ok, persze, találkozzunk!

Kellett ez a két hét, meg még sok sírás, sok nagyon jó beszélgetés, podcastok, békés pillanatok, sok munka, hogy helyrepakoljam a megbántódottságomat, de úgy érzem, kb visszakerültem középre újra. Nagyon sokat segített egy váratlan beszélgetés a nagyon kedves játékos szimpatikus úriemberrel, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, és erre elkezdtem sírni, eh, de annyira jókat mondott, vagy annyira meghallottam tőle most ezeket, hogy tökre tudok rájuk támaszkodni. Belső narratívák, áldozatszerep elhagyása, önszeretet, ilyenek, elég személyesre sikeredett, amit ott azért időnként tudtam kellemetlennek érezni, de ezt mondtam is neki arcon lefolyó két könnycsíkkal tarkítva, és halványan rémlett, amit hasonló múltbeli helyzetek után kaptam a beszélgetőpartnerektől, hogy bizony nagyon sokat jelentettek nekik is azok a beszélgetések, és hogy pont ezekben a nagyon felnyitott pillanatokban érezték meg az igazi kapcsolódást. És azt most én is veszettül éreztem, jó vagy nem jó, mindegy, ez volt, a végén iszonyat jó módon odalépett és megöleltük egymást, tehát nem egy szokványos munkamegbeszélés volt, ezt elmondhatjuk, ellenben rajtam nagyot emelt. És ahogy elment, ott álltam a függőfolyosón teljesen erőtlenül a sok sírástól meg az érzelmi gödörtől, és ugyanakkor túlcsordulva szeretettel és hálával mindazért, ami ott aznap megtörtént. 

Ahogy most kikerült a pont az ominózus sztori(k) végére, elkezdtem érezni, hogy tér vissza belém az élet és az erő, ilyet asszem korábban még nem is nagyon éreztem, de most teljesen evidensen megvolt, ahogy billen vissza ez a libikóka. Jött munkalendület, jött tetterő, pedig ezek szegények ritkás vendégek újabban, de most szerencsére jöttek, és a nagy melegnek köszönhető kókadtság ellenére is, azért több az erőm, mint az elmúlt idők átlagában. A fordítás első körével ma délelőtt végeztem, ez még nyers és vissza kell olvasni, de attól még elég nagy felszabadulás, egész jó hónapot zártunk a papíros cégnél, beregisztráltunk egy nagy amerikai online piactérre, volt egy cégbemutató prezi egy barátnő cégénél risk management workshopon, attól meglepő módon nagyon izgultam - elszoktam már ettől, na. Volt pár tök izgi munkamegbeszélés, régi és új szálak felvétele, igaziból mind energizál, úgyhogy nincs panasz, nincs rinya.

Volt egy spontán szerveződő gimis osztálytalálkozó egy random szerdán, és annak ellenére, hogy pár nappal előtte jött csak az üzenet, végülis majdnem huszan ott voltunk. Iszonyú jó osztályunk volt, véletlen és szerencse és nem tudom, mi kellett még hozzá, de hogy annak ellenére, hogy nem tartjuk így csapatosan a kapcsolatot, amikor találkozunk, minden pont ott folytatódik, ahol legutóbb abbamaradt - sőt, ahogy érettségi után szétszéledtünk. Megint éreztem egy végtelen érzelmi biztonságot közöttük és előttük, mindenki jól, kedvesen, érdeklődve, szeretettel áll a másikhoz és ez annyira nagyon menő. Mondjuk, amikor jött az üzenet én a változatosság kedvéért elbőgtem magam itthon, hogy bakker nincs kedvem elmenni és sem megmutatni, sem elrejteni nem akarom a szomorúságomat az egyedüllétem miatt, de aztán ez elcsitult, meg Kikivel átbeszéltük kicsit. És aztán egyrészt ugye senki nem szegezte nekem a kérdést, hogy hány gyerekem van, ld fenti viszonyulás egymáshoz, másrészt pedig 3 csajsziról is kiderült, hogy egyedül maradtak 3, 3 illetve 4 (!) gyerekkel, mert a férjük hazajött egy napon és azt mondta, hogy ő bizony szerelmes és csomagol és megy. És persze ez nem ilyen fekete-fehér, de azt látom ezeken a csajokon, hogy csinosak, okosak, tök jól néznek ki, és úgy ámblokk, irgalmatlan menők, ahogy egyedül nevelik a rengeteg gyerekeiket, mellette mindegyik full time dolgozik és akkor még próbálják az agyoncsapott lelküket valahogy egybentartani. Na és akkor arra gondoltam, hogy jaaaa.... én meg egyedül vagyok, hát az tulajdonképp még azért egy elég kedvező helyzet, szóval kaptam egy elég fontos másik perspektívát. Plusz ugye a fenti áldozatszerep/önsajnálkozás gondolatok - helóbeló, látom ám, hogy hol van a kutya elásva :)

Aztán kétszer is volt olyan, hogy tinder, összemeccselés, találkozunk-e ma / holnap, és én szívem szerint azt mondtam volna, hogy nem, mert nincs kedvem, meleg van, izzadt vagyok és erőtlen, és faszom se akarja a hétszázadik első találkozást. Az első esetben klasszikusan 20 percig írtam a választ, mert elkezdtem, hogy aha, jó lenne, de ma sajnos nem jó, aztán visszatöröltem, hogy ok, persze, találkozzunk, aztán ezt is visszatöröltem és ez így ment hosszú perceken át, míg erőnek erejével kényszerítettem magam, hogy azt a verziót küldjem el, hogy ok, találkozzunk - és aztán tök jó este kerekedett. Külföldi, régiómenedzser, már ahogy odaértem bringával láttam, hogy ez egy tök jó csávó, végre meglátom és nem elszontyolodom, hanem őszinte a mosolyom, aztán egy ponton láttam a jeggyűrűt meg kiderült, hogy család, minden, és akkor áttettem egy másik fakkba a fejemben és ezzel együtt lett szerintem egy szuperjó este, nem több és nem is kevesebb történt, mint hogy mindenki mesélt az életéről, én tökre értettem a világot, amiben van, mert sokévig voltam benne és tulajdonképp szerettem is nagyon benne lenni, és amikor meséltem az én utamat, csak mondta, hogy hát ez még előtte van :) és voltak nagy összenevetések, és végre ő hívott meg 2 kör italra és ez is olyan jó volt, és nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen. Mesélte, hogy hát igen, mennyire sokszor a fasza kivan az egésztől, de aztán lemegy a garázsba, és végignéz a céges autóján és akkor újra csinálja tovább - és bakker, ezt is értem tökre. Aztán én meg meséltem neki, hogy de nézze meg, itt ülünk egy kis budai sörözőben (Ganz söröző, nagyon szeretem), itt van az élet, itt szólnak egymáshoz vadidegenül is az emberek, ehhez nem kell a nagy fizetés, és persze ez sem ilyen egyszerű, de azért értette. Úgy váltunk el 3 óra beszélgetés után, hogy ha jön még Budapestre szívesen találkozna, mondtam, hogy én is tökre, de aztán átküldte, hogy a hotel pin-jét, hogy menjek át, de erre visszaírtam, hogy hát drága L., láttam a gyűrűdet, meg meséltél a családodról, hát tudom én, hogy tinder, meg 2021, de hát ez így nekem no go. Szóval meglátjuk, hogy ezek után lesz-e tényleg majd pár hónap múlva újra sörözés :) mindenesetre nekem nagyon jól telt az este és örülök, hogy azzal végződött, hogy a Duna parton megöleltük egymást. De azon magamban nagyon röhögtem, hogy szóba került az életközepi válság, és mondta, hogy látja a barátain, és furák, és hogy szerinte neki olyanja nincs - haha, persze, csak tinderezik külföldi biznisz utakon.

A másik ilyen hasonlóan nem ezer fokos lelkesedéssel szervezett találkozó pedig tegnap volt, itt is inkább fejből írtam, hogy találkozzunk, de ennek is tökre örülök utólag. Bicikliztünk kicsit, aztán fagyiztunk, meg ittunk és dumáltunk 3 órán át, tök kedves, tök okos, elég vicces ember, jól beszélt és jól kérdezett, és áradt belőle valami tök megnyugtató biztonság, bizonyosság, valami jó. Ő is meghívott, és amikor a második kört én akartam fizetni, nem engedte, és apróság, de ez is olyan jól esett - annyira jó, hogy vannak még ilyen férfiak! Nem tudom, mi lesz, lesz-e bármi, de most valahogy ez nem is foglalkoztat, inkább csak örülök a jó első találkozásoknak, meg annak, hogy így döntöttem.

És akkor van még egy nem kicsi érzelmi feladat, két nagyon közeli barátnőmről is kiderült, hogy terhes, és hát na.... nyilván tökre megvan az örömük és velük tudok örülni és kurvajó példák, hogy 40 felett is van terhesség, és szuper és csodálatos, de a másik oldal mégis csak egy végigsírt hétvége újfent. De az lett a deal magam felé, hogy akkor ennek az energiáját megpróbálom valami előremutatóba fordítani, mert sem az önlehúzás, sem az irigység, sem az eltávolodás nem az. És hogy lássam már, hogy az ő sikerük nem az én kudarcomat jelenti, nincs ilyen jellegű összefüggés közöttük, ez is csak egy félrecsúszott belső narratíva, amit egyszerűen fülön kell csípni és lebuktatni, hogy menjen már a fenébe!

Valamikor azon gondolkodtam, hogy jéé, milyen régen nem sírtam ennyit, ez milyen furi! Most az elmúlt hetekben (hónapokban?) alig telt el nap anélkül, utcán is, mások előtt is - ilyen azért rég volt! És aztán az jutott eszembe, hogy tuti, hogy a diéta következménye ez is, hogy egyszerűen közelebb kerültem az eltitkolt, elrejtett fájdalmakhoz azzal, hogy a védőréteg csökkent, és hogy a korábbi jól bevált meg(nem)oldási stratégia, minthogy eszem egy jót, az most nincs. És ez szerintem végülis teljesen jó. 

És pont 2 óra múlva Kelenföldön felszállok egy vonatra, indul az éves bringatúra, hurrá és hurrá, külföld, hegyek, természet, távol minden itthoni nyomasztástól - majdnem egy éve várok már egy ilyesmi elindulásra!