Negativiti

Hú, de magam alatt vagyok, megpróbálom kiírni magamból és egyben összekapcsolódni ezzel az érzéssel. A látótól kapott egyik házi az volt, hogy próbáljak sokkal jobban / mélyebben összekapcsolódni a saját érzéseimmel, és ez onnan lett igazán izgi, hogy a túrán aztán a szimpatikus csajszival ahogy beszélgettünk, valahogy nagyon hamar erre terelődött a szó, és mondtam is, hogy ez milyen fura, tudom, hogy egy érzelmi bánya van bennem, de azt gondolom, tökéletesen elő tudom hozni és meg tudom élni ezeket az érzéseket, mert hogy kb minden könyvön, filmen, utcai megható jeleneten, stb elsírom magam - tehát nem értem, hogy nem kapcsolódnék az érzelmeimmel. És erre finoman mondja ez a sokatlátott coach lány (hölgy, na, 55 éves), hogy de hát ezek mások érzései, és ezek szerint én mások érzéseivel tudok pompásan kapcsolódni, de ettől még a sajátjaimmal nem feltétlenül. Hoppá. Ez nekem egyáltalán nem tűnt fel eddig, és azon a ponton meg kb kurvára világos lett, hogy hát persze! És ugye nagyon összecsengett a korábban kapott tanáccsal is, plusz nem tudom nem észrevenni, hogy szinkronon mennyire blokkolom magam, hogy nem tudok érzelmeket megjeleníteni kellő intenzitással, lapos a hangom, hiába tudom, hogy milyen érzelemről van szó, mit kellene kifejezni és átélni, egyszerűen nem jön ki a számon. Szóval megvan a task, hogy jobban összekapcsolódni önmagam érzelmi oldalával, illetve ugye őrületesen impulzívan és spontán élni.

Amikor reggelente és esténként biciklizem otthontól elfelé, illetve hazafelé, akkor szoktam feltenni ezt a frappáns kérdést magamnak, hogy na Teri, most hogy érzed magad? És igyekszem a legjobban beazonosítani az érzéseket, amik pillanatnyilag uralnak, és általában hozzá is teszem, hogy mert ez és ez történt, de azt már igazán nem kell, csak elég az érzelmeket nevükön nevezni. Érdekes amúgy, hogy mi mindenre jó a biciklizés, jönnek közben gondolatok, ábrándozások, ma történetesen az elállíthatatlan sírás a reggeli Duna-parti útvonalon, de hát mikor mi. Na és nem tudom, ezt le tudom-e írni kellően virágnyelven és a publikus felülethez méltó visszafogottsággal, mert igaziból nem úgy szeretném, hanem mindent kimondva, de hát közben meg na... nem vagyok meggyőzve, hogy rajtam, esetleg rajta kívül ez tartozik-e még valakire.

Addig is inkább írom az AC visszajelzést, mert az is gyomronrúgással ért fel. Pedig írtam ugye, hogy csak mértékkel fogom beengedni, de úgy látszik a mértéknél jobban beengedtem. Az volt a lényeg, hogy pár soft skill az elvárt szint alatt maradt: az empátiás készségem, az önreflexió, az érzelmi kapcsolódás másokkal, és hogy mennyire iszonyatosan kemény voltam a szituációkban. Wow. Hát ezek eléggé derült égből jöttek, nehéz is volt mit reagálni, pláne miután elhangzott az önreflexió hiánya, gondoltam, elég viccesen jön le, ha még itt elkezdek tiltakozni, hogy de hát én nem is. Pedig amúgy pont ezt gondolom, hogy hát ezek én nem is, semennyire sem, ennyire kurva jó színész azért nem vagyok a mindennapokban. Mondjuk legalább látszik, hogy mennyire sarkából kifordult volt az egész helyzet, ha ez lett a benyomás rólam. Na és itt a drága lakásirodások, amikor látták, hogy kisírt és szétcsúszott arccal jövök ki a tárgyalóból, egyrészt megölelgettek, másrészt hangosan hahotáztak, hogy én ne lennék empatikus, harmadrészt, pedig 3 önként vállalkozóval elindult egy csütörtök déli gin tonikozás a függőfolyosón - mikre nem jó az alkohol! És aztán az volt, hogy hiába volt amúgy tök korrekt a csávó, aki és ahogy a visszajelzést adta, azért maradt bennem az egésszel kapcsolatban egy rohadt nagy tüske és rosszérzés. Jött napok múlva egy érzés, hogy én is szeretnék nekik visszajelzést adni, hogy hogy éltem meg az egészet, csakis magam miatt (hogy ne hagyjam magamat ebben az élményben, és ne ezt vigyem el az egészből), meg a majdani következő AC alanyok miatt, hogy lássák már, hogy amúgy tök érzékeny emberek hogyan élik meg ezt a mesterséges helyzetet. Aztán pénteken felhívtam, elmondtam mindent, ami bennem volt (volt amit remegő hanggal és háton csordogáló izzadtsággal), de nagyon jól jött ki, megköszönte a visszajelzést, hogy ezt nekik is fontos hallani, és asszem a lényeg átment, és végre bennem is lekerekedett ez az egész történet és nyugodtan kitettem a végére a pontot. 

Vasárnap volt még olyan, hogy egyrészt rámtört egy szomorúság, hogy nyár, napsütés, jó idő, nekem meg semmi dolgom, nem tudom, mit csináljak, igaziból nincs kedvem semmihez, és ugyan úszni kellene menni, de nincs kedvem megint valahol egyedül lenni, ahol mindenki más nincs egyedül. Van egy szuper podcast, amit Heni ajánlott, és egyrészt nagyon megnyugtató hallgatni és többnyire érdekes dolgokról beszélnek, másrészt egy rövid kérdésük alapján bevillant, hogy én tulajdonképpen puzzle-t szeretnék rakni, és semmi mást nem akarok csinálni. Úgyhogy a vasárnap délelőtt végül iszonyú nyugalomban telt, puzzle darabok, közben podcast, közben belső rendeződés, és végre meg tudtam azt tenni, hogy addig játszottam, amíg jól esett, és utána hirtelen tök jól esett lekvárt főzni és 2 fogást. És igen, brutál bűntudatom szokott lenni, ha hosszan játszom, hogy nem csinálok mást, hogy lusta vagyok - de kb pont erről szólt a podcast is, hogy néha ilyet bizony ér csinálni. És kurva érdekes volt érezni, ahogy a hosszú játéktól végülis energiám lett és nem bűntudatom, és bassza meg, hadd férjen már bele az egyedül leélt hosszú évek sorába néha-néha egy ilyen vasárnap délelőtt, pláne, amikor energiaszintem a béka segge alatt.

Na és a tegnapot nem tudom leírni. De annyi a lényeg, hogy megint egy olyan mértékű elutasítást éltem meg, ami azt érzem, már nem fér hova, megtelt ez a bugyor, már nem tudom feldolgozni. Értem, hogy miért, megértést kért tőlem az illető is, de a faszom tud és akar állandóan megértő lenni, és a saját igényeimet és vágyaimat a a világvége szélén levő utolsó sor mögötti földverembe elásni. Értjük, na. Ennél jobb barátja szeretnék lenni önmagamnak. Ami nagy különbség, hogy ennek most hangot is adtam, sajnos az éjjel 1-es hazabringázás nem volt opció a sok elfogyasztott ez és az miatt, de lélekben akkor én elindultam haza. És ma reggelre meg maradt egy mérhetetlenül nagy csalódottság, szomorúság, elutasítottság, tök sok fájdalom és tök sok reménytelenség - de kicsit bízom abban, hogy most ide is kikerült végre a pont.