, meg akkor volt a fő munkadurvulás, mint minden évben, de idén már tényleg tök egyensúlyban voltunk, nem voltak nagy éjszakázások, szívmegállásos projektek, hanem tök szépen toltuk le. A két fiúnak is a hónap első felében volt a szülinapja, egymástól pár napnyira, gondoltam, akkor fair leszek és nincs kivételezés, mindkettejüknek írok. Sz-re valamiért iszonyat sokat gondoltam még akkor is, teljesen érthetetlen fordulatok ezek, de ez volt, és neki nagyon fontosnak éreztem, hogy jelezzem, gondolok rá. M-nek csak inkább olyan lezárásképp, meg a fair-ség jegyében, meg mert van ez a fura, nem diagnosztizált autizmus jellegű dolgom, hogy ezer millió ember szülinapjára (+rendszámára) emlékszem. Ráadásul ezek ketten mind 1-1 más és fontos barátommal is egy napon születtek. M. válaszolt rögtön, de olyan iszonyú lehangoló, mismásoló, nem is találom, hogy mi a jó szó rá, de ilyen múltért felelősséget nem vállaló, puhapöcs módon reagált egy dologra, hogy irtóra bedühödtem, hogy ezt így hogy. És nyilván marhára csalódott is lettem, plusz vegyük ugye hozzá a kettővel ezelőtti bejegyzést, és akkor én sem tudom, hihetek-e az aktuális érzéseimnek, mert ugye néha a teljes spektrum 2 ellentétes pontján vagyok pár hónap elteltével ugyanazzal a személlyel kapcsolatban. De mondjuk ő innen nézve is már teljesen múlttá vált.
Sz. csak 1.5 nappal később válaszolt egy iszonyat kurta, semmilyen választ, de hát ez így pláne nagyon is informatív válasz, úgyhogy lendületet kaptam megint, hogy ok, lehet felejteni.
Most visszapörgettem a telefonon a naptár beírásokat, és tényleg semmi más extra nem volt, munkák, gitár, 1-2 baráti tali. Aztán február utsó hetében nagyon lebetegedtem, megfázás, de most valahogy jobban ledöntött, lázas is voltam, pedig én olyat ezer éve nem, a hangom több napra elment, és bakker emlékszem, hogy már utáltam az egy darab téli kabátomat, kétszer nem vettem fel, csak pulcsikat és már napközben éreztem, hogy szétfagyok, szóval ilyen banális módon dőltem ágyba. A legnagyobb ügyfelünk éves legnagyobb prezentációja pont a betegség alatt volt egy hétfői napon, és előtte hétvégén lettem nagyon szarul, de nem tudtam, kire hagyni a dolgot, és azt éreztem, ez nem lemondható prezi. Úgyhogy letoltam, de ott is elég szar állapotban, és szarnak is éreztem az egészet, de a többiek nem ezt mondták, mindenesetre túlélésre mentem abban a 2.5 órában és a robotpilótám prezentált. Aztán onnantól egy hét itthon, megint ilyen évszakváltó betegségem volt, minden évben tél-tavasz átmenetkor szoktam kidőlni úgy, hogy amikor kidőlök, akkor még tél van, és amikor már újra járóképes, akkor már tavasz.
Julihoz még elmentem egy átbeszélésre másnap, az nagyon jót tett. Aznap bejelentkezett Sz., küldött két képet, hogy azok az enyémek-e, és mi legyen velük. Tökre megörültem, a kedvenc kesztyűm és vastag téli sapkám, amiket még a téli horvát hétvégi kiruccanáson felejtettem ott, és már teljesen elkönyveltem őket a veszteség oldalra, de aztán pár nap múlva találkoztunk és visszaadta őket.
Teljesen furi, már pusztán a tény, hogy találkozunk, akkora örömmel töltött el, hogy kb emiatt gyógyultam aztán fel gyorsan sztem, tényleg. Ez is valami érdekes mintázatom, mintha mindig kellene, hogy legyen egy valaki, aki a gondolataimban fészket ver és onnan nem mozdul. Mondjuk nem tart vissza semmitől, vagy nem akadályoz, szóval ilyen szempontból ez akár egy ártalmatlan habókosság is lehetne, de közben meg érzem, hogy teljesen ferdül el a realitás, a nem jót ignorálom a sztoriban, a jót meg felnagyítom vele kapcsolatban. És ez teljesen indokolatlan. De olyan, mintha ez lenne az alapműködés, és ha nem kontrollálom magam iszonyúan, akkor vissza-vissza csúszom hozzá magamban, érzelmileg. Pedig hát nem volt sokminden annyira jó.
Találkozni viszont nagyon jó volt. Eleve, február utolsó péntekén volt, ezer nap után először sütött a nap, mint állat, éles, szép színek voltak a városban mindenhol. A Gellért hotel presszójában találkoztunk, nem is vettem még észre sosem azt a helyet, de hát egy vicces időutazás az egész, beléptem és elkapott a röhögés, olyan, mint a Bambi kissé elegánsabb kiadásban, teljesen szürreális. Mondjuk az is, hogy ott találkoztunk a drapériák, főkötős felszolgálók és a habos sütemények között. Hozta a kutyáját, és az egész szituáció egy pillanat alatt váltott egy nagyon mély szereteten alapuló baráti találkozóvá. Én legalábbis így éreztem. Tök jó volt ismerni a másik reakcióit, az életéből sok részletet, a humorát, valahogy olyan nagyon komfortos volt, és nekem még pluszban energizáló. Magát nem hazudtolta meg, elmondta ugyanazt, amit a legelső találkozónkkor, aztán röhögtünk ezen, ahogy erre felhívtam a figyelmét, elmeséltük, hogy kivel mi van, megmutatta a következő áll leesős ingatlanját, annyira gyönyörű és egyedi, és emlékezett arra, hogy a csempébe szerelmes vagyok. Útban odafelé még ugrált a gumipadlón egyet, invitált csúszdázni, én nem mertem, (de hazafelé tőle igen, és akkora boldogságlöket volt csúszdázni is!) aztán mondtam neki, hogy milyen iszonyú jó volt az a horvát hétvége, hogy arra tök szívesen emlékezem vissza, de erre nem reagált. Utána még pár nappal később rámírt, hogy milyen jó volt látni meg találkozni, aztán snitt, nincs kontakt, de a belsőmben ott van még. Az az őrület, hogy a közös szálunk volt kb 4 hét, és azóta eltelt már 3.5 hónap és bennem még mindig élénken ott figyel. De ezt már nem akarom.
Aztán másnap mentünk síelni, ami most nagyon más volt, mert 2 családdal mentünk, egyikben egy 3 hónapos örökbefogadott kislány, a másikban 1 tüneményes kissrác meg az öccse. A gyerekekkel tanultunk felváltva, tesóm valahogy nagyon távol volt egész héten, nem is értettem, aztán hazafelé, kb, ahogy kikanyarodtunk, és kérdeztem, hogy D., jól érezted magad, mi volt veled a héten? És akkor elkezdett zokogni, és 1.5 órán át zokogott, ami félig ijesztő, mert sosem láttam még ennyire mélyen és tanácstalannak, másfelől meg hurrá, mert olyan, mintha most kezdene el közeledni önmagához és ez sajnos ilyenekkel is járhat.
De a legdurvább mégiscsak H., aki a világ napsugara volt az elmúlt 41 évben, illetve én 15 éve ismerem, és azóta egy masszív napsugár, egy jófej angyal és egy tolerancia világbajnok egyvelege - és egyszercsak zutty, összezuhant, kicsúszott a lába alól a talaj, először úgy tűnt, meg tudják fogni Xanax-szal és gyakori terápiával, aztán meg látszott, hogy nem, és bekerült a pszichiátriára, amit kb most sem tudok felfogni, kapott lórugás erősségű gyógyszereket és már kint van, de nagyjából Z. elmondása alapján tompán vegetál. És kurva nagy szerencséje van, hogy ott van mellette Z. de ő sincs túl jól, és hát na... iszonyúan fáj, hogy így össze tud zuhanni egy személyiség, és hogy ez egy olyan út, amin neki is egyedül kell végigmenni. Amúgy a világ legerősebb nője H. de valamiért félek, hogy hosszú lesz neki ez az út.
Aztán hazajöttünk márc. 8-án, akkor már durvulódott a helyzet, de még egy hét munka belefért, meg egy csodás tempóval összehozott inszemináció, ami annyira valószerűtlenül flottul ment, hogy ugyan a józan talajon tartottam magam, de azért sokszor eszembe jutott, hogy akár sikerülhet is, tudjuk, hogy ritka, meg statisztikák, meg blabla, de akkor is. Ez volt márc. 13-án pénteken, és hétfőtől kezdődött az itthonlét. Ami az első két napban nagyon nehéznek tűnt, meg őrületes félelmek megrohantak, hogy nem elég, hogy egyedül vállalom ezt a babát, de még a világ is beborul, és fogalmam sincs, milyen új világ jön meg mi lesz, ha nem lesz munkám, aztán valami átfordult és onnan elképesztően jól bírtam. Mondjuk ehhez hozzájárult, hogy rengeteg volt a munka, meg ráéreztem egy jóféle saját munkatempóra, 6 körül magamtól felébredtem, bekapcsolódtam egy online meditációba minden reggel, 8-kor kezdtem dolgozni, és ment simán teams-en keresztül minden csapat meeting, meg ügyfélmeeting, meg minden. 12 órás napokat nyomtam, de tudtam, ez most az átállás miatt van, és mert van egy régről húzódó projekt, amit már nem akarok tovább tolni. Kiki megmutatott egy csodás elvonulós helyet tőlem autóval 10 percre, azóta hetente 1-2x kimegyek, ma is ott napoztunk Judyval meg néztük a tücsköket, ahogy kitolják a feneküket a földbe vájt lukakból. Sokat főztem / főzök, tökre nem mentem / megyek sehova csak természetbe meg ritkán boltba, és abszolút a lakáson belül élek, de valamiért eszméletlenül jól vagyok benne.
Elkapott végre egy olyan nyugalom, hogy nincs az a brutál százfelé szakadás, mint amit toltam, amiről nem bírtam leállni, és valahol tök hálás vagyok, hogy most leállásra vagyok szorítva. A főzés is kifejezetten jó érzés, meg az, hogy tele a hűtőm, meg mindig van itthon előkapható meleg étel - zseniálisan otthonos érzés. Az mondjuk fura, hogy eszetlen sok idő elmegy a főzéssel, meg állandóan mosogatok, meg a mosogatógép is megy minden nap kb. Az emberek hiányoznak, a kontaktus hiányzik, az egymáshoz érés hiányzik, de nem borulok meg tőle. Tényleg, annyira megleptem magam, hogy hogyhogy ilyen jól bírom, még a csapatban is tartottam a lelket, mert ők szarabbul / sokkal több félelemmel élik meg ezt a helyzetet és sokat beszélgettünk erről is. A természetbe kimenés meg akkora örömöt ad, ami nem is lenne, ha mehetnénk szabadon bárhova.
Aztán eltelt életem leglassabban múló két hete és megcsináltam a tesztet és negatív lett, meg meg is jött, szóval ez két nyomós érv, hogy akkor csoda most nem történt, de valamiért ez sem vágott földhöz. Sőt, azt éreztem, hogy kb erre lehetett számítani, tökre ez a kimenetel volt benne a pakliban, mondjuk titokban vártam a csodát, de akkor hajrá előre. De az az érzés megmaradt, hogy milyen más perspektívába tett mindent, de tényleg mindent annak az eshetősége, hogy lehet, hogy elindult egy új élet. Nagyon durva. Mintha ez az öröm, vagy ebben a titokban való részvétel simán, fél kézzel elsöpörne egy olyan fajsúlyos dolgot is, mint a járvány.
Aztán most a héten szerdán hívott az ügynökségtől a vezetőm azzal, hogy a járvány érinti a mi szerződésünket is (majdnem mondtam, hogy de jó, pont erre gondoltam én is, hogy felajánlok egy csökkentett óradíjat), de aztán gyanússá vált, hogy ő nem erre gondol, és akkor rákérdeztem, hogy akkor Sz. úgy érted, vége a közös munkának, és akkor mondta, hogy igen. És akkor azért hirtelen összedőlt úgy minden. Megint visszatért az összes félelem, csak most már realitásként, hogy mi lesz velem, hol keresnek most embert, miből tartom el magam, mi lesz a többiekkel. (De valahogy még furább, hogy mostanra megint visszaálltam zenbe és azt érzem, jól vagyok. De ezt már én sem értem egyáltalán :))
Rögtön utánam felhívta a csapatot, és bejelentette nekik is, meg elmondta, hogy az a csávó veszi át, aki még januárban ugye szóba került. (a történeti hűség kedvéért: ennek a csávónak kb 2 éve a napi érdemi munkája átlag napon 30 percet, durvább napokon mondjuk 4 órát tesz ki. A megnevezésében ugyanaz a terület áll, ahol mi 5-en dolgoztunk. Nekünk rendszerint annyi volt a munkánk, hogy a fülünkön folyt ki, és egyetlen egyszer nem kérdezte meg, hogy tud-e nekünk bármiben segíteni, ellenben kurva sokat magyaráz meg beszél (a nem fontos dolgokról). Nálunk csapaton belül az lett magától a módi, hogy akinek épp nincs határidős feladata, az körbekérdez, hogy tud-e bárkinek bármiben segíteni. Emberünk a nap fennmaradó részében youtube videokat néz modellvasutakról, vagy modellvasutas német fórumokat olvasgat, esetleg vonatot rendel. Kicsit labilis az idegállapota, ezért, ha valami felcseszi (mondjuk a lengyelek rossz formátumban küldik az adatot, vagy az xls-ben egy formázás elugrik - tehát fajsúlyos dolgok), akkor üvöltve elkezd iszonyat csúnyán káromkodni. Emellett directori pozícióban van, céges autóval és gondolom szép havi summával. Tényleg, én is őt tartanám meg, és magamat küldeném el.)
Ahogy lement az a bejelentés, a csapatból a legszeniorabb lány hívott a teamsen, hogy csatlakozzak, és hát onnantól egyszerűen ennek az egész sztorinak a leggyönyörűbb pillanatai jöttek. Ott láttam a monitoron 4 kis ablakban a 4 arcot, teljes sokkban, a 3 lány arca csupa könny, és csak azt hajtogatják, hogy ők ezt nem értik, hogy ez hogy történhet, hogy miért, hogy mi lesz velük nélkülem, hogy ilyen nem lehet, hogy ez igazságtalanság. És elkezdtek szebbnél szebb dolgokat mondani, hogy mit jelentett nekik ez a csapat, hogy mit köszönhetnek nekem, hogy még sosem volt ilyen vezetőjük, hogy beadják az összes szabijukat, csak hadd maradjak, hogy azt érezték, egy védett szigeten dolgoznak az ügynökségi agybajban, hogy érezték, hogy körülöttük vagyok, mindentől megvédem őket és amíg én ott vagyok, addig bajuk nem lehet. Hogy mennyi helyzetben kiálltam értük, hogy mennyire hagytam őket önmaguknak lenni, hogy mennyire emberséges voltam és pozíciótól függetlenül mindenkit komolyan vettem, hogy törődtem velük és jó volt a hangulat, és sok volt a munka, de nagyon szívesen jártak be, hogy mennyi tiszteletet kaptak tőlem, hogy milyen értékeket közvetítettem, hogy mennyi konfliktusba beleálltam értük, hogy miket tanultak tőlem, hogy mennyire hiányzott előttem és utánam mennyire hiányozni fog a cégből ez a szemlélet. Hogy amikor idejöttem itt volt romokban egy csapat maradék 2 embere, aztán az egyik felállt, pont akkor, amikor jöttem és hogy most meg itt vagyunk 5-en, hogy ezerszer magasabb színvonalú anyagokat adunk ki a kezünkből, és hogy a romokból építettünk közösen egy olyan csapatot, amire kb mások irigyek, hogy de jó lehet itt dolgozni, és ezt most lerombolják. Hogy el sem tudják képzelni, mi lesz velük ezután. N: "Teri, téged nem féltelek, neked könnyű, te magaddal fogsz dolgozni ezután is, de velünk mi lesz? :)"
És bocsánat, ezt a listát magamnak írtam, ez egyes egyedül magamnak fontos, hogy ha valaha szar embernek / szar vezetőnek érzem magam, akkor erre emlékezzek, mert amit én most ettől a csapattól kaptam szerda óta, az valami csoda, és annyit emeltek rajtam és olyan elképesztő sokat adtak, hogy azt gondolom, emiatt is vagyok a helyzethez képest indokolatlanul jól. Meg az is jó érzés, hogy teljesen nyugodt a lelkiismeretem, a sok munka hozott nagyon sok eredményt, meg hát nem is jött teljesen váratlanul, meg nem is először történik velem ilyen, szóval összességében meglesz ez. Dehát ez a csapat... <3 úristen, legjobbak! Nagyon fognak hiányozni vagy nagyon jó lesz rájuk visszagondolni. És nagyon sajnálom, hogy B-vel kell tovább dolgozniuk.
Nyakig benne vagyok még a helyzetben, szóval biztos lesz még hullámzás, meg rámtörő félelmek, de mondjuk pénteken szembejött egy nagyon jó munkalehetőség, mintha rám írták volna ki - és azért ez elég jó jel... emellett viszonylag nagy kérdések is felmerültek bennem, hogy akkor hogyan tovább az inszemekkel, hogyan lehet jól dönteni?
És már megint 2.5 órája írok, úgyhogy nem került szóba a nem múló kis geci kárörvendésem, hogy karanténtime egy bizonyos családra hogy hat, hogy milyen gyönyörű virágokat ültettem, és hogy már már megint milyen iszonyat jókat alszom. És itthonlét, de sokkal jobban eszem, mint nem itthon, nem is kívánom annyira az édességet (mármint nincs itthon, így aztán nem eszek), napi 1 kávé is bőven elég, a baráti videochat-ek, hogy mennyi tervem van amúgy arra, ha lesz kicsit több szabadidőm itthon, hogy mennyre szeretném átgondolni, hogy mit is tudnék úgy szívvel-lélekkel dolgozni, mi van, ha most lehetne valami egész újba belefogni - szóval érzem ám, hogy nem feltétlen rossz dolog ez a snitt, csak a félelmeket kell a helyükre tenni. És a jó hír, hogy mostantól nincs ám 12 órás munkanap, no-no, szóval marad még kapacitás privát blogot is írni szemkifolyás nélkül.
Na jó, előrefelé. És csak azért naplózom le az eseményeket, mert a 2019-2020-as year compassban számomra is meglepő módon a blog történései adták a legjobb keretet. Mondjuk akkor azért írhatnám ugye gyakrabban, de ezeket a köröket már megfutottuk.
Szóval február elején már jobb volt a kedv, meg akkor volt a fő munkadurvulás, mint minden évben, de idén már tényleg tök egyensúlyban voltunk, nem voltak nagy éjszakázások, szívmegállásos projektek, hanem tök szépen toltuk le. A két fiúnak is a hónap első felében volt a szülinapja, egymástól pár napnyira, gondoltam, akkor fair leszek és nincs kivételezés, mindkettejüknek írok. Sz-re valamiért iszonyat sokat gondoltam még akkor is, teljesen érthetetlen fordulatok ezek, de ez volt, és neki nagyon fontosnak éreztem, hogy jelezzem, gondolok rá. M-nek csak inkább olyan lezárásképp, meg a fair-ség jegyében, meg mert van ez a fura, nem diagnosztizált autizmus jellegű dolgom, hogy ezer millió ember szülinapjára (+rendszámára) emlékszem. Ráadásul ezek ketten mind 1-1 más és fontos barátommal is egy napon születtek. M. válaszolt rögtön, de olyan iszonyú lehangoló, mismásoló, nem is találom, hogy mi a jó szó rá, de ilyen múltért felelősséget nem vállaló, puhapöcs módon reagált egy dologra, hogy irtóra bedühödtem, hogy ezt így hogy. És nyilván marhára csalódott is lettem, plusz vegyük ugye hozzá a kettővel ezelőtti bejegyzést, és akkor én sem tudom, hihetek-e az aktuális érzéseimnek, mert ugye néha a teljes spektrum 2 ellentétes pontján vagyok pár hónap elteltével ugyanazzal a személlyel kapcsolatban. De mondjuk ő innen nézve is már teljesen múlttá vált.
Sz. csak 1.5 nappal később válaszolt egy iszonyat kurta, semmilyen választ, de hát ez így pláne nagyon is informatív válasz, úgyhogy lendületet kaptam megint, hogy ok, lehet felejteni.
Most visszapörgettem a telefonon a naptár beírásokat, és tényleg semmi más extra nem volt, munkák, gitár, 1-2 baráti tali. Aztán február utsó hetében nagyon lebetegedtem, megfázás, de most valahogy jobban ledöntött, lázas is voltam, pedig én olyat ezer éve nem, a hangom több napra elment, és bakker emlékszem, hogy már utáltam az egy darab téli kabátomat, kétszer nem vettem fel, csak pulcsikat és már napközben éreztem, hogy szétfagyok, szóval ilyen banális módon dőltem ágyba. A legnagyobb ügyfelünk éves legnagyobb prezentációja pont a betegség alatt volt egy hétfői napon, és előtte hétvégén lettem nagyon szarul, de nem tudtam, kire hagyni a dolgot, és azt éreztem, ez nem lemondható prezi. Úgyhogy letoltam, de ott is elég szar állapotban, és szarnak is éreztem az egészet, de a többiek nem ezt mondták, mindenesetre túlélésre mentem abban a 2.5 órában és a robotpilótám prezentált. Aztán onnantól egy hét itthon, megint ilyen évszakváltó betegségem volt, minden évben tél-tavasz átmenetkor szoktam kidőlni úgy, hogy amikor kidőlök, akkor még tél van, és amikor már újra járóképes, akkor már tavasz.
Julihoz még elmentem egy átbeszélésre másnap, az nagyon jót tett. Aznap bejelentkezett Sz., küldött két képet, hogy azok az enyémek-e, és mi legyen velük. Tökre megörültem, a kedvenc kesztyűm és vastag téli sapkám, amiket még a téli horvát hétvégi kiruccanáson felejtettem ott, és már teljesen elkönyveltem őket a veszteség oldalra, de aztán pár nap múlva találkoztunk és visszaadta őket.
Teljesen furi, már pusztán a tény, hogy találkozunk, akkora örömmel töltött el, hogy kb emiatt gyógyultam aztán fel gyorsan sztem, tényleg. Ez is valami érdekes mintázatom, mintha mindig kellene, hogy legyen egy valaki, aki a gondolataimban fészket ver és onnan nem mozdul. Mondjuk nem tart vissza semmitől, vagy nem akadályoz, szóval ilyen szempontból ez akár egy ártalmatlan habókosság is lehetne, de közben meg érzem, hogy teljesen ferdül el a realitás, a nem jót ignorálom a sztoriban, a jót meg felnagyítom vele kapcsolatban. És ez teljesen indokolatlan. De olyan, mintha ez lenne az alapműködés, és ha nem kontrollálom magam iszonyúan, akkor vissza-vissza csúszom hozzá magamban, érzelmileg. Pedig hát nem volt sokminden annyira jó.
Találkozni viszont nagyon jó volt. Eleve, február utolsó péntekén volt, ezer nap után először sütött a nap, mint állat, éles, szép színek voltak a városban mindenhol. A Gellért hotel presszójában találkoztunk, nem is vettem még észre sosem azt a helyet, de hát egy vicces időutazás az egész, beléptem és elkapott a röhögés, olyan, mint a Bambi kissé elegánsabb kiadásban, teljesen szürreális. Mondjuk az is, hogy ott találkoztunk a drapériák, főkötős felszolgálók és a habos sütemények között. Hozta a kutyáját, és az egész szituáció egy pillanat alatt váltott egy nagyon mély szereteten alapuló baráti találkozóvá. Én legalábbis így éreztem. Tök jó volt ismerni a másik reakcióit, az életéből sok részletet, a humorát, valahogy olyan nagyon komfortos volt, és nekem még pluszban energizáló. Magát nem hazudtolta meg, elmondta ugyanazt, amit a legelső találkozónkkor, aztán röhögtünk ezen, ahogy erre felhívtam a figyelmét, elmeséltük, hogy kivel mi van, megmutatta a következő áll leesős ingatlanját, annyira gyönyörű és egyedi, és emlékezett arra, hogy a csempébe szerelmes vagyok. Útban odafelé még ugrált a gumipadlón egyet, invitált csúszdázni, én nem mertem, (de hazafelé tőle igen, és akkora boldogságlöket volt csúszdázni is!) aztán mondtam neki, hogy milyen iszonyú jó volt az a horvát hétvége, hogy arra tök szívesen emlékezem vissza, de erre nem reagált. Utána még pár nappal később rámírt, hogy milyen jó volt látni meg találkozni, aztán snitt, nincs kontakt, de a belsőmben ott van még. Az az őrület, hogy a közös szálunk volt kb 4 hét, és azóta eltelt már 3.5 hónap és bennem még mindig élénken ott figyel. De ezt már nem akarom.
Aztán másnap mentünk síelni, ami most nagyon más volt, mert 2 családdal mentünk, egyikben egy 3 hónapos örökbefogadott kislány, a másikban 1 tüneményes kissrác meg az öccse. A gyerekekkel tanultunk felváltva, tesóm valahogy nagyon távol volt egész héten, nem is értettem, aztán hazafelé, kb, ahogy kikanyarodtunk, és kérdeztem, hogy D., jól érezted magad, mi volt veled a héten? És akkor elkezdett zokogni, és 1.5 órán át zokogott, ami félig ijesztő, mert sosem láttam még ennyire mélyen és tanácstalannak, másfelől meg hurrá, mert olyan, mintha most kezdene el közeledni önmagához és ez sajnos ilyenekkel is járhat.
De a legdurvább mégiscsak H., aki a világ napsugara volt az elmúlt 41 évben, illetve én 15 éve ismerem, és azóta egy masszív napsugár, egy jófej angyal és egy tolerancia világbajnok egyvelege - és egyszercsak zutty, összezuhant, kicsúszott a lába alól a talaj, először úgy tűnt, meg tudják fogni Xanax-szal és gyakori terápiával, aztán meg látszott, hogy nem, és bekerült a pszichiátriára, amit kb most sem tudok felfogni, kapott lórugás erősségű gyógyszereket és már kint van, de nagyjából Z. elmondása alapján tompán vegetál. És kurva nagy szerencséje van, hogy ott van mellette Z. de ő sincs túl jól, és hát na... iszonyúan fáj, hogy így össze tud zuhanni egy személyiség, és hogy ez egy olyan út, amin neki is egyedül kell végigmenni. Amúgy a világ legerősebb nője H. de valamiért félek, hogy hosszú lesz neki ez az út.
Aztán hazajöttünk márc. 8-án, akkor már durvulódott a helyzet, de még egy hét munka belefért, meg egy csodás tempóval összehozott inszemináció, ami annyira valószerűtlenül flottul ment, hogy ugyan a józan talajon tartottam magam, de azért sokszor eszembe jutott, hogy akár sikerülhet is, tudjuk, hogy ritka, meg statisztikák, meg blabla, de akkor is. Ez volt márc. 13-án pénteken, és hétfőtől kezdődött az itthonlét. Ami az első két napban nagyon nehéznek tűnt, meg őrületes félelmek megrohantak, hogy nem elég, hogy egyedül vállalom ezt a babát, de még a világ is beborul, és fogalmam sincs, milyen új világ jön meg mi lesz, ha nem lesz munkám, aztán valami átfordult és onnan elképesztően jól bírtam. Mondjuk ehhez hozzájárult, hogy rengeteg volt a munka, meg ráéreztem egy jóféle saját munkatempóra, 6 körül magamtól felébredtem, bekapcsolódtam egy online meditációba minden reggel, 8-kor kezdtem dolgozni, és ment simán teams-en keresztül minden csapat meeting, meg ügyfélmeeting, meg minden. 12 órás napokat nyomtam, de tudtam, ez most az átállás miatt van, és mert van egy régről húzódó projekt, amit már nem akarok tovább tolni. Kiki megmutatott egy csodás elvonulós helyet tőlem autóval 10 percre, azóta hetente 1-2x kimegyek, ma is ott napoztunk Judyval meg néztük a tücsköket, ahogy kitolják a feneküket a földbe vájt lukakból. Sokat főztem / főzök, tökre nem mentem / megyek sehova csak természetbe meg ritkán boltba, és abszolút a lakáson belül élek, de valamiért eszméletlenül jól vagyok benne.
Elkapott végre egy olyan nyugalom, hogy nincs az a brutál százfelé szakadás, mint amit toltam, amiről nem bírtam leállni, és valahol tök hálás vagyok, hogy most leállásra vagyok szorítva. A főzés is kifejezetten jó érzés, meg az, hogy tele a hűtőm, meg mindig van itthon előkapható meleg étel - zseniálisan otthonos érzés. Az mondjuk fura, hogy eszetlen sok idő elmegy a főzéssel, meg állandóan mosogatok, meg a mosogatógép is megy minden nap kb. Az emberek hiányoznak, a kontaktus hiányzik, az egymáshoz érés hiányzik, de nem borulok meg tőle. Tényleg, annyira megleptem magam, hogy hogyhogy ilyen jól bírom, még a csapatban is tartottam a lelket, mert ők szarabbul / sokkal több félelemmel élik meg ezt a helyzetet és sokat beszélgettünk erről is. A természetbe kimenés meg akkora örömöt ad, ami nem is lenne, ha mehetnénk szabadon bárhova.
Aztán eltelt életem leglassabban múló két hete és megcsináltam a tesztet és negatív lett, meg meg is jött, szóval ez két nyomós érv, hogy akkor csoda most nem történt, de valamiért ez sem vágott földhöz. Sőt, azt éreztem, hogy kb erre lehetett számítani, tökre ez a kimenetel volt benne a pakliban, mondjuk titokban vártam a csodát, de akkor hajrá előre. De az az érzés megmaradt, hogy milyen más perspektívába tett mindent, de tényleg mindent annak az eshetősége, hogy lehet, hogy elindult egy új élet. Nagyon durva. Mintha ez az öröm, vagy ebben a titokban való részvétel simán, fél kézzel elsöpörne egy olyan fajsúlyos dolgot is, mint a járvány.
Aztán most a héten szerdán hívott az ügynökségtől a vezetőm azzal, hogy a járvány érinti a mi szerződésünket is (majdnem mondtam, hogy de jó, pont erre gondoltam én is, hogy felajánlok egy csökkentett óradíjat), de aztán gyanússá vált, hogy ő nem erre gondol, és akkor rákérdeztem, hogy akkor Sz. úgy érted, vége a közös munkának, és akkor mondta, hogy igen. És akkor azért hirtelen összedőlt úgy minden. Megint visszatért az összes félelem, csak most már realitásként, hogy mi lesz velem, hol keresnek most embert, miből tartom el magam, mi lesz a többiekkel. (De valahogy még furább, hogy mostanra megint visszaálltam zenbe és azt érzem, jól vagyok. De ezt már én sem értem egyáltalán :))
Rögtön utánam felhívta a csapatot, és bejelentette nekik is, meg elmondta, hogy az a csávó veszi át, aki még januárban ugye szóba került. (a történeti hűség kedvéért: ennek a csávónak kb 2 éve a napi érdemi munkája átlag napon 30 percet, durvább napokon mondjuk 4 órát tesz ki. A megnevezésében ugyanaz a terület áll, ahol mi 5-en dolgoztunk. Nekünk rendszerint annyi volt a munkánk, hogy a fülünkön folyt ki, és egyetlen egyszer nem kérdezte meg, hogy tud-e nekünk bármiben segíteni, ellenben kurva sokat magyaráz meg beszél (a nem fontos dolgokról). Nálunk csapaton belül az lett magától a módi, hogy akinek épp nincs határidős feladata, az körbekérdez, hogy tud-e bárkinek bármiben segíteni. Emberünk a nap fennmaradó részében youtube videokat néz modellvasutakról, vagy modellvasutas német fórumokat olvasgat, esetleg vonatot rendel. Kicsit labilis az idegállapota, ezért, ha valami felcseszi (mondjuk a lengyelek rossz formátumban küldik az adatot, vagy az xls-ben egy formázás elugrik - tehát fajsúlyos dolgok), akkor üvöltve elkezd iszonyat csúnyán káromkodni. Emellett directori pozícióban van, céges autóval és gondolom szép havi summával. Tényleg, én is őt tartanám meg, és magamat küldeném el.)
Ahogy lement az a bejelentés, a csapatból a legszeniorabb lány hívott a teamsen, hogy csatlakozzak, és hát onnantól egyszerűen ennek az egész sztorinak a leggyönyörűbb pillanatai jöttek. Ott láttam a monitoron 4 kis ablakban a 4 arcot, teljes sokkban, a 3 lány arca csupa könny, és csak azt hajtogatják, hogy ők ezt nem értik, hogy ez hogy történhet, hogy miért, hogy mi lesz velük nélkülem, hogy ilyen nem lehet, hogy ez igazságtalanság. És elkezdtek szebbnél szebb dolgokat mondani, hogy mit jelentett nekik ez a csapat, hogy mit köszönhetnek nekem, hogy még sosem volt ilyen vezetőjük, hogy beadják az összes szabijukat, csak hadd maradjak, hogy azt érezték, egy védett szigeten dolgoznak az ügynökségi agybajban, hogy érezték, hogy körülöttük vagyok, mindentől megvédem őket és amíg én ott vagyok, addig bajuk nem lehet. Hogy mennyi helyzetben kiálltam értük, hogy mennyire hagytam őket önmaguknak lenni, hogy mennyire emberséges voltam és pozíciótól függetlenül mindenkit komolyan vettem, hogy törődtem velük és jó volt a hangulat, és sok volt a munka, de nagyon szívesen jártak be, hogy mennyi tiszteletet kaptak tőlem, hogy milyen értékeket közvetítettem, hogy mennyi konfliktusba beleálltam értük, hogy miket tanultak tőlem, hogy mennyire hiányzott előttem és utánam mennyire hiányozni fog a cégből ez a szemlélet. Hogy amikor idejöttem itt volt romokban egy csapat maradék 2 embere, aztán az egyik felállt, pont akkor, amikor jöttem és hogy most meg itt vagyunk 5-en, hogy ezerszer magasabb színvonalú anyagokat adunk ki a kezünkből, és hogy a romokból építettünk közösen egy olyan csapatot, amire kb mások irigyek, hogy de jó lehet itt dolgozni, és ezt most lerombolják. Hogy el sem tudják képzelni, mi lesz velük ezután. N: "Teri, téged nem féltelek, neked könnyű, te magaddal fogsz dolgozni ezután is, de velünk mi lesz? :)"
És bocsánat, ezt a listát magamnak írtam, ez egyes egyedül magamnak fontos, hogy ha valaha szar embernek / szar vezetőnek érzem magam, akkor erre emlékezzek, mert amit én most ettől a csapattól kaptam szerda óta, az valami csoda, és annyit emeltek rajtam és olyan elképesztő sokat adtak, hogy azt gondolom, emiatt is vagyok a helyzethez képest indokolatlanul jól. Meg az is jó érzés, hogy teljesen nyugodt a lelkiismeretem, a sok munka hozott nagyon sok eredményt, meg hát nem is jött teljesen váratlanul, meg nem is először történik velem ilyen, szóval összességében meglesz ez. Dehát ez a csapat... <3 úristen, legjobbak! Nagyon fognak hiányozni vagy nagyon jó lesz rájuk visszagondolni. És nagyon sajnálom, hogy B-vel kell tovább dolgozniuk.
Nyakig benne vagyok még a helyzetben, szóval biztos lesz még hullámzás, meg rámtörő félelmek, de mondjuk pénteken szembejött egy nagyon jó munkalehetőség, mintha rám írták volna ki - és azért ez elég jó jel... emellett viszonylag nagy kérdések is felmerültek bennem, hogy akkor hogyan tovább az inszemekkel, hogyan lehet jól dönteni?
És már megint 2.5 órája írok, úgyhogy nem került szóba a nem múló kis geci kárörvendésem, hogy karanténtime egy bizonyos családra hogy hat, hogy milyen gyönyörű virágokat ültettem, és hogy már már megint milyen iszonyat jókat alszom. És itthonlét, de sokkal jobban eszem, mint nem itthon, nem is kívánom annyira az édességet (mármint nincs itthon, így aztán nem eszek), napi 1 kávé is bőven elég, a baráti videochat-ek, hogy mennyi tervem van amúgy arra, ha lesz kicsit több szabadidőm itthon, hogy mennyre szeretném átgondolni, hogy mit is tudnék úgy szívvel-lélekkel dolgozni, mi van, ha most lehetne valami egész újba belefogni - szóval érzem ám, hogy nem feltétlen rossz dolog ez a snitt, csak a félelmeket kell a helyükre tenni. És a jó hír, hogy mostantól nincs ám 12 órás munkanap, no-no, szóval marad még kapacitás privát blogot is írni szemkifolyás nélkül.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése