Daily mix

Az impulzivitás jegyében múlt héten ki lett festve a lakásom minden szeglete, ezt megelőzte a 3 napos ünnep alatt egy maratoni elpakolás - bakker, elpakolni mindent egy lakásban, ez valami őrület! Azt hittem mondjuk, durvább lesz, és nem is lesz rá elég 3 nap, de végül elég lett, és a gardróbom elnyelte az összes könyvemet, és még sok millió más kis bizbaszt is. És jöttek segíteni szüleim is csomót, meg egy ismerős lány, akivel szóbakerült egy lehetséges új saját bizniszötlet is. 

És tök furi, a festésnek is, meg a saját biznisznek is először nagyon örültem, de azzal az igazi, mélyről jövő lelkesedéssel, újra éreztem, hogy zubog a vér az ereimben és megérkezik a tettvágy és a lendület cselekedni - aztán másnapra elszállt, és maradt a tompa közöny. De most már kb biztos vagyok benne, hogy covid hatás, ez a végtelen közöny, szóval próbálok a kelleténél nem tulajdonítani neki nagyobb jelentőséget, hanem akkor közönnyel tenni a dolgokat. A festéshez kinéztem egy szuperszép színt, acélkék- mélykék - szürkéskék, valami ilyet, és palettáról nagyon tetszett, aztán a falon kicsit kevésbé, de most, hogy visszatoltuk elé a fehér könyvespolcokat újra nagyon tetszik. Van egy sötétebb rövid folyosó is nálam, nincs ablaka, csak 3 ajtó nyílik róla, és az halványzöld volt beköltözésem óta, és az első naptól fogva utáltam a színét, de ehhez sem volt erőm, hogy átfessem - de most hehe, kék lett ez is. Kicsit lett egy tengerészfeeling így a lakásban, de azt már korábban felismertem, hogy a barna-kék-fehér kombó az bizony nekem tetszik és szerintem jó hangulatot is ad. Úgyhogy most ez van. 

Még kong, meg üres, meg lelketlen, de egyrészt akkor már felolajoztam a parkettát is mindenhol, amit elvileg 1-2 évente kellene, gyakorlatilag 4 éve csináltam utoljára, de mikor, ha nem most, amikor el van pakolva minden, másrészt meg visszapakolás előtt könyörtelenül minden tárgyat kézbe fogok venni, és jól megkérdezni magamtól, hogy szükségem van-e rá és szeretem-e, és csak két határozott igen után kerülhet vissza. Minden másnak mennie kell, mert sokan vagyunk a lakásban :)

Az olajozás szakaszokban történt, mert kanapét, étkezőasztalt, könyvespolcokat stb mindent arrébb mozgattunk, hogy alatta is le legyen kenve, utána száradt fél napot, közben meg el is fogyott az olaj, tegnap el kellett egy dobozért ugranom Százhalombattára, mert csak ők forgalmazzák és az utolsó darabot hoztam el. Száradás után bútorok visszatolva, és jöhetett a maradék. Tegnap este fejezetem be, úgyhogy mostanság indul majd a fokozatos visszaérkezés az életterembe. Közben átköltöztem tesómhoz, isteni áldás, hogy közel lakunk egymáshoz, így innen vissza tudok menni bármikor pakolni, takarítani, de közben van egy tiszta nappali, ahova bevackoltam - isteni! Arról nem is szólva, hogy milyen jó valakivel együtt élni!! Elolvadok attól, hogy este jó éjszakát kívánunk egymásnak, hogy odakészíti a törölközőmet a zuhanyzó mellé, én meg kipakolom a mosogatógépet, és ennek meg ő örül - szóval kurvajó ez így! És most azt érzem, szeretnék majd néha ittaludni 1-1 éjszakát, mert annyira jó így együtt. Közben meg semmit nem csinálunk igaziból, együtt eszünk, este filmet nézünk, néha csak csendben mindenki pötyög a gépén, szóval semmi extra, csak simán jó.

A diéta megy, 80.6 kg voltam múlt héten (de reggelente 79 kg környéke), szóval kb 5 kg minusz, egyre lassabb ütemben csökken, de az övem már két lukkal beljebb kényelmes, és már megvan, hogy nem feszül a nadrág, meg lötyög a bugyim, meg ilyen csodák :) az elején láttam az arcomon a változást, olyan, mintha fiatalabb arc nézne vissza, ezt már nem látom, de a lapos(abb) has az folyton nagy öröm. És ami a legjobb, hogy nem szenvedek, nem éhezek, nem akarok non-stop enni, hanem érzem, hogy erősebb vagyok, mint a nassolásvágy, és ez is tök jó. Március eleje óta bringával közlekedek a városban, mondjuk eddig konkrétan ráfagytam jópárszor, de érzem, hogy ez is jót tesz és erősít. A kérdés csak az, megy-e ez így kb mostantól mindig - meglátjuk. Néha van elhajlás, egyszer volt egy társasozós este, ott azért fogyasztottam bort rendesen, de nem ettem mellé szénhidrátot, és meg is lett a böjtje, mert 2 napig farkaséhes voltam, és olyan volt, mintha újra kéne kezdeni az átállást a napi 3x étkezésre, amiből 2 erősen jelképes. Viszont a játék az olyan volt, hogy annyit nevettem, mint nem is tudom, mikor utoljára, hahotáztunk és vinnyogtunk egyszerre, és bakker egész este nem került szóba a covid - innen tudom lemérni, hogy mennyire jó este volt. És olyan is volt, hogy ünnepeltük valaki szülinapját vagy névnapját, és volt süti, és ettem belőle, mert hosszú távon is enni fogok sütit, csak néha, és egy szeletet - és így nyilván belefér minden. Most amúgy látom, hogy ezekkel az iszonyúan odafigyelt napokkal is 1300-1600 kcal napjaim vannak, előtte akkor én kb ennek minimum a dupláját fogyasztottam - és innen látszik, hogy ez nem több, mint egyszerű matek.

És az is teljesen tiszta, hogy ez belülről jön, tehát a lelki szégyen volt előbb, és az valósult meg testi szégyenérzetben. Szembejött teljesen váratlanul a régi hokicsapattól egy messenger meghívás (20 éve nincs kapcsolatom velük), régi képeket feltöltöttek, és annyira szíven ütött, ahogy láttam ott magamat húsz éves koromban, egy szép, tök normális alkatú csaj voltam, és emlékszem, milyen szar énképem volt, mennyire kövérnek, vastagnak láttam magam, a szégyen már vastagon bennem volt - és most innen visszanézve, mennyire mást látok a fotókon. Pár napra ez teljesen kiütött ez a szembesülés. Megkerestem egy étkezési zavaros pszichológust, csak miután kiderült, hogy nála egy online konzultáció 28e ft (wtf??!?!?!), akkor mondtam, hogy köszönöm, ez nálam sajnos túl van mindenféle büdzsén. Szóval nincs egyelőre külső segítség, de talán az eddigi 20 évnyi segítségből tudok meríteni most is.

Onnan is tudok meríteni, (és ezt most nem tudom, hogy már írtam itt múltkor, vagy azóta történt), hogy ráakadtam egy régi szuperjó M2-es sorozatra, Világokon át a címe és iszonyú érdekes metafizikai beszélgetős műsor, szerintem kurvajó gondolatokkal - nekem legalábbis nagyon jól esik hallani ezeket a gondolatokat, és nyilván, a többségükkel egyet is értek. Az mondjuk itt is szíven ütött, hogy 20 éve ilyen gondolatok mentek a köztévén, ez kb most teljesen elképzelhetetlen szerintem és ez nagyon szomorú, de lehet, hogy én tudom rosszul, és igaziból simán hallhatóak most is ilyen értékes és valójában elgondolkodtató vélekedések. 

Az pedig a lemerítés része, hogy a játékprojektben szorongásom az egekben, mivel áll az a folyamat, amit tesztelni lehetne / kellene, így nem tudok érdemben most úgy érzem, semmit sem hozzátenni, és ezt kicsit saját kudarcomnak érzem, meg rosszul bírom a tötymörgést, meg sikerült oda eljutnom, hogy már meg sem tudom fogalmazni, mi a bajom, csak érzem, hogy szorongok - és hát eh, nagyon rossz ezt látni, és sajnálom, hogy ide jutott ez a dolog. Szoktam félni, hogy vajon a többiek ezt mennyire látják, hogy ki fognak-e tenni egy ponton a csapatból, hogy heló, inkább olyan tag kellene, aki rugalmasabb, jobban bírja a bizonytalanságot, jobban tud adaptálódni a hétről-hétre változó helyzethez - szóval küzdök. És úgy érzem, ezeket most tök felesleges mondani a szimpatikus úriembernek, mert csak magamat tüntetem fel egyre idiótábbnak, és előtte szégyellem ezt az idiotizmust - szóval eh... nem könnyű ez most. Aztán valamelyik reggel eszembe jutott, hogy de bakker, a kaja visszafogással kb törvényszerű, hogy megugrik a szorongásszint, mert eddig azzal oltottam ki - ez kicsit megnyugtatott, de csak kicsit. Igyekszem visszaépíteni magam és nem hagyni, hogy ennyire elbizonytalanodjak magamban a nem ideális körülmények miatt, meg nem ennyire tragikusan látni, szóval kicsit rányugodni az egészre. Az az ijesztő, hogy azt gondolom, ennyire kicsi a toleranciaszint másokban, hogy egy időleges "nem elég jó" viselkedés / szakmai jelenlét az felülír mindent, és kitesznek a csapatból - és ez is egy univerzális félelmem úgy mindig. Na akkor ezzel is kezdek valamit.