hát de

Jujujka - nagyon nehéz volt ez az idei február, átcsúszott a januári depi februárra meglepetésszerűen. És asszem engem is elért a végtelen elfáradás ebben a mindenben, eltompultam, elkedvetlenedtem és kicsit el is csüggedtem mostanra úgy mindennel. Mindig azt mondom, hogy az egyedüllét fáraszt és nyomaszt, de asszem kicsit mélyebben van a nyomasztás alapja és magamat nyomasztom folyamatosan. Olyan, hogy teszem a dolgom, meg működök, csak mindezt egy óriási közönnyel vagy nem is tudom mivel, kívülállónak érzem magam default mindenhol, és szorongok az élet minden területén, hogy nem vagyok jó sem emberileg, sem szakmailag, sem sehogy. Jó most a bőrömben lenni, na!

Mondjuk az írás segít, máris el tudom távolítani kicsit és tudok röhögni magamon, hogy na ne már, ezt én is tudom, hogy nem feltétlen igaz, csak én érzem most így, meg hogy ennyi ember nem tévedhet, akiktől kaptam pozitív visszajelzést, meg akik szeretnek. Úgyhogy mostanában úgy alszom el, hogy próbálom felidézni a napban, hogy milyen szituációban éreztem magam szerethetőnek, és erre fókuszálok.

Valahogy most nagyon jó könyvek jöttek szembe, jókat kaptam kölcsön, az idei 3. könyvnél járok, remélem tudom tartani a havi 1-es targetet. Örülök, hogy újra olvasok, és ehhez az is kell, hogy egyrészt a telefononom ne menjen a FB, másrészt, hogy heti 2x tömegközlekedjek 30-40 percet, az már pont egy jó olvasásnyi idő. Mondjuk iszonyúan várom, hogy egy picivel melegebb legyen, akkor indul a bringa szezon, és hát jaj, jót fog tenni a napi 1ó+ biciklizés a városban.

Annál is inkább, mert elkezdtem egy diétát múlt csütörtökön. Elmentem egy orvoshoz, hogy segítsen lefogyni rendesen, mert ez így már nagyon rossz volt. Na várjunk csak... ez így elég lelketlen szöveg, a lényeg valami egész más. Az van, hogy amióta az eszemet tudom, az alakom és a kinézetem egy hatalmas teher és szégyenblokk bennem, kb életem legsúlyosabb témája ez az egész külalak, test, stb. Mindig is téma volt, hogy hány kg vagyok, mindig soknak éreztem, mindig mindenkinél vastagabb, nagyobb voltam. Kutatom, hogy mi ez az érzet önmagammal kapcsolatban, és asszem a szégyen a legalapvetőbb, és nyilván, így levetkőzni, megmutatni magam az egy horror. És ahogy ez a fizikai síkról indult, úgy szépen átvándorolt egy másik síkra is (vagy hát a franc tudja, mi volt előbb), és gyanús, hogy kihat arra is, hogy nagyon sokat vagyok csendben, ahhoz képest, hogy mindenhez tudnék hozzászólni, mindenről van gondolatom, folyton fut valami a fejemben. Vagy hogy ritkán mutatom meg magam verbálisan, érzelmileg, mindenhogy, amit szoktam volt érezni, hogy fal mögött élek, az részben ebből a testi szégyenből is fakadt. És ezt az évek során csak görgettem magam előtt, valahol mélyen tudtam, hogy dolgom van vele, mit dolgom, fő feladatom!, de annyira nagy falatnak tűnt, hogy sosem mertem nekimenni úgy igazán. Sosem hittem el, hogy képes lennék megugrani önmagamat és lefogyni a számomra ideális testsúlyra, pláne, hogy ezt tartani tudjam. Egyszer, úgy kb 10 éve, amikor volt amúgy egy nagy megbicsaklás még a régi hosszú kapcsolatomban, akkor elmentem egy Physiomyn központba, ott elég radikálisan le kellett állni minden szénhidráttal és cukorral, és akkor szépen lement asszem 6 kg, de ahogy abbahagytam, szépen lassan visszakúszott.

Emlékszem, hogy iszonyú jól éreztem magam a bőrömben, mondták mások is, hogy húú, haa, milyen csinos vagyok, élveztem, hogy könnyű vagyok, hogy látszódom, hogy láttatom magam (= nem bujdosok), de aztán ez az érzet valahova messze tűnt, és maradt a szégyen meg az elbújásvágy. És gondolom nem ilyen egyszerű, és tényleg nem tudom, hogy testből indul, vagy lélekből indul és csak leképeződik a testen az érzet, de mivel ez ezer éve probléma, talán épp ideje volt szembenézni vele. A Year Compassnál gondolkoztam, hogy mi a francot tudok még tenni, hogy elérjem a vágyott kapcsolat+család+belső béke állapotot, és akkor hirtelen annyira tiszta lett, hogy hát ezt... mert kivel szórakozom én, hogy van egy ilyen kurva nagy belső blokkom, ráadásul tökre tudom, hogy van, csak nem merek nekimenni - és akkor ezt itt tologatom, úgy csinálok, mintha nem lenne? Nem ez a legfontosabb feladatom most, hogy bármennyire félelmetes is, de szembenézzek vele és legalább megpróbáljam? Hát de. És tartozom ezzel magamnak meg az énképemnek is, és hátha így akkor egész más lenne egy ismerkedős fázis is, amikor mondjuk nem kell egy testi szégyent is becipelni a sztoriba - mondjuk szerencsére az elmúlt évek férfiai nem sebeztek ezen a téren, de belülről akkor is érzem, hogy tehetnék azért, hogy jobban érezzem magam a bőrömben.

A képlet amúgy kurva egyszerű: imádok enni, imádom az ízeket, nagyon fontos örömforrás az evés (egyik kedvenc volt kollegám mindig mondta, hogy imád velem jönni ebédelni, mert annyira jó nézni azt az örömöt, amit kivált belőlem az étel, és hogy velem egy hulla is felkelne és elkezdene enni) - mostanra ráadásul kb az egyetlen örömforrás, és érzem, hogy mivel nincs ölelés, nincs csók, nincs semmi testi szintű szeretgetés, ezért az evés maradt egyedül fizikai síkon. És ezért volt iszonyú félelmetes vállalni azt, hogy erről lemondjak, vagy ebben korlátozzam magam. Önszántamból. Egy távoli cél érdekében minden egyes nap.

Evés közben amúgy nincs bűntudatom, csakis jóérzés jön, és öröm, és boldogság, és minden jó - a rossz érzés akkor jön, amikor minden ruha feszül rajtam, amikor megláttam magam az utóbbi évek fotóin, hogy jézusom, mekkora vagyok, hogy a karom is másfélszer olyan vastag, mint a többieké a képen, pedig a karom sosem volt vastag, amikor látom reggelente a hasam, hogy mekkora, amikor a busz üléseken mindkét oldalt túllóg a combom. Asszem ezért is jött minden tavasszal egy depi, amikor le kell vetkőzni, és én évről évre egyre nagyobb lettem. Mostanra már a 42-es nadrágok is alig jönnek rám, egyszerűen nincs meg az az érzés, hogy ne pattanásig feszülne a fenekemen és a combomon minden nadrág. Na és ebből már tényleg rohadtul elegem van, volt. 

Meg a szar alvások is részben abból jöttek, hogy esténként, itthon, egyedül nekimentem a hűtőnek és kb nem tudtam megálljt parancsolni az étvágyamnak, rengeteg kalória beszaladt, és ráadásul még éjjel fel is ébredtem, hogy milyen szarul van a gyomrom és olyankor jöttek az igazán nyomasztó gondolatok. Érdekes amúgy, hogy mennyire szigorú tudok lenni magammal, csomó mindenre megálljt parancsolok, csak az evés az egyetlen terület, ahol minden mehetett szabadon - csak a későbbi bűntudat és a non-stop szégyenérzet volt az ára. És nyilván, ez folyamatosan nyirbálta az amúgy is ingatag önbizalmamat és hogy mennyire érzem magam jó nőnek. 

De miért pont most tudtam erre rávenni magam... sok apró körülmény jött össze, önmagában egyik sem lenne érv asszem, de így együtt összefogva nagyobb lett az erejük, mint az én félelmem: 1.) a munka most először olyan sok éve, hogy nincs folyamatos óriási nyomás és stressz. 2.) covid miatt úgyis korán itthon vagyok, nincs külső csábítás és időmbe belefér a főzés meg a minden 3.) hátha így könnyebb a teherbeesés, mint vastagabban (és ez kurva fontos szempont, mert eddig nem korlátlanul volt lehetőségem erre, magyarul nem minden hónapban, hanem 1x-1x szerencsés csillagállás és minden egyéb faktor esetén jött össze legalább az elvi esély). 4.) a játék :) ez iszonyú vicces, de érzem, mekkora ereje volt annak a személyes élménynek, hogy megoldhatatlanul nehéznek tűnt, kaptam ugyan segítséget, de úgy is azt éreztem, hogy nem tudom kirakni, és ahogy ez átbillent és azt éreztem, képes lehetek rá, akkor sikerült. 5.) Eszter, aki előttem jár a diétában pont két héttel. 6.) ez magamtól nem jutott eszembe, de a túralányok szerint a januári hangtál terápia hatása is tuti benne van, ami az újjászületésről szólt. 6.) pont most van a nagyböjt.

(kurva hosszú ez a poszt, nyugodtan ugorható, mert tudom, hogy nem érintetteknek ez iszonyú uncsi tud lenni, sőt talán érthetetlen is, nekem viszont kurva fontos, és még mindig jutnak eszembe idevágó topikok :) - hiába, 30sok évnyi gondolat és érzés előtt nyílt ki az ajtó)

Iszonyú szimpi volt az orvosnő, akihez mentem, bár úgy mentem, hogy köszönöm, tévedés, én ilyen fehérjeporos szart inkább nem fogyasztanék. De aztán nagyon rám érzett, vágott mindent, a giga szénhidrátdús étkezésem minden okát és megjelenését, a lelki nyűgöt az egész mögött, és 3 dologgal győzött meg véglegesen: az egyik, hogy leterikézett (nagyon szeretem, ha valaki így hív) hogy amint magam mögött tudom hagyni az önsajnálatot, meglátom, menni fog, a másik, hogy nyugodtan szegjem meg, ha nem bírom egy nap, nem baj, csak írjam be a kalóriatáblába, és másnap folytassam és a harmadik, hogy búcsúzáskor megölelt. A kezdet: 85,6 kg, ebből 22 kg izom, ez kurvajó és nagy büszkeség, illetve 33 kg zsír, ebből kellene 10 kg-tól megszabadulni. A cél 75 kg. Ja, ez is szimpi volt, hogy mondta, nem kell lejjebb menni, nekem ez a reális testsúly. És tényleg, ha belegondolok, 10 kg mínusz ugyanilyen erőnléttel az valami csodálatos dolog lenne, leszarom emellett, hogy mit mutat a mérleg, ha jól vagyok a bőrömben. Azt, hogy mikorra érem el, azt sajnos elfelejtettem megkérdezni, mert lesokkolt, hogy hogy fog kinézni étkezés szempontból egy nap: reggeli és vacsorára 1-1 adag fehérjepor tejben feloldva, az ebéd meg egy normális adag, sok fehérjével, elég szénhidráttal és ízzel, mindennel. Nassolni lehet korlátlanul retket, salátát és kígyóuborkát. Ehhehehe. És egy-egy étkezés között teljen el 4-6 óra, hogy a zsírbontás meginduljon. 

Az első két nap az valami horror volt, egész napos éhkopp iszonyú sok feszültséggel, dühvel és "mindenkit megölök" alapérzettel. Aztán jött két nap Mátra túra, amikor gondoltam, én ennek nem vágok neki egy pohár édeskés szarral, szóval ettem tükörtojást (fél szelet kenyérrel - azért jár a taps), első nap este vacsorát is (de nem sztrapacskát rendeltem, mint amúgy minden értelmes ember tenné, hanem roston csirkemellet párolt zöldséggel - és sok volt), második nap már újra csak a fehérjeizét. Aztán visszaállt a rendes hetirend, néha hiányzik, hogy rágjak, és ilyenkor eszem egy szelet sonkát, vagy pár kanál cottage cheese-t, de amúgy meglepően bírható a napi egy étkezés. 

Viszont még jobban szeretek enni, sajnos ez a konklúzió eddig, komolyan egy kurva jó dolog, csodálatos ízekkel, textúrákkal, szeretem a bor ízét, mindent szeretek. És még az orvosos kör előtt elkezdtem azt csinálni, hogy 6 után már nem ettem, és az is iszonyú sokat számított. Konklúzió nr2 pedig -3 kg és sokkal de sokkal laposabb has. Meg a háthurka is határozottan kezd lejjebb menni. És ugyan folyamatosan tudnék enni, de nincs gyilkos éhségérzet, mondjuk nincs kiütött jóllakottság sem - azaz az inzulinszint kilengései szerintem csökkennek, és hát ez az egész végső célja. Mondjuk, amikor egy ebéd után eszembe jut, hogy na heló, legközelebb 24 óra múlva ilyenkor eszem így újra, azért az kemény.

Az is nagyon szimpi volt a nőben, meg nagyon elgondolkodtatott, hogy 5p beszélgetés után mondta, hogy amilyen impulzív a személyiségem, ugyanaz az impulzivitás látszik az inzulinszintem amplitúdójában. Itt az impulzivitás a fontos szó, ugyanezt mondta a coach tavaly nyáron és hát bakker... mennyire impulzív az én életem? Semennyire. Arra jöttem rá, hogy tényleg valahol mélyen lehet egy impulzivitásra hajazó énrész, de szegény hét lakattal be lett zárva egy pince legmélyebb bugyrába, mintha olyan track-en lettem volna eddig, ahol ennek nincs igazán létjogosultsága, lásd multivilág ezer évig, lásd közgáz (mondjuk oda nagyon nem szerettem járni, helyette spanyolt tanultam és jégkorongoztam - ez mondjuk beleilleszkedhet az impulzivitásba, és nem is értem, hogy tudtam elvégezni az egyetemet), lásd önkorlátozás minden lehetséges módon. Viszont... sok minden érdekel és békeidőben tényleg sok mindent csináltam is, úgyhogy lehet ez is az impulzivitás jele, de tényleg mindezek mellett szerintem még mindig nagyon sok az önlefojtás. Szóval... fel van adva a lecke, ezt az impulzív énrészt kicsit sokkal jobban megélni, az is eszembe jutott, most kellene elmenni újra terápiába, hogy a külső és belső változás mehessen egyszerre. Vagy csak kurvára-kibaszottul impulzívan tolni a dolgokat :)