Majd a vaddisznók

 Jesszus, már megint elrepült egy hónap, mondjuk draft-okat írtam, de olyan bejegyzés nem lett belőlük, ami rendesen, több órán keresztül születik. 

Pedig bizarr egy hónap volt, megtűzdelve egy pozitív covid teszttel, ismeretségi körömben én vagyok az első, és ez borítékolhatóan hozott sokféle tapasztalást az egészen szívmelengetőtől a nagyon szarig mindenfélét. Kb minden vírussal kapcsolatos gondolat és megnyilvánulás hatalmas indulatokat tud kiváltani, nekem azt hiszem ez a legszürreálisabb, ahogy a félelem elkezd mindent uralni és már csak erről lehet beszélni. Úgy unom. De inkább csak felskiccelem azokat a gondolatokat, amiken az itthon töltött 16 nap (és még nincs teljesen vége) alatt merengeni volt időm:

- sima rossz közérzettel indult, nem voltam nagyon szarul, de mégis az, hogy felöltözzek és elbiciklizzek az irodába, az teljesen irreálisnak tűnt. Utólag hálát adok, hogy itthon maradtam, de emlékszem a rossz érzésre, hogy annyira nem is vagyok beteg, be kéne menni, mert van egy közös call 10-kor, meg este Apukámmal mennénk a MÜPÁba, milyen ciki ezeket lemondani. Ijesztő, hogy arra lettem szocializálva az üzleti életben, hogy betegen ugyanúgy nyomni kell mindent, hogy az egy teljesen mellékes dolog, hogy az ember egészsége nincs rendben, attól még ugyanúgy dolgozunk, teljesítünk, szó nincs leállásról.  Ráadásul, általában akkor jött a megbetegedés mindig, amikor a legnagyobb munkaterhelés volt, és az nekem külön dilemma volt, hogy ha én kidőlök, akkor a kollegáimnak kell elvégezni az én munkámat is, mindenkin tök sok van, össze kell tartanunk és nem rakhatunk egymásra még több terhet. Na de ennek a belső kényszernek most mertem ellene menni és utólag ennek nagyon de nagyon örülök. 

- este hívott Jutka, valami elképesztő megérzéstől hajtva. Akkor pont jobban voltam, mert eszembe jutott, hogy talán van itthon Aspirin C, és bevettem egyet és attól csodálatosan erőre kaptam, megszűnt a hidegrázás, tudtunk beszélni. Jól elpanaszoltam neki, hogy milyen furi érzés, hogy mindig azt hangoztatom, hogy olyan baráti köröm van, hogy ihajj-csuhajj, és azért mostanában meg csak azt érzem, hogy kurvára egyedül vagyok folyton, és magától nem hív senki, és most is, itt vagyok tök szarul és egész nap nem beszéltem senkivel és jajderosszminden. És hogy ha baj lenne, kb nem is tudnám, kit hívjak (előző reggel volt Anyukámmal egy nagyon szar telefonbeszélgetésünk, ahol sajnos én iszonyú szarul reagáltam egy kérdésére, és olyan dühös lettem rá is, és magamra is, hogy alig tudtam azt a dühöt valahogy levezetni. Nem tudom szépíteni, nagyon bunkó voltam és nagyon elutasító. Utána csak sírtam, átöltöztem 3x, tele voltam bűntudattal, nagy nehezen elindultam, útközben meg kellett állnom, mert annyira sírtam, hogy alig láttam, majdnem elcsaptak 2x a bringával - szóval olyan igazi szar reggel volt, naszóval ezek után őket sem hívhattam és vertem a lázas fejem képletesen a kanapé karfájába, hogy az egyetleneket, akik törődnek velem, őket is sikerült elmarni magamtól), és erre reflexből annyit mondott, hogy már ne is haragudjak, de az az én bajom, ha nem bízom annyira a barátaimban, hogy elhiggyem, hogy kérhetek tőlük segítséget, és felsorolt a teljesség igénye nélkül jópár nevet, akik biztosan ugranának, ha bajom lenne. És ez betalált. 

Meg nagyon cukker volt, mert azonnal mondta, hogy ó, hát van náluk házi PCR teszt, áthoz egyet, és míg beszéltünk telefonon, ő autóba ült, eljött hozzám, letette az ajtóm előtt, majd hazament. Kicsit lamentáltam, hogy csináljak-e tesztet vagy sem, az volt bennem, ugyan minek, ez egy sima megfázás, de aztán Jutka miatt csináltam kb, ha már ő volt olyan jófej, hogy elhozta este, esőben, akkor használjam már fel. És aztán én lepődtem meg a legjobban, amikor pozitív lett a teszt eredménye. Mindegy amúgy, 2 napig volt végtagfájdalom meg hőemelkedés, pár napig éreztem gyengének magam, aztán szépen elszállt az íz és illatérzékelés, de az egész móka alatt bevettem összesen 3 Aspirin C pezsgőtablettát meg egy fájdalomcsillapítót, szóval ennyi.

- (jaj, ezt most tök unalmasan írom)

- és a két héttel ezelőtti szerda óta gyakorlatilag minden napom egy Groundhog Day, pontosan ugyanúgy telik, minimál ingerrel, minimál történéssel - és ezt nagyon rosszul viseltem eleinte. Azt meg pláne, hogy tudtam, hogy egyedül rajtam áll, hogy tudok-e valami izgiséget, valami mást belevinni a napba, igaziból senki nem korlátoz (csak a karantén), szóval ha uncsi és monoton, akkor azért én vagyok a felelős. És ettől nem lett jobb kedvem :) nyilván az internet, a FB és a messenger lett az egyetlen történés, és törvényszerűen ezek sokkal jobban lehúztak, minthogy feltöltöttek volna. És nagyon csalódott lettem, hogy nem tudom felvillanyozni saját magam, hanem tehetetlenül tolom a pont ugyanolyan napokat egymás után, pedig újdonságra vágyom. De közben megint éreztem, hogy a kényszerű elzártság, és az, hogy senkivel nem találkozhatok, az teljesen demotiválttá tesz és iszonyúan beszűkülök tőle.

- aztán ezt pár remekbe szabott ajánlás törte meg, most néztem végig az összes Dalfutár részt, lett új tiniszerelmem, lettek lelkesítő, inspiráló példák, nagyon cukker személyeket ismertem meg, jópár dal szerintem kurvajó (az egyik C része (már ezt is tudom, mi ez) például tökéletesen megfogalmazza, amit Sz. gondolhat - és valamiért ez segít a távolodásban), nagyon vicces az egész, jó látni, ahogy kilépnek a szereplők a komfortzónájukból és ezt ki milyen magatartással teszi. Szóval emberileg, zeneileg, mindenhogy nagyon tetszik és ezek a részek tökre inspiráltak.

- aztán mivel nem érzem az ízeket, az evés valahogy egész más helyre került, tök mindegy, mit eszem, úgyis csak a textúráját érzem, szóval sokkal kevesebbet eszem, mint eddig. Jó, mondjuk az élettér és a mozgástér is beszűkült kissé. Na de, emiatt meg azért is, hogy itthon vagyok, olyan 5-6 körül eszem utoljára, és tádám... elkezdtem iszonyú jókat aludni. De mondjuk úgy, hogy 9 órát egyben, ébredés nélkül. És 9-f10 körül ébredni magamtól, hát ez valami csoda. 

- (még mindig uncsi)

- az például a szívmelengető blokkba tartozik, hogy akikkel beszéltem, chateltem, gyakorlatilag mindenki azonnal felajánlotta, hogy segít, bármire szükségem van, szóljak. És sok napon át aztán az lett a menetrend, hogy a közeli irodai kantinból minden nap más hozott ebédet, felcsöngettek a kaputelefonon, letették az ajtóm előtt, aztán volt, akivel nyitott ablakból integetve beszéltünk még telefonon. És ez nagyon cukiság és borzasztóan jól is esett, mert főzni semmi kedvem nem volt (és még mindig nincs), ráadásul volt, aki saját főzésű levest is hozott. Az is külön jó érzés, hogy mindenkitől csak 1x kértem ebédfutárkodást, és mindig más jött :) szóval azt hiszem, mégiscsak vannak barátaim, bár a karantén úgy látszik a realitás érzékelést eléggé torzítja. 

- most a héten hétfőn lejárt a hivatalos karantén (teljesen logikátlan amúgy az egésznek a hivatalos része, de nem kezdek bele a vekengésbe), de a lakásirodások kértek egy negatív tesztet, amit először kifejezetten rosszul éltem meg, aztán ahogy Kari felajánlotta, hogy kifizeti a felét, az meg váratlanul nagyon sokat jelentett. És közben meg azért nem tolonganak a barátok / ismerősök, hogy találkozzunk, szóval azt hiszem, mindenki megnyugtatására kell egy negatív teszt a kezembe. Na szóval kedd este itt a környéken elmentem sétálni, akkor már szakadt az eső, de mindegy volt, tök fontos volt végre kimennem, ha kimehetek, és ahogy a sötétben, esőben mendegélek itt a környéken egyszer csak felnézek, és ott áll a fűben egy csapat vaddisznó. Én lefagytam, meg úgy fel sem fogtam, hogy ez mennyire szürreális és egyben akár veszélyes is, ők szerencsére horkantva elcsörtettek az ellenkező irányba, én meg utána gondoltam végig, hogy na tessék, ha az embert nem viszi el a covid, akkor majd a vaddisznók.