túl sok és egyszerre nem elég
Május?? úristen. Tudtam, hogy rég volt, de hogy ennyire, azt nem. Mint ahogy még a kovid előtt kivett könyvtári könyvnél, ott szegény könyvtáros kiscsaj szisszent fel a büntetés összegétől pénteken, de nekem tök rendben van ez így, végre visszavittem, megszűnt a hatalmas nyomasztás, és ráadásul valaki más fel fogja olvasni a könyvet a hangoskönyvtárba, szóval így már tényleg visszavihettem. Túlvállaltam magam, na.
Asszem több mint két hónap még sosem maradt itt ki. Szegény elhanyagolt teregetős oldal... mondjuk inkább azt sajnálom, hogy ezek a hetek így visszahozhatatlanok, mert nyilván nem tudom olyan mélységben, színességben visszaadni, ahogy volt.
Elég jól vagyok, elég jól megy sorom, van ezer történés, a nagy tavaszi mélyrepülések után kifejezetten jól sikerült eddig a nyár, szembejött sokminden, aminek nagyon örültem, a pár betervezett program meg nagyon sokat adott. Finnország szuperszép volt, a kajakozásba szerelmes lettem, a tájba még jobban, a hideg friss vízbe is, a vadkemping 6 napon át nagyon sok volt, de utána egy mezei kemping olybá tűnt, mint anno a Hilton hotelek luxusa, megszerettem a vadember üzemmódot és megszerettem önmagamat vademberként, nem volt hasmenés, nem volt semmi olyan para, amitől előtte féltem, de volt nagyon sok kívülállóságérzés és a többiekhez kapcsolódni nem tudás. Sőt, ketten voltunk csajok és most először éltem azt meg, hogy a másik csajt körülzsongják az emberek, és engem valahogy nem, mintha láthatatlan lennék. Ezen sokat agyaltam ott a csendes lapátolások között, hogy ez mitől van, mit árasztok most magamból, hogy így reagál a külvilág, vajon tényleg elég-e annyi, hogy a másik csajnak sminktetoválása van, lágyan omló hosszú barna haja, műkörme és megcsinált melle, tényleg ennyi elég ahhoz, hogy egy csapat férfi körülzsongja? Nem jöttem rá a válaszra, de arra igen, hogy mit kepesztek itt idegenek figyelméért, van Budapesten ezer értékes ember, akivel kölcsönösen szeretjük/kedveljük egymást és figyelünk egymásra, és ezzel elég jól lement az akarás rólam. A visszanézett fotókból meg ráadásul egész mást látok: ott vagyok mindig mások mellett, abszolút a csapat részeként, szóval lehet, csak az én szubjektív megélésem volt más.
Ott ért P. halálhíre, ami nem volt váratlan, de nagyon fájt, és ezerszeresen hálát adok az égnek, hogy indulás előtt még bementem hozzá a kórházba. Ettől a látogatástól borzasztóan féltem, hogy nehogy valami faszságot mondjak, vagy szart kérdezzek (tilos megkérdezni a haldoklótól, hogy hogy van, nyilván ez jönne zavaromban először a számra), és hogy egyszerre szeretnék ott lenni vele és a közelében és ugyanakkor nagyon messze, tudomást sem véve semmiről. De valahogy a család felemelte ezt az alkalmat, nem is értem, de jobban jöttem el, mint ahogy odamentem, ott voltunk vagy kilencen, együtt sírtunk, fogtuk egymás kezét, puszilgattam P. fejét, de érezhetően iszonyatosan rosszul volt, hatalmas fájdalmai voltak. Szóval az, hogy nem kell már tovább szenvednie az egy nagyon komoly plusz volt ebben az egészben, de minden más egy óriási mínusz. Írtam itt pár éve (asszem már 5 éve írom ezt a blogot - jó, kihagyásokkal, de akkor is, azta!), hogy milyen átok ülhet a családunkon, hogy az unokatesós generációnkból minden csávónak (4 fő) van felesége és családja, és egyik csajnak (5 fő) sincs családja, sőt akkor párkapcsolata sem volt. Azóta az 5 nőtagból már ketten meghaltak, hármunk közül meg ketten párkapcsolatban élnek, én pedig kurvára azon vagyok, hogy ehhez a párkapcsolatban élő szárnyhoz csapódjak. És bakker nem tudom kiverni azt a gondolatot a fejemből, hogy mindkettejük halálában az egyedülállóságnak elég masszív szerepe volt.
Aztán a finn túra záróestéjén az egyik apuka bedobta a körkérdést, hogy kinek mi volt a legjobb és a legrosszabb pillanat a túrán, és nagyon szerettem volna ezt a haláleset röviden elmondani, mert szerettem volna, ha értik legalább egy picit, miért voltam annyit csendben, meg miért tűnhettem sokszor furának, de már ahogy elkezdtem megfogalmazni, fojtogatta a sírás a torkomat, és azt éreztem, hogy nem akarok most előttük sírni, mert ahhoz túl távoliak valahogy, meg nem olyan volt az egész túra hangulata, szóval nem mondtam, és ezt tökre sajnálom. A másik csajjal amúgy beszélgettünk néha mélyebben, de mivel elmesélte, hogy két éve rákkal diagnosztizálták és egy éve tünetmentes, neki nyilván nem mesélek el egy friss rákos halálesetet.
Egyébként meg tök érdekes figurák voltak a csapatban. Volt egy hetvenéves (!) derékig érő ősz raszta (!!) hajú csávó, aki filmrendező, bennfenntes a budapesti értelmiségi életben, badacsonyi borász és az egyik agglomerációs város sittszállítója :) hozott magával 4 liter pálinkát, ami már a túra közepére elfogyott, de sosem volt részeg, meg semmi vállalhatatlant nem tett, hanem egy úriember volt végig. Van 5 nőtől 5 gyereke, egyikőjükkel sem volt házas sosem, és nem is éltek együtt, de elérte azt, hogy a nők egymással jóban vannak (!!!), a saját háza köré épített még 3 másik házat, oda beköltöztetett 1-1 anyát a gyerekével (!!!!), mindenkivel beszélt minden nap telefonon, jóban vannak az anyák és a gyerekek is egymással. Csak fél füllel hallottam, hogy 4 kontinens börtönében megfordult már, de közben meg iszonyatosan emlékeztetett Gy-ra, a legvagányabb rokonomra evör, a tekintete, az illata, a rengeteg alkohol - mind-mind rá emlékeztetett... szóval én teljesen kész voltam tőle jóértelemben. Ezekre a túrákra szokott hozni 1-1 anyát, szóval a többiek ismerték is a sztorik szereplőit, de elképesztő volt azt látni, hogy látszólag ő meg tudott valami olyat valósítani, ami sok férfinak az álma, de kb működőképes verzióban én még nem láttam senkinél.
A másik érdekes figura pedig Zs. volt, akit eleinte nem is nagyon vettem észre, vagy nem volt vele semmi kontaktom, aztán egyszer csak a periférián érzékeltem, hogy tejóég, ez a csávó teljesen olyan mint M, a 10 éve végetért hosszú kapcsolatom embere, és valahogy masszívan jelen volt utána bennem M. Gondolom, ez sem vitt aztán közelebb a bandához könnyedén, mert nem is értettem, hogy 10 év után még hogy lehet ilyen erővel, ilyen élénken velem az emléke, teljesen szürreális volt. Nem is fogalmaztam meg magamnak, de aztán ott fontossá vált, hogy jóban legyek ezzel a Zs-vel, valahogy dumáljunk, értem, hogy miért, de nem tudom szavakba önteni :), de aztán vele tényleg dumáltunk többször.
Mondjuk érdekes volt ez a férfibanda. 4 gyerek, 2 egyedülálló nő és 9 családos férfi volt amúgy a felállás, a 4 gyerekből 3 tesó volt, szuperjók, teljesen elolvadtam tőlük, elhozták magukkal a Kalevalát, a hosszú vonatúton azt olvasták együtt hangosan, én nem győztem álmélkodni, hogy van ilyen család, van ilyen hangulat, mindenki beszélt, mindenki figyelt a másikra, olyan értékes, érett, érzelmileg helyükön levő gyerekek voltak, hogy teljesen elvarázsoltak... és aztán a 2. napon kiderült, hogy ott is elváltak a szülők és ez az apás nyaralás és apuka aztán eléggé sokat ivott, és úgy kajakozott a kisfiával egy páros hajóban, és asszem a túravezetőknek kellett egy ponton rászólni, hogy ne már. Én meg találtam a kempingben egy megkezdett levél xanaxot és apukáé volt, mint kiderült, szóval eh.. minden tiszteletem ezeké a szuper gyerekeké és sajnáltam, hogy ilyen nehéz batyut kaptak az életben. De kurvára remélem, hogy amit láttam belőlük az nem egy megjátszott felszín, hanem tényleg ilyen remek emberek, és hogy ők az erősebbek, nem a kaka szituáció. A legkisebb gyerek egy 9 éves kissrác volt, szupercuki, imádtam, mármint mind a három gyereket imádtam, csak máshogy, szóval ezzel a kiscsávóval is beszélgettem sokat, és volt egy hosszabb, ahol arról mesélt, hogy nem tud kakilni itt a túrán, mert milyen büdösek és undorítóak a budik, meg hogy mennyire várja már, hogy hazamenjünk és otthon tudjon tévézni, meg hogy nagyon hasonlítok A-ra, apa új feleségére, mert én is olyan kedves vagyok mint ő, és először azt hitte, amikor meglátott, hogy én vagyok A :) :) és akkor ezekről beszélgettünk és utólag derült ki, hogy az egyik túravezető ott volt a sátrában tőlünk pár méterre, és hallotta a beszélgetést és este odajött hozzám, hogy milyen szuper volt hallgatni, ahogy a kiscsávóval beszéltem, és nagyon jó anyuka lennék és hogy direkt nem akarok-e gyereket, mondtam, hogy dehogy direkt, sőt, csak hát nem olyan egyszerű, és akkor valahogy virágnyelven mondta, hogy dehogynem nincs ennél egyszerűbb és valahogy jó volt hallani a könnyedséget meg az elismerését - ezt nagyon jól elraktam és itt őrzöm magamban azóta is.
Na de a férfiak. Egész túrán ment a faszméregetés. Végig. Megőrültem már, hogy hagyják ezt abba, nem érdekel több sztori, nem érdekel az egymásra licitálás, egyszer kérdezzen már vissza valaki bazdmeg, hogy és te? De nem, ez a bonyolult kérdés nem hangzott el kb egyszer sem, én pedig meguntam egy idő után, hogy addig megy a beszélgetés, amíg én kérdezek, ők monologizálnak. Nulla viszontérdeklődés volt, és ha én mondtam valamit magamtól, akkor arra hümmögtek, hogy igen-igen, de aztán úgy folytatódott, hogy na de azt képzeld el, amikor én... és jött a következő topik. Szóval ehelyett is csendben maradtam inkább egy idő után, és hálát adtam az égnek, hogy a férfi ismerőseim ennél azért jobb beszélgetőpartnerek, és kölcsönösebb a beszélgetés velük.
Jaj, és Bea! Ne haragudj, teljesen elsikkadt a kérésed, előtúrom a pszichodrámás emlékeket. Kurvarég volt, szóval kicsit már torzít a memóriám, de egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem rá. Nem tudom, mire vagy kíváncsi, írom, amik jönnek, aztán kérdezz nyugodtan, ha még valami kifejezetten érdekel. Vagy írj kérlek egy emailcímet és akkor tudjuk privátban folytatni több konkrétummal :)
Féltem ugye, hogy rámtör majd az irigység a párok láttám, hát az a belépés utáni 3. másodpercben szállt el, amikor is láttam, hogy az egyik srác kerekesszékben ül, és akkor hirtelen azt éreztem, hogy jaaa... hát tulajdonképpen az én problémám kissé bagatell. A téma mély volt és fájó mindenkinek, és nagyon jó volt észrevenni, hogy bár látszólag külön utakon járunk, de pont ugyanazok a fájdalmaink, pont ugyanazok a félelmeink, szóval valami elképesztő csoporterőt éreztem és nagyon sokat adott a sorsközösség. Tulajdonképpen ez volt a legnagyobb hozadék. Maga a pszichodráma rész nekem nem adott olyan nagyon sokat, azt hiszem azért, mert régebben jártam éveken át családállításra, és ahhoz képest itt túlságosan a szánkba volt adva a mondat. A családállításon pont azt szerettem és az volt számomra a legnagyobb élmény, hogy ott azt mondtad ki, amit belülről éreztél vagy feljött benned (és elképesztő, hogy mennyire igaz dolgok jöttek fel, amiket amúgy nem tudhattunk), itt a pszichodrámán pedig azt mondod ki, amit mond neked a vezető. És hát... sokkal valósabbnak éltem meg a családállítós élményeket.
Na de azt az egész bejegyzést csak azért kezdtem el írni két órával ezelőtt, mert szembejött egy megérintő versrészlet:
Simon Adri: Ötszáz kép
véééégre!
VálaszTörlés<3 <3
Törlés