3 perc

Nagyon fáradt vagyok és nagyon sokat ülök monitor előtt már hetek óta, úgyhogy hiába szerettem volna már írni százszor, nem bírtam rávenni magam még egy háromórás gép előtt ülésre. De hát közben meg az is luxus, hogy elrepül egy hónap és úgy tűnik, mintha semmi sem történt volna, pedig tényleg nem is történt, azért voltak említésre méltó apróságok.

Folytatódik a tompa, kiüresedett, semmi sem érdekel és semmi nem lelkesít 3 percnél tovább állapot, de legalább ez sem érdekel :) mármint most csomószor visszacseng bennem KG régi mondása, hogy jó, akkor most csináljam kiüresedve a dolgaimat, ne nyomasszam magam ezen. Szóval kiüresedve dolgozom most megint nagyon sokat, az elmúlt 4 vagy mennyi hétvégén is ez volt a program, végre-végre jön is rendesen bevétel, de azért annyira ez sem hoz lázba. De most elkezdtem bevonni régi kollegákat, mert már nagyon sok, és nem bírok de főként nem is akarok hétvégente is dolgozni, mert még a végén ki fogok égni :D ehehe. 

Minden lemondott programnak örülök, minden végetérő dolognak (pl. szinkron, pl egy terápiás folyamat), és ilyenkor őszintén hálát érzek, hogy de jó, kicsit csökken a nyomás. Mondjuk a jól sikerült lezárásoknak azért örülök, és annak is, hogy az én terápiám megy tovább, úristen, de jó kezekbe kerültem, nem tudom megmondani miért jó, csak érzem, hogy brutáljól csökken ott is a nyomás és nagyon fontos mozzanatokra tapint rá. Még nem tart ki egy teljes hétig a nyomáscsökkentés, de talán nemsokára oda is eljutunk. Na és vele is erről a kiüresedésről sokat beszélünk, hogy emiatt megy most extra nehezen az elvileg legfontosabbnak gondolt magánprojekt, arról nem is beszélve, hogy itthon minden lehetséges módon gátolva és nehezítve vagyok. És furcsa módon most megélem, hogy milyen egy nemkívánatos kisebbséghez tartozni, akiknek kevesebb jár, akiket lesajnálnak, okolnak és korlátoznak és nagyon be kell keményíteni magam, hogy legalább ezen ne bőgjek, elég a többi. Na de hogy még mindig úgy zajlanak ezek az alkalmak, hogy gyakorlatilag végigsírom az órát, aztán utána végigvonszolom magam a napon. De ezt most nem panaszként írom, hanem inkább csak tényszerűen, hogy ez van. És meséltem neki, hogy milyen szorongató azt látni, hogy a baráti körömben, akik végigmentek egy hasonló úton, ott azért azt láttam, hogy mint a bulldog, nem engedték megállni a folyamatot, én meg elindulok, megállok, újraindulok, megállok - és ezzel is nehéz tükörbenézni. És akkor csak annyit kérdezett vissza, hogy ezek a nők egyedül csinálták vagy párban, és akkor erre kettes fokozatba kapcsolt a sírásom. 

Aztán volt olyan is, hogy megjelent a könyv, amit tavasszal-nyáron fordítottunk, és 3 percig kurvajóérzés volt ránézni, meg kézbevenni, meg sokkal szebb mint az eredeti amcsi kiadás, meg hát na... ott azért valamiféle büszke jóérzés átjárt. És akkor is, amikor tök váratlanul rámírt az egyik régi kliensem, akit szégyen-gyalázat kb el is felejtettem, mert egyedül nála előre 4 alkalomban állapodtunk meg, és lement a 4 alkalom és azt éreztem, akárhogy próbálom mélyíteni a beszélgetést, gyakorlatilag nem nyílik meg, és hogy semmi sem történt - és akkor rámírt 3 év után, hogy Drága Teri, köszönöm a segítséged, figyelmed! És ott egy fotó, hogy a most megjelent könyvében a köszönetnyilvánításba beleírt. Na ennek a jóérzése már lehet, hogy 4 percig is kitartott. De milyen érdekes már, hogy bennem ez úgy került be az archivumba, hogy nem történt semmi lényeges, ő pedig x év után is felidézi, és fontosnak tartja. Ez egy elég nagy watch-out.

K. apukája nagyon beteg, az eredetileg is súlyos rákos stádiumra még rápakolódott egy agyi áttét, néha nem is értem, hova lehet ezt még fokozni, és ebben a nagyon nehéz és szar periódusban azt elég jó megtapasztalni, hogy milyen sokat jelent, hogy 7 éves korunk óta ismerjük egymást, bár néha közelebb, néha távolabb voltunk egymástól, de hogy mekkora ereje van annak, hogy ismerjük egymás szüleit, nagyszüleit, családi dolgait, hogy valakinek végigkövetjük az életét és hogy egymással mennyire maszk nélkül lehet lenni. Amúgy pedig hiába meséli, hogy mennyire félelmetes elképzelni, hogy milyen lesz úgy élni, hogy nem lesz papája, hogy nem tudja egyszerűen elhinni, hogy lesz még öröm az életében, hogy lehet majd valamikor újra önfeledt - szóval hogy én állok (tompán ugye), és nem tudok ezzel a gondolattal mit kezdeni, és halhatatlannak hiszem a szüleimet, és egyáltalán nem vagyok felkészülve egy ilyen megmérettetésre sem most, sem sosem. 

Meg megint járok ki az egyik munka kapcsán a műhelybe csomagolni a karácsonyi rendeléseket és tökre szeretem ezeket a napokat, mert gyakorlatilag az egész nap egy nagy flow. Megint teljesen meghatódok a kért feliratoktól, hiába, tök jó fejek az emberek, a csendes többség, akiket amúgy sosem hallunk és sosem látunk, nekik hatalmas szívük van és olyan jó ezt látni. Ott azért megérint valami elő-karácsonyi jóérzés, bent, mélyen, hogy noha nem látszik sokszor a világban, a hangos és látványos felületeken, de ott van sok mindenkiben a szeretet.