mi van, ha

Ma a két lábon járó motiválatlanság vagyok, szóval akkor inkább felveszem itt a jó régen leejtett fonalat. Akkor még tél volt, most meg már kb nyár. Azóta szegényebb lettem pár illúzióval és szemmel látható összegekkel, de gazdagabb lettem pár nagyon fontos leckével, önmagammal kapcsolatban, a világ működésével kapcsolatban, tervezhetőséggel, elfogadással, igazságossággal, küzdéssel és empátiával kapcsolatban. 

És apró, kis lépésekkel most tudtam valahogy sokkal jobban bánni magammal - és láss csodát, valahogy azonnal éreztem, hogy a hosszú elszigeteltség után mennyivel jobban megy a kapcsolódás másokkal. Ha meg nincs kapcsolódás épp, akkor az is jó, szeretek egyre jobban otthon lenni, pláne hogy már a virágos erkélyen függőágyazás is teljesen megvalósítható.

Tavasz végén 2 dolog kezdett nagyon élesen körvonalazódni, ahogy kezdtem kimászni a gödörből. Az egyik, hogy nem akarom megismételni a tavalyi nyarat: hogy nem tervezek semmit, merthogy biztos jönnek majd spontán dolgok, és hát lófasz nem jött, és azon kaptam magam, hogy eltelt 2 hónap a nyárból és Budapesten rohadok a melegben, és mindenki más valahol nyaral, és töltekezik, és hűsöl, én pedig hőgutát kapok, nincs légkondi sem otthon, sem bármelyik irodában, motiválatlanul ülök egyedül a városban (jó, kicsit túlzok), rosszul vagyok a melegtől és teljes lúzerségérzés uralkodik rajtam némi enerváltsággal megfejelve. Úgyhogy ad1) jöjjön a légkondi a tetőtérbe, hiába utálom, hiába gondolom, hogy minden egyes légkondi külső egység csak hozzátesz a város hőjéhez, nem bírom a meleget és nem akarok szenvedni hosszú heteken át. És ad2) szervezzek valami nyaralást már a nyár elejére és legyen minden hónapban minimum egy fix program, amit lehet várni.

Úgyhogy jön holnap egy légkondis ember és nagyon remélem, hogy a 9 éve kiépített kábelek és csövek jó helyen vannak és használhatóak és nem kell újrafúrni a falakat. Meg hogy egy belső egység elég lesz.

És miután tűzbejöttem a látottaktól, jelentkeztem egy észak-finnországi kajaktúrára, majdnem két hét, full nomád, sátrazunk, 3 éjszaka kivételével vadkemping, tavak vizét isszuk, abban fürdünk (máshol), esténként tábortüzezünk és azt esszük, amit viszünk magunkkal. Az első két hétben az eufória kerülgetett, most már egy adag félelem is bekúszott, hogy fogom-e bírni fizikailag, kik lesznek a többiek (a viber csoport nevei alapján eddig mindenki férfi, csak egy főnél van +3 fő), mi van, ha mindenki nagyhangú, obszcén 60+-os csávó, mi van, ha kiröhögnek, ha én leszek a béna, full odanemillő csaj, mi van, ha sírni fogok a diszkomforttól, ha faszfej leszek, ha nem lesz erőm kajakozni, ha hasmenés jön rám, vagy néma leszek megint napokig, mi van, ha beborulok, ha egész nap esni fog az eső, ha esőben kell sátrat állítani, ha kiderül, hogy nem is ismerem magam, és borzasztóan túlvállaltam ezt az ügyet, ha folyton rám kell várni, ha büdös leszek és nem tudok majd hajat mosni sosem, mert annyira hideg lesz folyton. Jajaj. Sőt, jujujka. A külső bátorság mögött ugye lapul némi parafaktor. Aztán eszembe jut, hogy régebben a túrákon annyira de annyira szerettem ezt fajta nomádságot, hogy tök gyorsan át tudtam kapcsolni a városi üzemmódról a nature üzemmódra. De hogy ez ott van-e még bennem, hát erről fogalmam sincs. Na de mindegy is, a repjegy és a vonatjegy már megvéve, szóval a kocka elvetődött, én meg csak figyelem ezeket a rámtörő hatalmas félelmeket, aztán majd utólag kiderül, mi volt jogos belőlük és mi nem.

Amikor erre az útra jelentkeztem, csak azt tudtam, hogy testileg, de főleg lelkileg és anyagilag is a mélyponton vagyok, de hogy egyetlen dolgom van most: összeszedni magam és valahogy visszaépülni. És azt éreztem, arra vágyom a legjobban és az fog gyógyítani a legjobban, ha vadidegenekkel messzire megyek, ki a természetbe minél távolabb a várostól és a nyüzsgő embertömegtől, minél inkább eltávolodva a megszokott, mókuskerekes mindennapoktól. Kifejezetten tetszett a nomádság és a fizikai igénybevétel, mert olyankor a túlélésre fókuszál az agy, nem a szokott vekengésekre. 

És volt olyan jófej az univerzum, hogy aztán küldött megint 2 nagyprojektet, először úgy volt, összecsúsznak és megőrülök majd a tányérpörgetéstől, de aztán még extra jófej is volt, és az egyik kezdete pont annyit csúszik, hogy a másikat addig be tudom fejezni. És így máris sokkal kibírhatóbb a nyár, a munka-pihenés egyensúlya.

Sok időbe telt az is, hogy kicsit visszabillenjen a szociális életem. Eleinte iszonyú fura volt kimenni a lakásból, mindenki idegesített (köszi kovid) plusz kicsit elzártam én is magam a nem beszéléssel másoktól, de aztán gyakorlással valahogy normalizálódtak a dolgok, és most megint azon kapom magam, hogy eddig a héten 5 estéből 5 este volt program, minden nap másokkal, és hiányzik az otthonlét és vágyom a csendre, és hogy ne kelljen beszélnem. Meg a februárban (?) elkezdett 3000-es puzzle-nek kb a fele még nincs kirakva, kicsit hátráltatja a dolgot, hogy ez a fele tulajdonképpen 1500 db sötétzöld puzzledarab, ami egy erdős domboldalt ábrázol. 

Na jó, most pedig indulok a pszichodrámára, amitől legalább annyira félek, mint a nomád úttól, félek a többiektől, hogy irigy leszek rájuk, hogy ők mindazt kettesben csinálják, amit én egyedül, félek attól is, hogy kőből leszek és nem hat meg semmi, de attól is, hogy az első jelenetnél elbőgöm magam és aztán 4 órán keresztül abba se tudom hagyni.