Tükrök, tartások

Na már majdnem elcsábultam egy teljesen felesleges Netflix estére, de inkább akkor naplózok egy sort a mindenről. Eléggé vegyesfelvágott ez az év, nyár, hónap, történtek nagyon jó dolgok és nagyon lehúzóak is, lehet, hogy egyszerűen egy kutyaközönséges időszak volt, nem több.

A jó oldalon áll 2 horvát tengerparti majdnemegyhét egy hét különbséggel, sok-sok halmozi, vizen lebegés, árnyékban szinezés és olvasás, és nagyon pihentető alvások; egy szuperjó tinder első találkozás egy tüneményes fiúval; egy meghívás egy balkáni autótúrára; egy nagyon felemelő szessön az energiagyógyász csajszival; a fordítás leadása; sok óra vezetés és közben beszélgetés; emberek bukkantak fel a múltból, egy-egy hosszabb telefon Z-val, Z-vel és B-vel (három fontos férfiember, azaz 2 jelenleg fontos, egyiküket 20 éve nem láttam, csak régen voltunk egy baráti társaságban, róla írtam, hogy összekötöttem Z-vel) és egy visszacsekkolás, amire volt erőm nemet mondani.

A nemjó oldalon van az unokatestvérem újra kiújuló rákos betegsége, majdnem bekerült egy gyógyszerkísérletbe, amitől sokat várt, de aztán valami értékei annyira nem voltak jók, hogy nem kerülhetett be - és asszem ez lelkileg egy nagyon csúnya balhorog az egész nagyon csúnya sztoriban; egy béna egynapos randi a Tiszaparton (a Tisza nagyon jó volt, csak duónk nem volt az igazi); egy határkijelölős beszélgetés, ami nagyon szar fordulatot vett és szándékom ellenére megbántás lett a vége; és sok-sok nagyon nehéz érzés, amikkel most valahogy elhúzódóan nem tudok mit kezdeni: se letenni, se feloldani, se semmit.

Például B. és Z. összekötése, amiről ugye itt lelkendeztem a múltkor, hogy milyen jó érzés ez, és sallalalla, erre egymástól függetlenül mindketten hívtak és lelkendezve meséltek egymásról, hogy milyen jó volt a találkozásuk, és mennyire értékes a másik és szuperjókat mondott és már kétszer is találkoztak, és lehet, elindul valami együttműködés. És egyfelől örültem, persze, de közben elkezdett nőni bennem valami keserűseg, hogy én ebből kimaradok, és olyan, mint amikor összeismertetsz két havert egymással, és erre ők összejönnek - de persze itt nem ez van, mert két kapcsolatban élő férfiról van szó, de egyszerűen féltékeny lettem asszem a bimbozó szuperjó munkakapcsolatukra és lett valamilyen megmagyarázhatatlan FOMO érzésem. Hiába tudom, hogy ettől a mi munkakapcsolatunk nem lesz kevesebb, de mégis lett egy ilyen citrombaharapott fejem, pláne amikor B. mesélte, hogy megbeszélték azt is, hogy mindketten a Balaton északi parton vettek ingatlant, és majd ott is tudnak találkozni, meg milyen reformélelmiszereket esznek, mert a párjaik / feleségeik nagyon rá vannak indulva és ilyeneket főznek - na itt már majdnem bőgtem. Makiság #1.

Aztán vannak ezek a terhességek, melléjük jött még egy örökbefogadós sikersztori is - és ma kitisztult, hogy ezt most tükörtartásként élem meg, és nagyon nem esik jól, amit a tükrömben látok, vagyis hát nem ezt szeretném látni. És nem csak a babákról van szó, hanem a befektetett, konzisztens munkáról, amit ebbe beletettek, a haladásukról, amit maguknak köszönhetnek, nem valami csodás galamb pottyant a szájukba és asszem ezt fáj látni, hogy úgy érzem, én csak egyhelyben toporgok, és nem haladok semerre. Mármint ilyen nagy lendületű indulások vannak, aztán elhal a lendület, aztán újra elindul, aztán megint elszáll - de konzisztens előrefele haladást azért nem látok. És biztos lejött, hogy azért elég ügyesen tudom magam ostorozni, és ez most megint egy ilyen kiváló önostorzós alkalom lett - és nem tudom, hogy ebből mennyi jogos, és mennyi túlzás, de hogy szar úgy ámblokk, mert bántást okoz és nem valami jóféle önmagamban levést. Ez pedig nem visz előre, csak az energiáimat viszi és rosszkedvet generál. Ha nagyon muszáj, ezt még szépen oda is ki tudom vetíteni, hogy az egész életemben ezt az egy helyben toporgást érzem (most - azért legyünk őszinték), hogy annyival több mindenre érzem magam képesnek, mint amennyi most van az életemben, hogy ezernégyszáz egység plusz kapacitásom lenne, amit nem tudok hol, hogyan, kivel megélni, eh. Makiság #2.

Na és a legaktuálisabb fájó pont. Írtam a balkáni meghívást, aminek borzasztóan megörültem, hogy spontán úti meghívás, roadtrip, ráadásul a Balkánon, hegyek között, minden este máshol megalvás, napközben munka + utazás, de hogy egy elég komplett hétnek ígérkezett. És először simán igent mondtam rá, és nagyon jól esett a meghívás - és akkor szépen lassan kezdett derengeni ennek a morális része, merthogy az illető házas, családos, külföldi, neki valószínűleg egy tét nélküli, izgalmas extrákkal megtűzdelt business trip lenne, és arra az egy hétre tökéletesen el tudja felejteni az otthoni életét, de én... én mit keresnék ott? Minél többet gondolkodtam ennek az etikai oldaláról, annál inkább elszomorodtam, hogy milyen simán belementem volna, és nagyon szar volt ezt látni magamról, hogy majdnem nem jelentett semmit az, hogy családja van, hogy olyan nagy bennem a hiány, hogy úgy látszik, bármibe kvázi bármi áron belemennék - és hát jajj... nem tetszik ez nekem. És papolhatok én itt értékekről, meg családról, de hogyhogy nincs bennem ez a gerincesség, ez hova tűnt? Vagy nem is volt? Ráadásul volt egy olyan érzésem is, hogy bakker, milyen kár, hogy nem vagyok ilyen beleszarósabb, vagányabb, hogy miért nem tudom ezt lazán megtenni, kivenni, ami a jó benne és abból töltekezni? A barátnőim meg döbbentem kérdezték, hogy de miért tenném magam egy ilyen helyzetbe, miért nem értékelem többre magam? Hogy én nem erre vágyom, akkor miért megyek bele ilyen félmegoldásokba? Szóval van itt gond. Aztán az is bevillant, hogy egy pillanatnyi, instant jóérzésért milyen lazán beáldoznám a hosszú távú jóérzéseket (pl sokkal jobb érzés nem belerombolni valaki más családjába), hogy lehetne ezt egy kísértésként felfogni, amire szabadságomban áll nemet mondani - de hogy nagyon szar volt felismerni (és itt most kitenni az asztalra is), hogy jelenleg itt áll az értékrendem. De just for the record, először írásban belelkesedtem neki, aztán szóban beszéltünk, és akkor elmondtam a kétségeimet, és az lett a kimenetel, hogy nem megyek. Aztán ebbe a nemet mondásba nem igazán tudtam megnyugodni, vagy nem került a helyére ezzel. Aztán hazafelé még J-val beszélgettünk, és akkor lett nekem igazán elszaródott kedvem, ahogy hallottam, hogy számára kívülről ez mennyire egyértelműen no go helyzet, nekem meg ugye tele belső nyugtalansággal és vággyal, hogy történjen valami, közben pedig ott kiabálja a belső hang egyre hangosabban, hogy nem, ilyet nem csinálunk. 

Szóval úgy látszik, ez a nyár tükörtartásban gazdag és egyelőre nagyon nem tetszik az, amit a tükörben látok, és szégyellem is, meg nem is értem, meg meg vagyok kicsit ijedve ezektől az új énektől. Énektől - haha. Olyan érzés, mintha bekerültem volna egy labirintusba és most csak bolyongok, és ahelyett, hogy kifelé mennék, még csak bent bolyongok, egyre jobban eltévedve és hát a fasz se tudja, hogy hogy fogok innen kitalálni.

Aztán volt még egy tök érdekes, bár szintén kurvanehéz helyzet, az ominózus határkijelölős beszélgetés, amibe most nem fogok itt belemenni. De hogy iszonyú érdekes volt megérezni, hogy kimondtam valami olyat, ami már elég régóta érlelődött bennem, és zavart, és muszáj volt kimondanom, mert azt éreztem, felrobbanok, ha nem - tehát egy színtiszta önvédelem és vonalhúzás volt, hogy nekem már nagyon rossz volt, ahogy azt a vonalat az illető folyamatosan átlépi. Nem szándékosan, de mégis csak átlépés volt. És hogy eszem ágában nem volt sem bántani, sem rosszat okozni neki - mégis látszólag megbántottam és valami nagyon rosszat okoztam neki ezzel. És eszembe jutott az a két hónappal ezelőtti eset, amiről itt írtam is, hogy valaki fontos személy milyen mérhetetlenül megbántott, és hirtelen elkezdtem azt a helyzetet is teljesen máshogy látni. Végülis ő is csak behúzott egy határt és nemet mondott valamire, ami nekem nagyon fontos lett volna, de ezek alapján az nála lett volna egy határátlépés, dehogy nem azért tette, hogy engem bántson (mint ahogy én arról szentül meg voltam győződve, és nem győztem magamban elküldeni a kurvaanyjába). És ez kurvaérdekes, nem? És megértettem, hogy mennyire rólam szólt, a saját sebeimről, amivel nekem van dolgom, nem neki. Mondjuk nem akarom mentegetni, mert azért más módon de bántott már eleget ez a fiatalember, és nála is a másodhegedűs szólamot játszom, tehát jó most ez a távolság (ahogy írtam is neki). Na de hogy azért ebben van nem kevés tanulság. 

Kéne még ide valami jó is, mert felborult ez a mérleg a szarságok felé, és ennyire azért nem szar ez a nyár. Inkább mutatok képeket a véletlenül talált szívemcsücske isztriai kisvárosokról.

Azt meg nagyon nagyon viccesnek gondolom, hogy J. régi főnöke viccből azt szokta mondani a női kollegáinak, hogy "Hölgyem, maga egy úr!" amikor mondjuk odaadják a sót ebédnél. És olyat is csináltunk, hogy a nálunk levő női lapokból felolvasta minden jegy horoszkópját, hogy mit mond a morális gödör jellegű balkáni utazásommal kapcsolatban - és visitozva röhögtünk, mert mindet teljesen rá lehetett vonatkoztatni, és jobbnál jobb tanácsokat adott a döntéshez, illetve J. erkölcscsősz szerepéhez. Igaziból nagyon sokat nevettünk, ezért is szeretek vele időt tölteni.