Végül mit szólott?

Annak ellenére, hogy nem vagyok nyár típus, nem szeretem és nem is bírom a meleget, már megint az augusztus lett a vízválasztó hónap, ami valahogy helyretett és érezhetően kimozdított az előző hónapok hosszú mélyrepüléséből. Vagy az is lehet, hogy észrevétlenül, lassan, hétről hétre mozdult valami már július óta folyamatosan, csak mire már én is látom meg fel is fogom, hogy helló, valami változás lett, addigra augusztus lett. És ez csak azért vicces, mert pár hete visszaolvastam, hogy a tavaly (tavalyelőtti?) augusztus is mennyire rendberakó hónap volt - és ezt eddig nem tudtam az augusztusokról.

Volt ugye az útkeresős telek, ami gyakorlatilag a júliust megmentette és az én mentális jóllétemhez is sokat adott (kb mindent), ahol a legfelüdítőbb mozzanat azért az lett, hogy lett M. mint állandó segítő, aki épp egy borzasztóan mély gödörben van ugyan, de ezt értjük maximálisan és őt is kihúzta a telek, mármint húztak rajta a napok. És mivel ő sem dolgozott, ezért fixen mi lettünk a hétközbeni brigád, heti 2-3 alkalommal, hétvégén meg jöttek más barátok is. És olyan sokat jelent megint annak a megtapasztalása, hogy nagyon szerettem volna egy "üzlettársat" vagy ötlettársat, vagy nem is tudom, mi a jó szó, és kérdeztem barátokat, hogy lenne-e kedvük betársulni, és ugyan az alapötlettel szimpatizáltak, de aztán betársulásig valahogy nem mozdult senkinél a sztori, és akkor egyszercsak a semmiből (Mónin keresztül), megjelent M, hogy ő akkor jönne dolgozni, nagyon szívesen, majd az is elhangzott, hogy az ötletbe is beszáll, csináljuk felesben, meg tulajdonképp a telek megvásárlásába is beszáll - szóval, hogy MINDEN, amit kívántam, az egyszercsak ott lett. Őrület. Ráadásul olyan figura ez az M, hogy szeretnivaló, jólelkű, megbízható, csupa fontos tulajdonság, és ő hozta a láncfűrészt, én vittem az ebédet dobozban, ő fizette az úszókocsmában a fröccsöt, én vettem a kávét - lett valami tök harmonikusan működő duo, ahol a férfi-női erő egyszerre van jelen. De a lelkemnek az jelentette a legtöbbet, hogy míg addig az én autóm egyedül állt mindig a kertben, utána már egymás mellett parkolt 2 autó minden dolgozós nap - és valahogy annyira szép volt ez a kép - értjük ugye, hogy miért. Meg olyan is volt, hogy egy szerdára meg volt beszélve, hogy kertben dolgozós lesz, aztán aznapra végig esőt mondtak, és akkor kedd este rámírt, hogy nem keresünk-e B tervet, és ebből az lett, hogy elmentünk Szobig vonattal, és onnan visszabicikliztünk (és aztán még éjjel f2-ig Judynál baráti vacsora, beszélgetés, röhögcsélés), és aznap többször is volt, hogy ő gondolt valamire, én meg kimondtam, és vica versa. De ebben most pont ennyi van, egy milliméterrel sem több, merthogy közben van ott némi szerelmi bánat és az ex-csaján kívül gyakorlatilag nem érzékel a világból semmit - de nem baj, mert ez a plusz talán tényleg csak az amcsi filmekben megtörténő plusz, itt most annak örülök, de veszettül, hogy az üzleti részben nem egyedül vagyok. Ez volt szerdán.

Szombatra volt a Balaton átúszás meghirdetve, amire most rekord kevéssé tudtam felkészülni a munka meg a gyerekek miatt, de azt éreztem, hogy 30 fokban napi 6-8 órán át kerti munkát csinálni azért biztos ad valami kondit, mármint azokon a napokon hazafelé a gázt alig volt erőm nyomni és úgy éreztem, hogy este 7-kor elalszom ülve bárhol, de lehet, állva is. Meg a karantén alatt, 3 hónapon át heti 2x90 perces erősítést csináltam, meg bkv helyett már bringával közlekedek, szóval gondoltam, majd csak átérek így is, max nem életem idejét úszom. Mivel a korábbi években horror élmény volt aznap f4-kor kelni és levezetni, meg mert nem volt kedvem a nagyon lefárasztó rokonnal autóban tölteni 5 órát, gondoltam, lemegyek már pénteken, ottalszom a badacsonyi cimbiknél / Sz. menő birtokán, amit amúgy is meg akartam nézni, és pont azon a hétvégén lesz egy mini fesztivál, és majd vidáman, kialudva indul az úszás. A terv jó volt, a megvalósulás kevésbé. Badacsonyban foglalt volt a nyaraló, tehát maradt Sz. egyfelől szívesen, másfelől kicsit fázva a jelenettől, amikor ő a barátnőjével megjelenik, én meg egyedül és alagút mélyéről kicsit csapott lelkivilággal abszolválom a cseverészést. Hálistennek az átúszó barátnőmnek is kellett szállás, úgyhogy ketten mentünk, egyedül asszem annyira kínos lett volna, hogy ihaj. Nem volt sok vendég, a program szívet melengető volt, a birtok észvesztően jó, Sz. kedves volt, de mivel mindenkit ismert, nagyon beszélgetni nem volt lehetőség. Barátnőt nem láttam, bár az este egy pontján mondta, hogy bemutatná, de aztán ez hálistennek elmaradt, merthogy mi a f*szért mutatná be nekem, a barátnőm elment aludni 10-kor, én ott álltam azaz ültem egyedül, mint egy rakás izé, Sz. mondta, hogy hoz egy fröccsöt, eltűnt 20 percre, ez akkor hosszabbnak tűnt, mint másnap az átúszás. Kínomban odamentem az egyik önkéntes lányhoz, akin a régi gimim logojával díszített pulcsi volt, kiderült, oda járnak és onnan másfél órát 4 iszonyat cuki 16 éves csajjal beszélgettem, jóféle kamaszok voltak, élveztem a beszélgetést. Közben mint a lovaknak a fülem / szemem félig azon járt, hol van Sz., nem tudom megmondani, miért, azt hiszem csak beszélgetni szerettem volna vele, közben a barátnőm egész este fűtött, hogy engem néz Sz. majd biztos lesz valami, hát egy francot. Éjfélkor aztán elmentem aludni, igyekeztem lazán elköszönni Sz-től és egyenes gerinccel bemenni a házba, de belülről úgy éreztem magam, mint egy vert hadsereg. Hogy minek jöttem ide, miért megyek bele egy valószínűsíthetően kínos szituba, hogy miért képzeltem magamat lazábbnak, mint amilyen vagyok valójában, hogy azt hittem, mehet a barátkozás Sz-val, de világosan látszik, hogy nem megy, és hogy mennyire kínos és ciki volt ez az egész így. Sikerült ebbe annyira belehergelődnöm, hogy nem tudtam elaludni, aztán már azon idegeskedtem, hogy holnap hogy fogok így úszni, egyáltalán életben maradni, volt sírás is halkan a közös alvótérben, meg mérhetetlen dühöngés, és hát borzasztó rossz érzések váltakoztak bennem. Aztán f5-kor még kimentem pisilni, utána tudtam csak elaludni, majd 6-kor felébredtem. Izgultam, szomorú voltam, be volt dagadva a szemem, belülről mardosott a szégyen és úgy összességében úgy voltam, mint akit agyonvertek félig - így jó elindulni egy átúszásra. Az mondjuk tök váratlan volt és jól esett, hogy felkelt még reggel Sz. elbúcsúzni, eddigi ismereteim szerint nem is vallott rá, de aztán jól megöleltük egymást és ahogy a kapun kiléptünk és már nem látott, elkezdtem bőgni és a rajtig sírtam. 

Na és mindezen khm... kedvezőtlen körülmények ellenére valami olyan csodálatosan ment az úszás, hogy azt nem is értettem, csomó mindenkit leelőztem menet közben, éreztem, hogy van erőm húzni még 4.5 km-nél is, volt végig erőm és lendületem is. Kicsit dühből is úsztam, hogy akkor ok, Sz-val nem kell barátkozni, és kitesszük a pontot a sztori végére, de magammal ezt nem csinálom többet (izé.. ez a lezárós fogadkozás mintha már párszor itt is megjelent volna, pedig ritkábban írok ide, mint ahányszor ez a fogadalom bennem kimondásra kerül). Szóval az ultrafos éjszaka után egy kurvajót úsztam, és ennek borzasztóan örültem. Annak nemkevésbé, hogy Kiki és András átjött Révfülöpre, mondták, hoztak meglepetést, de majd csak később adják oda, strandoltunk, labdáztunk, fürödtünk (átúszás után!! ilyen sem volt még) majd kiderült, hogy a meglepi az, hogy egy kölcsön 27 éves piros Mazda MX5 kabrió-val jöttek, kurvajó volt az az autó, mentünk egy kört, én teljesen kikészültem akkora menőség volt, ilyet szeretnék majd következőnek, kicsit ventilláltam Sz-ról, elhangzott a bűvös jótanács, hogy engedd el, köszi, na de ott az volt, hogy az a tény, hogy két barátom átjön és strandolunk és elmegyünk autókázni a környéken picit, meg az úszás eufóriája eléggé elhomályosította az előző estés szar élményeket. Aztán még lent maradtam M-éknél 2 napot Badacsonyban, kimaxolt felállásban 3 saját + 4 vendég gyerek  + 4 felnőtt felállásban, hirtelen más közeg, kormányközeli nagyarcú (de nem tudom mire) nálam fiatalabb apuka valami olyan önelégültséggel, amire nekem folyton viszketett a tenyerem, meg ugrált a szemöldököm (természetesen nem ő a barát, csak egy bejelentkező vendég volt), de közben néha elszöktünk cigizni M-vel meg világot megváltani, szóval jó volt ám ez is csudára. 

Másnap egy roppant hosszú és többször a sírból visszahozott telefonhívás során kiderült, hogy a telek tulajdonosok félig behúzták a kéziféket, nem akarnak beletenni a megállapodásba egy olyan fontos dolgot, ami nélkül én nem tudok az ötlettel továbbmenni, teljes agyrém, eladni nem akarják, plusz belefáradtak (mibe?? mi dolgozunk ott), plusz úgy tűnik, közöttük van valami gubanc és csomó konfliktus, amit ez a telek dolog most felerősít vagy kihoz. Ezutóbbi hiába nem az én dolgom, de mégis hatással van a közös ügyünkre, ők nem akarnak semmilyen fejlesztést (ezzel a mentalitással nem tudok mit kezdeni egyszerűen), én pedig alap fejlesztés nélkül nem tudok továbbmenni - szóval patthelyzetet érzek és lehet, hogy ennyi volt. Egyfelől fáj, hogy annyira kurvajól összeállt minden, jött M, lett lendület, belejöttünk és haladt minden a maga sorrendjében, másfelől meg azt érzem, hogy ad1) elmentem a falig ebben a kérdésben illetve ad2) ha ennyi volt, már ezért is kurva hálás vagyok, mert tényleg megmentette a júliust és a nyarat ez a lehetőség, és szuperjó volt kint lenni és az az egész miliő az valami őrültjó. Amúgy meg ez a telefon után még 2 napot ugyanúgy kint dolgoztunk M-val, kicsit az van bennem, hogy a munka miatt is nagyon jó kijárni és ha csak kertet rendezünk, akkor kertet rendezünk. Lehet, hogy ez ilyen passzív ellenállás lesz és mi ugyanúgy kijárogatunk majd :)

Aztán szembejött egy munkalehetőség, amit végülis holnap kezdek. Szeretnivaló cég, nagyon menő termékek, teljesen más jellegű munka, mint amit eddig csináltam, kevesebb, mint fele annyi pénz, mint eddig, szóval komfortzónán kívüli helyzet ezerrel, de valahogy belülről mégis az jött, hogy próbáljuk meg. El sem tudom képzelni, hogy újra mókuskerék, de biztos nem olyan taposó lesz, mint ahol eddig voltam - meglátjuk. 

Aztán itt volt a pécsi barátaim kislánya egy hétig, tesómmal lovastáboroztak, de itt lakott nálam, tüneményes kiscsaj, nagyon jó volt vele lenni. Meglepően együttműködő mindenben, cuki, vagány és vicces, de közben nem kell közelharcot vívni, hogy menjen aludni vagy zuhanyozni - kurvajó kombó. Olyan jó volt látni, ahogy reggelente bootolt, először csak csendben pislogott, meg suttogva mondott pár mondatot, meg olyankor inkább érintéssel kommunikált, aztán szépen feléledt, elkezdett beszélni, vicceket mondani meg nevetni is rajtuk rögtön. Este meg hulla fáradtan, de tele élménnyel jött haza, elmentünk fagyizni, néztem közben, ahogy azonnal megszerette tesómat, átbeszélték a nap eseményeit, tök komfortosan mozgott 9 évesen egy idegen városban egy számára teljesen szokatlan napirendben. Szinkronon volt olyan feladat még korábban, ahol egyre erősebben kellett ismételni egy alap párbeszédet (Add ide! - Nem adom.) egészen addig, amíg a végén már mindenki teljes erővel üvölt. Már nem tudom miért, de ez valahogy szóba került, és onnantól ezt szinte minden nap végigcsináltuk, üvöltöttünk, ahogy csak a torkunkon kifért, és utána meg azonnal jött a nevetés. 

Viszont ahogy ő elment, rámszakadt megint az üres lakás terhe, annyira durva, hogy ez hányszor visszatérő érzés és újra meg újra meg kell küzdeni vele. Itt ültem szombaton fejbeverve, takarítani szerettem volna, de csak a felére volt erőm, piacoztam, kicsit főztem, de nagyon nehezen ment minden. Lezuhanyoztam már tök korán, elkezdtem színezni, és abban végre nyugalmat találtam. Aztán este rámírt Sz. hogy mit csinálok, nem iszunk-e meg valamit, és ugyan rottyon voltam, meg ugye kikerült a pont már a végére, de azért nem tudtam letagadni magam előtt, hogy csudára megörültem az üzenetének, és azt gondoltam, hogy pont ide vagy oda, egy augusztusi szombat estét mégiscsak sokkal jobb bárban tölteni, mint itthon pizsiben, szóval írtam, hogy dehogynem. Az még idetartozik, hogy egyrészt van egy ilyen nem tudom hol szerzett szenzora, hogy ahogy én picit távolodni kezdenék, akkor azonnal felbukkan, de tényleg, mértani pontossággal akkor jelentkezik, amikor kezd bennem nyugvópontra kerülni. Amikor ugye az elengedés, az tényleg megtörténne. Még az átúszás után pár nappal bejelölt fb-on, nem értettem, h miért, számomra sokkal többet árul el, hogy el van mentve a számunk a másiknál és ha bárki keresi a másikat, akkor az azonnal válaszol rá. Mondjuk én jól nem is válaszoltam neki az eltávolodás jegyében, de akkor meg átváltott a megszokott whatsappra, és ott írt. És az is idetartozik, hogy még a birtokon amikor kérdezte, hogy hogy vagyok, akkor mondtam, hogy most eléggé nem jól és kurva nehéz volt az elmúlt 3 hónap meg eléggé önmagam legrosszabb verziója vagyok mostanság - szóval zsákbamacska árulás nem volt részemről. 

Na de a báros este. Úgy várt, hogy már kikérte nekem is az italt, én a rottyon levést ellensúlyozva kirúzsoztam magam, beszélgettünk, őrületesen kedves volt, amikor mondtam, hogy nekem most annyira van szükségem és kapacitásom, hogy öleljük át egymást, akkor onnantól úgy beszélgettünk, hogy átölelve ültünk egy padon tök hosszan. Kérdezte megint, hogy jobb-e már, meg mi van a gyerek projekttel, meg hogy mennek a napok, értette - azt éreztem - amit mondok, meg amiben vagyok, olyan őszinte volt, mint még sosem korábban, csomó mindent mesélt magáról, meg kicsit most engedte láttatni a maszk mögötti énjét. És ez olyan.... szerethető. És tök szépeket mondott rólam, kiderült, mennyi mindenre emlékszik, de várjunk csak, megint szépül a történet ezerrel. Mert hiába esett jól az ölelés, azért csak az van, hogy azóta hébe-hóba egy üzenet, M. szótára szerint ez a belógatás legklasszikusabb példája, és valóban. Én meg a belógatva lenni státuszra eléggé alkalmatlan vagyok, mert az érzelmeim lesöpörnek minden mást, mármint úgy értem, hogy tökéletesen alkalmas vagyok, viszont a szétcsúszás olyankor borítékolva van. Persze ezellen a pont igazi kitétele lenne gondolom az ultimate megoldás, de közben a hiányterület az sajnos továbbra is hiányterület. És egyre kevesebb tettől elindul bennem a kötődés - a fene vinné el.

Na de még tart az augusztus. Másnap, vasárnap beszéltem Judyval, aki feltette a hónap kérdését: Te, Teri, nem megyünk el Horvátországba megnézni a tengert? És erre egyszerűen nincs más válasz, mint hogy deeee, baszki, menjünk. És hétfőn elindultunk, és már a pakolásnál olyan jó kedvem lett, hogy madarat lehetett volna fogatni velem (ez milyen vicces mondás!), csekkoltuk, hogy maradt zöld színű ország, útközben foglaltunk szállást, juj, egyszerűen a tenger mindent megold és helyretesz. 5 nap utazással, vízen lebegés, otthon kajálás az ésszerű költekezés jegyében, szállásadóval németül próbálunk beszélni, viccesebbnél viccesebb szavak jönnek elő a sötétségből, nyugodtan visszaadhatom a nyelvvizsgám szemrebbenés nélkül, Betty Broderick sorozatnézés, színezés, olvasás, hullócsillagnézés, napközben halnézés a tengerben, teraszreggeli és teraszvacsora, közben a tenger mindig más arcát mutatja, az esős napon gin-tonikot ebédeltünk, ennek eredményeképp küldtem fotókat Sz-nek (igen, tudom), erre kiderül, hogy nagy kedvence ez a város neki is, és idén már volt itt ő is, grrr, visszaléptem pár mezőt a felejtésben, de mivel aztán semmitmondó üzenetek jöttek, így tudtam azért előre is lépni. 

Aztán még az utolsó hétvégére beúszott egy szintén minifesztivál a képbe, sosem hallottam róla, de gyönyörű helyen van, kicsi, családias, szombat estére lemegyünk, sátorban alszunk ezer év után újra, hogy én ezt mennyire szeretem. Volt egy tök jó színházi előadás, fűben üldögélve néztük, egy váratlan buddhista szentély, nagyon vicces/betaláló idézetek házak falán, egy Müller Péter Sziámi koncert, ez pedig full nosztalgia a 14 éves énem felé, aztán egy meglepetés zenekar, akik olyan zenéket játszottak, hogy ott láb nem maradt mozdulatlanul. És pár óra alvás után ma egy kókadtabb nap, amibe azért belefért a hagyományosan ilyenkor megírt levél az egy évvel később énünknek. 

Szóval augusztus, én így szerettelek.