B.B.né szerteágazó gondolatai

 Gyakrabban írok, gyakrabban írok, gyakrabban írok...

Azt hiszem (vagy csak remélem), ezek most megint olyan idők, amikre sokáig emlékezni fogok, hiába második hullám és kívülről úgy látszik szarabb, de közben valahogy nekem annyival jobb most sok szempontból a MINDEN!! És mióta bölcs buddháné vagyok, pontosan tudom, hogy ez csak egy múló, pillanatnyi érzet, hétfőn például annyira zokogtam egy telefonbeszélgetésen, hogy beszélni is alig tudtam, szóval hogy vannak a fentek meg a lentek, és én tisztességgel meg is élem mindkettőt.

Felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi is az a sok szempont, amitől (amelyekből? ami miatt?) most jobb. Ahogy elgondolkodtam és megpróbáltam összeszedni őket, valahogy a lezárás jött - de ez csak egy otrombán elnagyolt összefoglaló fogalom, majd igyekszem kibontani.

Valamikor még szeptemberben elővettem az újévkor kitöltött year compass-t, és egyrészt ugye nem emlékeztem semmire sem már belőle (semmi meglepő, ez minden évben így van), másrészt megakadt a szemem az "Erre a három dologra mondok idén nem-et" blokkon, ahol az első pont valami olyasmi volt, hogy méltatlan férfiak, szeretői viszonyok. Eleve annyira furcsa, hogy egy ilyen pont felkerül a listámra, mert az életem első 32 évében ez gyakorlatilag nem is volt téma, elképzelhetetlen volt, hogy én valaha-valahol-valakinek egy nem vállalt, hogy úgy mondjam side project-je lennék, hát hol van ez az én értékrendemtől, hol van ez attól, amit a szép számú baráti/ismerősi körömben látok, amit én is vallok, amiben éltem sokáig - csak aztán történt ugye 9 egészen váratlan fordulatokat hozó év, ami után egy ilyen kaliberű fogadalmat leírtam. És nagyon fejbekólintott ezt így leírva látni, hogy úristen, kivé váltam, milyen értékrendem van, van-e még értékrendem, mit gondolok magamról, ha ezt így le kell írni... és nyilván nem a leírástól lesz érvényben, hanem ráadásul ezekre a férfiakra / helyzetekre ki is kell mondani egy hangos nem-et, és általában nem is egyszer, mert a nem-et itthon sokszor igen-nek hallják. Mindenesetre sokszori visszacsekkolások után egyvalakire már tudtam teljes szívből, és teljes nyugalommal nem-et mondani, harag, bántás, bosszú meg minden ilyen szarságok nélkül, csak úgy, hogy én nem erre vágyom és pont. Van még valaki, ővele nem ennyire egyértelmű a dolog, mert van még egy icipici közös pont függőben, de szerintem hamarosan ő is nyugvópontra kerül. Szóval az ilyen jellegű lezárások azért nagy megkönnyebbülést tudnak hozni.

Szerintem nem írtam, de régebben kb évekig aludtam el azzal a fojtogató érzéssel, hogy megint eltelt egy nap az életemből, elpazaroltam egy napot és semmi fontosat, vagy értékeset vagy előremutatót nem csináltam és elpazarolom így az életemet, és ez szörnyű. És valamikor mostanság feltűnt, hogy jééé, baromi régen nem jött ez a szorongás, és most nem is tudom, hogy amiatt lehet-e, hogy végre ott tudtam hagyni az üzleti életnek azt a hardcore részét, amiben voltam 15 évig, vagy a bölcs buddhánéban valami a helyére kattant, vagy most van más szoronganivaló - franc tudja. De közben meg feltűnt, hogy most, amikor látszólag mindenkiben tetőfokára hág a szorongás, én valami nem szűnő belső nyugalommal vagyok megáldva, ezt hozta ki belőlem ez az őrült év. Jó, mondjuk általában valami hatalmas nyugalom látszik rajtam kifelé, de most befelé is ezt érzem, és ez nagy különbség.

Valamikor július elején Zsófi mesélte, hogy Cs. gyógyulásáért tett egy felajánlást, mint amit böjt idején szokott. Kedvet kaptam és összekötöttem a vágyottat a kellemetlennel, a párra találásomért felajánlottam, hogy lemondok az itthoni esti borozásokról, és ugyan párra még nem bukkantam, de már 4.5 hónapja nincsenek esti borozgatások magammal (mással lehet, hülye azért nem vagyok) és jó érzés is, meg nagyon hiányzik is néha egy-egy pohár finom vörösbor. Szóval nem fog ez így menni a végtelenségig, de jó érzés tudni, hogy erre képes voltam nemet mondani - mondjuk jöhetne már egy jóképű valaki IRL, mert az online ismerkedéstől olyan szintű csömöröm van, amit már nem lehet fokozni, teljes kilátástalanságnak érzem egy folyton növekvő kudarcélménnyel megfejelve, enough is enough.

És még az is van, hogy annyira szeretem az új kollegáimat, olyan más velük lenni és olyan más nem nyomás alatt dolgozni! A régi közvetlen csapatot is nagyon szerettem, róluk áradoztam már itt sokat ugye, csak ők 10-15 évvel fiatalabbak nálam és hiába tartottuk és tartjuk még most is egymást sokra, mégsem beszéltünk egy nyelvet, meg más volt az érdeklődésünk, a zenei ízlés, stb .... a szokásos fél generációnyi eltérések. Itt a mostaniakkal meg kb egy hét után kiderült, hogy abszolút egy a humor, hasonló az érdeklődés, rengeteget nevetünk együtt, meg beszélgetünk meg egyetértünk dolgokban, másokban meg más véleményen vagyunk - de hogy van velük egy ilyen nagyon otthon vagyok érzés már az elejétől. Ráadásul a kedvenc kolleganőm még a csokigyárból az egyik kedvenc kollegám exe, emlékszem, amikor összejöttek, emlékszem, amikor született a kislányuk, kicsit irigy is voltam erre a lányra, hogy de jó neki, hogy a P. a párja - és akkor megismertem és nagyon a szívembe zártam, meg a többieket is, és hát hujujuj, jó ez így. Csak túlélje ez a cég az idei évet, meg a jövő évet a téli vásárok nélkül, mert mint kis hazai manufaktúra, hogy úgy mondjam, nem áll túl jól a széna - de ezen dolgozunk gőzerővel. Közben meg kicsit hiányoznak a régi típusú munkák, szerettem számokból és interjúkból válaszokat találni üzleti kérdésre, mit szerettem - imádtam! Adattáblát látok, és elkezd gyorsabban verni a szívem. De már szereztem a mostani cég webshopjához admin jogosultságot, szóval jöhetnek az elemzések! 

Van egy külön munkám, egy kutatós projekt, most a héten volt az első négy online csoport. Furcsa, de még mindig nagyon izgultam az első előtt, aztán szépen bekapcsoltak a rutinok és egyszer csak azon kaptam magam, hogy én ezt ugyanúgy élvezem, mint a korábbi 15 évben bármikor, szeretek moderálni, hiába nap végén vannak egymás után, megérkezik mindig az energia, tudom tolni a beszélgetést, egy csoport után már a fejemben van a guide és menet közben már az elemzéshez strukturálom az infot. És olyan jól esett, hogy a tök ismeretlen megbízó este fél 9-kor a csoportok után agyon dicsér, hogy milyen jók voltak a csoportok, és szerinte milyen jól moderálok (ez annyira cuki, amikor olyan valaki mondja, aki nem ért hozzá - bár lehet, hogy mégiscsak ő tudja legautentikusabban megítélni). Ha lenne egy-két havonta egy ilyesmi projekt, én tök rendben lennénk mentálisan, egzisztenciálisan és mindenhogy. A fő munkát imádom és most semmi másra nem cserélném, de félek, hogy meg fogom unni, mert hát nem egy agysebészet, és nehéz megélnem belőle (félretenni meg pláne nem is tudok), ha mellé jön néha egy kutatás, akkor azokban kiélhetem az elemzős vágyaimat, a sokéves rutint és ezekből tudnék félretenni. És a fő munka nem fáraszt úgy le, hogy utána ne tudnám simán letolni a 2 csoportot. Na de a legviccessebb az volt, hogy ennek a projektnek a kapcsán összekeveredtünk 2 olyan volt kollegámmal, akikkel még 2006 táján a kutatóügynökségnél dolgoztunk együtt. Mindhárman teljesen máshol dolgozunk már, egyiküket 15 éve nem láttam (de az azt megelőző éjjel álmomban beintegetett, minthogy kiderült volna, együtt fogunk dolgozni), másikuk meg a társ médiaügynökségnél dolgozik - és valahogy biztos miattuk is, de végtelen nyugalom és bizalom volt közöttünk végig.

Na, a többiről már csak röviden, mert mindjárt elalszom. A lakásirodából az egyik lány nagyon vicces blogot ír - amúgy hatalmas respekt, hogy mindig megosztja az új posztját a FB oldalán, tehát ő full arccal, névvel, identitással írja, emelem kalapom előtte. Nagyon mélyen tud lenni ő is, de a tavaszi karantén alatt olyan rohadt viccesen írt, hogy hangosan nevettem az utcán, ahogy olvastam, tök jó szokásokat talált ki, tök viccesen közvetített a kőbányai mindennapokból - tényleg régen nevettem blogon ennyire. Ráadásul ő az, aki egyszer száz éve metrón hallott párbeszédeket posztolt, az is csuda vicces volt és teljesen hihetetlen, hogy azok a párbeszédek tényleg elhangzottak, ráadásul kb minden nap volt valami gyöngyszem. Na és én azt a blogot egy ideig olvastam, és utána több évvel derült ki, hogy ez a csajszi írta azt is.

Kicsit ilyen lakás upgrade-ben vagyok, a zenecucc átkerült a nappali egy másik pontjára, lettek új, mármint használt hangfalak, nagyon szépen szól és egész komolynak érzem magam, hogy a könyvespolcon vannak a hangfalak, nem egy teljesen értelmezhetetlen sarokban egymás mellett virágtartóként is használva. Az upgrade többi része az arról szól, hogy a sok kis felesleges tárgyamat minél inkább kifelé dobáljam, olyan irdatlan rendetlenség szokott lenni minden asztalon, nem szeretem, egyszer dühből le is fotóztam, hogy szembesítsem magam :) szeretném szépíteni a lakást, melegebb, otthonosabb térré tenni, ezer éve szeretném a komód polcát valami szép csomagolópapírral leragasztani - és ez most eléggé adott is :) úgyhogy majd lehet, itt a nagy téli világbezárás alatt ezzel fogok játszani. Meg van még egy puzzle. Meg szeretnék régi pár fabútort beszerezni, nem ilyen country jellegűeket, és nem is hipszter vintage cuccokat (bár lehet, ilyen nincs is), hanem valami egyedi menőket.

Egy ideje (kb 10 napja) úgy érzem, érdemes kicsit festeni a szemem, mert egyrészt az életkorom, másrészt meg csak ez látszik újabban az egész arcból és hát na...ártani nem árt. De azért azon nevettem magamban, hogy másnál ez az igény 16 évesen jön el, nálam meg... khm... kicsit később.