https://www.youtube.com/watch?v=2KwW_YfdxD4

Kezdek hangulatilag kicsit magam alá csúszni, szóval most hazug módon CSAK A JÓKRÓL fogok írni. Mármint ezekben ígérem nem lesz semennyi hazugság, csak jól nem írom ide a nemjókat, és akkor majd ravaszul túljárok mindenki eszén - háháhá!

- végre-végre meglódult a munkafront. Először is Henivel csináltunk egy közös tréninget, azaz egy fél napos teszt-workshopot, és megnyugtatóan jól sikerült. Jó volt érezni, ahogy a régi csoport rutinok visszajöttek, jó volt érezni, hogy mennyire jól érzem magam csoport közben, jól működött a duónk is, és külön érdekes volt, ahogy előtte egyszerre izgultam és voltam nyugodt - ilyen még asszem sosem volt előtte.
Aztán megkeresett egy cég, akinek volt egy rapid munka, pont olyan, amiket anno csináltam, iszonyú jól esett a tempója, a szűk időkeret, ahogy menet közben rávettem magam, hogy pivotozzak a rutin kedvéért, ne csak manuális alap xls képletekkel dolgozzak, és úgy ámblokk, nagyon jól esett az egész. Azt vettem észre, hogy az egész hétre adott egy tök jó lendületet, szombaton is tök korán felkeltem, csináltam 11-ig, majdnem 3 nappal a határidő előtt lettem kész (ez azért ritkaság ezen a területen), fú, nagyon jó volt. Hogy mennyit kérjek, abban picit bizonytalankodtam, de aztán úgy voltam, hogy annyit mondtam, amennyire most szükségem van lelkileg a jóérzéshez, meg óradíjban kb a régi szintre jött ki és inkább legyen havonta egy-egy ilyen mini projekt, minthogy egyre kérjek egy brutkómagas árat, aztán az életben többet nem hívnak. És itt még az volt az igazán mókás, hogy egy hétfői napon megint egy teljesen értelmezhetetlenül unalmas és semmilyen munkanapom volt, és akkor mondtam magamban, hogy na univerzum, ez így nagyon nem jó, légyszíves mutass valami mást, mert én itt idegbajt kapok és teljesen elcsökevényesedik az agyam, ha ennyi inger éri, és akkor erre rá pár órával hívott a nő. 
Aztán megkeresett egy pici tanácsadó cég, náluk egy nagy és hosszabb projekt lenne, nagyon jól fizet, nagyon érdekes a munka szakmailag (bár még ilyen nem csináltam), de kicsit be vagyok tojva, mert az ügyfélről lehet tudni, hogy kis geci (iszonyú sokat követel, nagy belső érdekellentétek vannak, mindenki iszonyúan túl van terhelve, és rajtuk is nagy a nyomás) - de külsősként ez biztosan jobban menedzselhető, meg mondtam, hogy heti 15 szabad órám van kb, és ha ez ki van mondva, akkor erre lehet szépen menet közben is hivatkozni, ha nagyon elszaladna a ló. Na meg fiatal vagyok és kell a pénz nagyon de nagyon, mert újabban elég drága hobbijaim vannak. A stressz mondjuk pont nem kellene, de azon vagyok, hogy bírható szinten tartsam nagyon tudatosan.

- voltunk Henivel a workshop napján a Kobuciban Esti Kornélon. Iszonyúan fáradt voltam estére, azt éreztem, hogy csak elvonszolom magam busszal, de hogy szívem szerint otthon maradnék és különben is esti koncerten nem voltam covid óta, és határozottan belémhasított, hogy jobb az itthoni ismerős (bár szar) egyedüllét, mint hogy elinduljak az ismeretlenbe. Na de elmentem, mert megbeszéltük, és ott már nem volt fura semmi, hanem kurvajó volt, és éreztem, ahogy számról számra csorog belém vissza az energia, és úgy jöttem el este, hogy kedvem lenne valahova még továbbmenni zenét hallgatni - ez milyen jó már, hogy ilyet tud az élőzene! És akkor nagy örömmel kértem jegyet egy másik koncerte a rocksztár jóbarátomtól, akiket más okok miatt, de nem láttam már több mint egy éve és az a koncert is olyan volt, hogy tyűha, azonnal minden este koncerten szeretnék lenni. Tök félelmetes volt érezni, hogy én azért elég mászkálós ember voltam (vagyok), és ennyire be tudott fordítani ez a szemét itthonlét, de tényleg csak elindulni volt nehéz, aztán már szuperjó volt.

- múlt hétvégén miután elkészültem a különmunkával azon voltam, hogy valahol outdoorkodjak, mert ez most a legkedvencebb időm. Nézegettem a Kéktúra füzetet, hol van kimaradt szakasz a közelben, és pont a Dorog-Tokod anno kimaradt, úgyhogy vasárnap délelőtt oda elmentem. Napsütés, korareggel, táska nélkül, csak kezemben a füzettel meg egy övtáskával elindultam, de az első félórában egy helyen nagyon sokáig nem volt jel, és gyanús volt, hogy egy másik ösvényen mehet a jelzett út.  Visszafordultam, hogy lecsekkoljam, és ott jött két srác. Őket megkérdeztem, volt náluk GPS, mutatták, hogy ez a jó, amin megyünk, szóval no para. Megköszöntem, és elindultam előttük, gondoltam, kicsit kilépek, hogy csendben tudjak mendegélni. Tök helyesek és szimpik voltak, de folyamatosan beszélgettek, úgy raktam ki a sztorit, hogy régi haverok, akik ritkán jutnak el együtt túrázni, és akkor nyilván kettesben szeretnének lenni és mindent jól megvitatni, meg hát szó nem volt arról, hogy együtt mennénk, miért is. De nem bírtam őket lehagyni, hiába lihegtem már mint állat, csak ott jöttek, és hallottam a botjaik fémes ütődését, meg a folyamatos beszédet, bár nem értettem, hogy pontosan miről beszélgettek (pedig kiváncsi lettem volna). Aztán láttam egy szitakötőt, lehajoltam megvizsgálni, meg visszanyerni a lélegzetem, beértek, előreengedtem őket, és onnantól elkezdtem belülről kicsit piszkálni magam, hogy miért vagyok ilyen zárt, miért nem teszek úgy, mint aki legalább nyitott lenne arra, hogy idegen férfiakkal beszéljen, miért rohanok előre, aztán miért maradok le, miért nem kezdeményezek beszélgetést. És közben tudtam miért, és próbáltam magam elől megvédeni magam, hogy dehát beszélgetnek, hagyjam már őket békén (pláne magamat!), hadd beszélgessenek, miért akaszkodnék rájuk, grrr. De nagyon ment ez a nemkedves belső párbeszéd, és akkor elkezdtem egy nemrég hallott stresszoldó technikát ott az erdőben kipróbálni, mondatokat kellett mondani, és közben meridián pontokat ütögetni magamon (I know... így kezdődik a megőrülés), és akkor mentem és egészen jó mondatok jutottak eszembe, pont kijöttek lépésre, és kb 15-20 percen át ezzel szórakoztattam és nyugtattam magam. Majd utána nagyjából 3 perc múlva elértem egy platót, ott sörözött a két csávó, próbáltak szelfizni, de nem ment, és a világ legtermészetesebb módján megkértek, hogy csináljak pár fotót és onnantól kezdve egész úton hármasban túráztunk és beszélgettünk na és ez akkora tanulság volt nekem, hogy ha kioltom magamból ezt az őrületes akarást és önnyomasztást, akkor magától jóra fordulnak a dolgok, és egyszerűen kurvajó lesz minden. Gimis haverok voltak amúgy, egy bandában is játszanak, mindketten családosok, és tényleg, idén az első nap volt, hogy el tudtak szabadulni mindketten otthonról egy napot túrázni. És olyan jó, hogy nem is tudjuk egymás neveit, csak a keresztneveket, de hogy nem volt fb bejelölés, nem volt semmi több, mint hogy 3 ember útja erre a pár órára egymás mellé sodródott, és a végén csak megköszöntük egymásnak, hogy milyen jó volt együtt túrázni és örülünk, hogy így alakult. Csináltunk közös szelfit, aztán ők továbbmentek, még összeintegettünk, aztán leült mellém a buszmegállóban egy helyi pár, elmondták 2 perc alatt a fél életüket (incl. hol dolgoznak, mennyit keresnek, mit csinálnak most majd délután, kiket várnak a busszal), ki kicsoda a faluban, én hol lakom Budapesten és mit dolgozom - szétröhögtem magam, hogy milyen történések férnek bele egy szimpla vasárnap délelőttbe.

- kaptam egy last minute meghívást egy lagziba, ahol várakozás szerint senkit nem ismertem, csak a menyasszonyt. Akartam is menni, meg fostam is, hogy bakker, de kellemetlen egy lagziba is egyedül menni, mit fogok csinálni, kivel fogok beszélgetni, jaj, csak ne legyen béna a helyzet, ne legyek béna én sem - klasszik. Vittem egy doboz cigit, hogy legyen mibe kapaszkodni :) és bevált! Szuperjó fordulatok lettek, tök tartalmas és vicces beszélgetések ismerősökkel (végülis voltak), illetve ismeretlenekkel, párokkal és egyedüli emberekkel, aztán, amikor már indulni akartam, akkor odamentem beköszönni egy sráchoz, akivel pár éve randiztunk egyszer. Nem véletlenül találkoztunk akkor, de nem lett folytatás, és most is csak az volt bennem, hogy bakker egy helót mondjuk már egymásnak, ne csináljunk úgy, mintha ismeretlenek lennénk. Odamentem, megismert, megörült, kérdeztem, hogy jól van-e, és váratlanul ezt a kérdést komolyan vette és mondta, hogy hú, dumáljunk, csak hoz valami italt. Hozott mindkettőnknek és teljesen meglepett, hogy mennyire őszintén mesél magáról. Nincs annyira jól (vagy csak ezt hozta ki belőle az addigra elfogyasztott sok ital), de annyira azt éreztem, a legjobb énemet hozza elő, szeretem hallgatni, amikor valaki bevallja, hogy mivel küzd, és nemcsak a sunshine-happyness dolgokkal fényezi magát. Nagyon jól esett vele beszélgetni, hallgatni őt, reagálni rá, és igaziból jó volt ottlenni a közelében. Kicsit olyan lett, hogy a külvilág elhalványult, és nem is nagyon emlékszem másra az utolsó 2 (?) órából, minthogy beszélgetünk. Aztán kérdezett ő is, meséltem én is mi lett munkában, hogy mivel küzdöttem régen, amíg csapatom volt, hogy mivel küzdök most. A párkapcsolatok nem kerültek szóba, de minthogy mindketten egyedül voltunk ott, azért gyanús, hogy ő sem él azóta boldog házasságban. Aztán már ilyen elmenősre fordult a helyzet, és akkor megöleltük egymást, és bakker... az volt a legjobb az egészben! Úgy ölelt, hogy magához szorított rendesen, éreztem az erejét, bokától fejtetőig összeértünk, duruzsolt a fülembe, meg morgott, én kuncogtam, asszem meg is puszilta a nyakam, iszonyatosan jó volt ez a fizikai rész. Aztán szétváltunk, aztán mint a mágnes, még úgy harmincszor össze. És akkor már nagyon elindulós volt, ő kérdezte, hogy találkozunk-e még, én erre mondtam többféle választ, utólag egy kivételével mindet bánom, mondjuk mind igaz volt, csak nem azokat szerettem volna mondani, hanem egy egyszerű igent, de asszem bekapcsolt valami menkűnagy önvédelem, ami lekörözte a fizikai vonzalmat, de ez bakker valami olyan szintű tudattalan működés volt, ami elmehet a fenébe, szóval szarul reagáltam, és azóta teljes a csend. És igen, emiatt csúsztam be a föld alá. Annyira szeretném, ha ő is az ölelésekre emlékezne, meg az első 2 órára, és nem az utolsó 5 percre, meg ha ismerné M. törvényei közül a másodikat, miszerint a tettek felülírják a szavakat és hát na... kopogtattam azóta itt a meridián vonalakat magamon, meg igyekszem a túlzott akarást félretenni, és nagyon sokszor eszembe jut. 

- ma kávéztam délelőtt B-vel, a nagyon régi életem egyik kedves szereplőjével, akivel érdemben kb 20 éves korunkban beszéltünk utoljára. Pszichológus lett, de mindig is egy nagyon jólelkű és érzékeny fiú volt - ezt most nem tudom, miért írtam :) nem is kapcsolódik ide. Szóval egy óránk volt, csak belekapni lehetett az élettörténeteinkbe, de még félig abban a beszélgetésben élek, nagyon jó volt és otthonos. Biztos a középiskolai ismeretség miatt, de vele is megvolt a végtelen bizalom és olyanokat mesélt, hogy hú. Valahogy a kimondatlan családi titkok kerültek szóba, és mesélte, hogy feltűnt neki, hogy mindhárman tesók milyen iszonyatos módon küzdenek a párkapcsolataikkal, nincs-e véletlen valami nagy családi titok  a rendszerükben. És addig-addig beszéltek erről, míg utánamentek és ki is derült egy elég cifra történet, aminek mondjuk az volt az ára, hogy a három tesóból kettő nem beszél egymással és teljesen megromlott a kapcsolat, szóval nem tudom... Én kiskorom óta folyamatosan valami titkot érzek a tágabb családi levegőnkben, és írtam is, hogy a generációmból egy nőnek sincs gyereke, sem normális párkapcsolata (na jó, tesómé talán annak tekinthető), és ez egyszerűen csak gyanús, hogy mi a fene okozhat ilyet. Jut eszembe, ma reggel félelemtől nyüszítve ébredtem, teljesen valószerű álmom volt, hogy ott fekszem az ágyban és bejön egy fekete alak és megérint - nem láttam tisztán, inkább csak éreztem, de nagyon féltem tőle, pedig tudtam, hogy nem bánt, csak a szembesüléstől féltem, iszonyatosan rossz volt az a nyüszítő félelem, meg hogy tudtam, hogy bejön a szobámba, de nem tudtam, hogy ki az, és a feketeség és a félelem volt a két uralkodó érzet. 

- voltak még jó dolgok, de inkább alszom. Hátha álmodom ma is valami vidámat :) Na és végülis elmondtam a nemjókat is, talán így illik, meg talán ezért ír az ember blogot. Na jó, még egy momentum a lagziból. Valaki tökismeretlennel is beszéltem röviden, ő már tántorgós részeg volt, ezért végtelenül őszinte. Kérdezte, hogy 2 év múlva hogy szeretnék élni (ne firtassuk, hogy ismeretlenül, részegen, hogy fér bele egy ilyen kérdés egy 5 perces beszélgetésbe), mondtam, hogy szeretném ha lenne gyerekem és családom. Ja, meg előtte kérdezte, hány éves vagyok. Mondom, jó, hogy nem azt kérdezi, hány kg vagyok. Erre mondja, hogy ő 46 (vagy 44?) éves és 98 kg. Akkor mondom én is, hogy 42 és 75. Erre azt mondja, azért az a 75 az kurvasok :) ezen ott nagyon elkezdtem nevetni, és azóta is nevetek, ha erre a momentumra gondolok. Aztán odatántorgott a még részegebb barátnője és nekiadtam a ropimat, hogy jól fog az még jönni. Erre a nyakamba borult, hogy ú de milyen kedves vagyok, és nagyon köszöni és találkozzunk még :D. Aztán 2 perc múlva a csávó mondja, hogy ő annyira élvezi a beszélgetésünket és milyen választékosan fogalmazok, és hogy megtiszteltem az őszinteségemmel a 2 éves kérdésére, ezért mond egy jótanácsot, közelebb hajolt és nagyon komolyan mondta: ehhez paradigmaváltásra lesz szükség! :) szóval megvan az útravaló, paradigmát kell váltanom.