Két mondat között

Kár, hogy a morzsák és szilánkok cím már foglalt, szívem szerint ezt adnám ennek a mostaninak. Bár mindig a végén szoktam címet adni, mert ugye nem lehet azt előre tudni, mi fog kigördülni, mindenesetre most az elején ezt adnám.

- Most épp nagyon nem vagyok fent, de kipróbálom, segít-e az írás. Tulajdonképpen bénaság, hogy nincs jó kedvem, tök jó hetem volt, minden este valakivel találkoztam, beültünk, ittunk-ettünk, ilyen nem is tudom, mikor volt utoljára, de idén még kb egyszer sem. És az a bénaság, hogy ez nem tart ki plusz egy napot, vagy nem írja felül a hiányod, de bakker ez van. És utálom, hogy a hiány ennyire erősen itt tud lenni, hogy mindent ural és én hiába küzdök, mint állat, hiába történik mellette ezer más jó, felülír és visz mindent. Rohadjon meg. 

- Na de a hiányod.... azt hiszem azért fáj ennyire, mert annyira szép volt az utolsó találkozás. Túl szép volt egész egyszerűen. Kedves, szeretetteli, nevetős, beszélgetős, ölelős, őszinte, önzetlen, hosszú, lassú, de jól lassú. Megvolt a közelség és az önfeledtség jobban, mint eddig bármikor. Túl közel kerültünk és most nagyon fáj a távolság. Hiába értem az agyammal, amit mondtál arról, hogy miben vagy, azt nem értem, hogy ezt te hogyhogy nem akarod újra és újra. Hogy erre hogy mondhatsz vagyis miért mondasz nemet. Bár ez nem is igaz... nem mondtál nemet, de eltűntél, és hát ez is nemet mondás. Basszus, de nehéz ez most. Próbálok ezen az ego-tripen felülemelkedni, és amikor sikerül, akkor az van bennem, hogy mindez a történés, az mégiscsak annyira jó, és rólunk szólt és nem teszi semmissé az sem, ha nincs tovább. És valamiért abban sem kételkedem, hogy ezt te is érezted - és akármennyire paradox is, pont a találkozás kivételessége segít az elengedésben. 
(közben egy lépést hátralépve azon nevetgélek, hogy haha, pont tavaly ősszel volt egy hasonló 5*-os jellemrajz egy illetőről, akire aztán kb 2 hónappal később a lelkes jelzőkből egyet sem gondoltam már igaznak... szóval lássuk meg, az idő merre kanyarintja ezt a mostani vélekedést)

- a szinkron az bizony egyre jobb. Csodásan megmutatja mindazt, amit ott szeretnék letenni, mint pl. a jól elkezdett és aztán elejtett mondatok, elnyújtom minden mondat végét, kimegy az erő, a feszültség a mondataim végéből - tök érdekes, azt gondolom, ez egy fontos vonás, amin nagyon szeretnék dolgozni, de nem tűnt fel sosem, hogy minden egyes mondatomban ismétlem ezt a mintát. Az feltűnt, hogy élőbeszédben egyre többször elkezdek egy mondatot vagy egy kérdést, és nem fejezem be, nem mondok ki minden szót, amit szeretnék, hanem egyszer csak elhallgatok - őrület! Itt ugye nem az van, itt ki kell mondani mindent, szóval az elnyújtással és a karakter elengedésével fejezem ki ugyanazt, amit szeretnék megszüntetni - menő tükörtartás saját magamnak! És volt még egy állandó nehézség: hogy mennyire tudok játszani a hangommal, mennyire tudok kibújni a sztenderd hangom mögül, és már ez is egyre jobban megy. Ma sírni kellett a szereplőmnek, és az ment (mondjuk ebben van gyakorlatom, ugye), aztán egy papagájt szinkronizáltam, múlt héten barlang voltam, és annyit mondott a hangmérnök, hogy Teri, született barlang vagy - ezen azért eléggé sokat röhögtünk utána. Iszonyat jó rajzfilmet szinkronizálni, csodás karakterekkel lehet játszani. Beszédtechnikán is van ám tükör: nekem az e hangzóim valahogy nem szépek, zártan ejtjük családilag, emiatt sokan tájszólásnak hallják, de csak valahogy nem szépen képezzük. Na és erre kiderül, hogy a magyar nyelvben az e-t ölelő e-ként ejtjük, valahogy úgy lesz szép, és akkor nem tud nem eszembe jutni, hogy nálunk családilag nem volt semmi egymáshoz érés, semmi ölelés, nem volt közelség - és milyen furcsa véletlen, hogy az ölelő e helyett mi egy jó zártan képzett e hangzót mondunk.
Eszembe jut néha, hogy tavaly tök bizonytalan voltam, hogy jó ötlet-e ez az egész, nem vagyok-e túl öreg már hozzá, akarok-e én egyáltalán valami teljesen újat tanulni, mi van ha istentelenül béna leszek - és egy évvel később azt gondolom, hogy kurvajó, hogy csinálom, és mennyivel szegényebb lennék ez az egész nélkül, és most már annyira a szombatok részévé vált az ottlét, szeretem a csoportot, a tanárokat, nagyon sokat nevetünk, egy nagy kincs az egész úgy ahogy van. Pláne, hogy ilyen önismereti / önmagamon túllépési része is van, szóval sok:1 ez a képzés.

- még mindig nem alszom jól sajnos. Minden hajnalban felébredek, mondjuk, ha nincs übernagy érzelmi bekavarás, akkor egy meditáció / autogén tréning hallgatás után vissza tudok aludni, de hát akkor is... Még ugyanaz a matracom van, amin anno az exemmel aludtunk, és kb ez minden este eszembe is jut, hogy nem jól van ez így - szóval így 8 év után, még az is lehet, hogy veszek egy új matracot. Most már ez oda fajult, hogy a nappaliban a kanapén alszom, megágyazás nélkül, sokszor nincs is huzat a paplanon, vagy van, hogy hálózsákkal, vagy csak simán takaróval - ez annyira ciki, ilyen klasszik csendes lecsúszásnak érzem. Amúgy igazán szarul a matracon aludtam, a kanapén már jobb, de ez is fényévekre van egy normális alvástól. És tök érdekes, ha van nálam valaki, ott alszik akár csak a másik szobában, máris jobban alszom. Horvátországban meg úgy, hogy egy szobában aludtunk Judyval, ott meg úgy aludtam, ahogy azt a nagykönyvben írják, 8 óra egyben, csodás volt. És az is érdekes, hogy az ágykeretet már lecseréltem, meg a huzatokat, meg a paplant is, de úgy látszik, a matracnak is mennie kell. 

- van egy kedvenc fám, amit az erkélyemről mindig megnézek. Nagyon magas, nagyon szép fa, nem a szomszéd kertben, hanem talán 2 utcával odébb, de mindig ha kinézek, akkor a fára is ránézek, és rendszerint ott is marad a tekintetem rajta. Idén pláne volt idő végignézni, hogy milyen évszakban hogy fest. Van benne valahol lent egy elágazás, fent 2 törzse látszik, a bal oldali picit vastagabb vagy nagyobb, de a jobb oldali is hatalmas - és olyan szépnek látom ezt a fát. Az jutott legelőször eszembe róla, hogy azt szimbolizálja, hogy valahol történt egy törés a fa életében, de attól még milyen gyönyörű nagy fa lett és mindkét ága olyan egészséges, szép. Telente, amikor nincs rajta lomb, egy nagy madár szokott ülni a legtetején, mindig csak egy, az is elég menő látvány. Na és ez a fa, egyszer csak nem volt sehol. Arra tudok gondolni, hogy a szeptember 1-jei vihar kidöntötte. Azóta a hiányát látom mindig, ha arra nézek, és kicsit szomorú is vagyok, közben pedig örülök, hogy volt, hogy láthattam. És fogalmam sem volt eddig róla, hogy már egy fához is így tudok kötődni...

- szeptember 1-jén volt 7 éve, hogy beköltöztem ide. Úristen, mennyi minden történt azóta. Ezek a szeptember 1-jék.... tyű.

Most már nincs több agysejtem írni egyebekről (Barcelona, karantén, Nórás rajzok, levél önmagamnak, Mikszáth tér), de azt bizton állíthatom, hogy segített az írás. A cím pedig Kali Ágnes egyik versének címe, ami pillanatnyilag elég igaznak tűnik.