belülről hallani

Hű, azért erős váltás egy nap alatt ugrani egy évszakot, kicsit odavágott a kedvemnek tegnap reggel. 

Úgy szeretem még ilyenkor a bőr barnaságát, valahogy sokkal jobban mutat minden ruha, minden körömlakk, minden szín ilyenkor még az emberen, aztán szépen belesétálunk a fakó bőrök félévébe. Furcsa ez a nyár vége, minden évben megtalál engem is a melankólia a nemistudommi után, valami tök megfoghatatlan szomorúság van és elmúlásérzés úgy, hogy közben ilyenkor a legszebbek a színek, a felhők, a legjobb a hőmérséklet és azzal együtt is, hogy tök jól sikerült a nyár így visszanézve. Pont jó arányban volt pihenés és munka, kb most először jöttek ki tök jól az időzítések, hogy 2 rövidebb nyaralás között pont mindig lement egy turbó munkaszakasz, és jó lelkületben telt így a munka is, meg a nemmunka is. Voltam egész sokat egyedül, de az is teljesen jó volt, szerettem otthon lenni, pláne mióta a légkondi megmenti a tetőtéri életkörülményeket - bár tök érdekes, hogy kb egy hét használat után begyulladt a vállam. Tudtam én, hogy utálom a légkondit és mindig megfázom tőle, és hát most ez egy még erősebb jelzés, hogy nem kéne barátkoznunk, de akkor marad a vidéki árnyas házba költözés, az meg egyelőre nem reális.  

Hétvégén még Balatonon voltam, pusztultunk a melegtől, meleg volt kint, meleg volt bent, egyedül a vízben volt jó, bár már délután 5 is elmúlt, mire beértünk a vízbe. Jaj, és 2 olyan csodálatos emberrel találkoztam, teljesen rabul ejtettek. Pedig asszem annyi a titkuk, hogy végtelenül szabadok és önazonosak, a fiú utcazenész, a lány idősápoló, van egy Volkswagen lakóbuszuk, azzal vándorolnak és készülnek egy földkörüli vitárlázós pár évre - hát óóó, egy alternatív világban nagyon szeretnék így élni. És ami még durvább, hogy abból a lányból valami olyan jó sugárzott: kedvesség, jelenlét, szeretet és nőiesség - egyszerűen csak azt éreztem folyton, hogy jó ott a közelében lenni. Elmesélte, hogy hogy ismerkedtek meg a sráccal egy éve, nem merem leírni, mert hátha személyiségi jogokat sért, de a lényeg az, hogy a csaj belülről hallotta egyszerűen a csávó nevét úgy, hogy korábban sosem találkoztak, csak névről ismerte távolról. Ráadásul többször is, mert eleinte elhussantotta a belső hangot és nem hallgatott rá. Hát ez milyen dolog 2022-ben, kinek van ilyen belső hangja? És ez onnan lett nekem full hihető, hogy este kártyáztunk, a mocsár nevű nagyon vicces kártyajátékot játszottuk, ahol a lapok alapján minden körben újraosztódik a hierarchia, a hatalom csúcsán a király van, a legalján a mocsár. És lehet lépegetni a ranglétrán fel-le párat egy kör alatt, de ritkák a nagy ugrások. És én valahol középtájon voltam az adott körben, és még csak a következő kör osztása zajlott és odafordult hozzám a csaj, hogy olyan érzésem van, most te leszel a király. És bazeg így lett :) Se előtte, se utána ezt nem mondta másnak, de valahogy pont akkor és ott működött a megérzése.

Úristen, de jó lehet ennyire közel lenni a megérzésekhez, ennyire hallani és követni őket! Áááá, nagyon inspirálóak voltak ezek ketten. Először találkoztunk és első perctől annyit röhögtünk, jó, mondjuk éjjel 2-kor némi alkohol után nem nehéz, de másnap reggel is, meg utána a beszélgetések is valahogy olyanok voltak, fontosak, mélyek, őszinték - szeretem az ilyet. Kicsit szomorúan jutott eszembe, hogy gimiben néha én is pontosan megéreztem szünetben, hogy ki fog aznap töriből felelni (hehe, milyen vicces, hogy volt idő, amikor egy ilyen fajsúlyú dolog volt a kulcsprobléma :)) mármint annyi a lényeg, hogy volt idő, amikor közelebb voltam önmagamhoz, aztán elsodródtam. Szoktam azt is érezni, hogy letértem a pályámról, persze nem tudom, mi volt a pályám, vagy volt-e, de néha azt érzem, én is teljesen meg vagyok lepve, hogy így alakult az életem és így élek. Nem rossz, nem baj, csak egészen-teljesen más, mint amire számítottam. Meg mintha néha én is csak a nézője lennék :) szórakoztatónak mondjuk szórakoztató, meg változatos is - és az most jutott eszembe, hogy OK, és mi van, ha végülis ez a pályám? Ha én így vagyok önazonos és csak simán ilyen keszekusza a lényem?

Na jó, filozofálás off.

Az történt még múlt héten, hogy felmondtam az egyetlen fix munkámat. Ez volt a kis magyar designer cég, akik cukik és jópofák, de itt reagált a tulajdonos elég nem partneri módon az áremelésemre, és valahogy ez lett az utolsó pici kis csepp volt a pohárban. Besokalltam mindentől, a kézi vezérléstől, a hetékonytalanságtól, én látszólag nagyon más jellegű munkához vagyok szokva és nagyon más jellegű elismerésekhez is, és ez a két év pont bedarálta a kezdeti motivációmat. Múlt héten még szomorú voltam utána 1-2 napig, de aztán csak megerősödött nagyon az érzés, hogy nem volt ott már rég keresnivalóm - egyik értelemben sem, hehe. Meglátjuk, mi jön be a helyére, remélem, valami olyan, amivel a mentális egészségemet is fenn tudom tartani, a pénzkereset meg reményeim szerint meglesz az eredeti hivatásomból. Kicsit para az új, Kata utáni élet, de csak kicsit.

Írtam még korábban valamikor, hogy le szeretném cserélni az ágymatracomat, mert ez egy tizensok éves, amit még a régi párommal közösen vettünk és használtunk, és bakker, emlék volt az is. Na és nem tudom hány éves to-do-listán levés után végre augusztusban elmentem megrendelni az újat - ezt amúgy egyáltalán nem értem magamban, hogy miért húzok évekig dolgokat?? Annyi ilyen van, apró kis faszságok vagy nagyobb horderejű döntések, de csak húzom és húzom és viszi az energiát és csomószor mire megteszem már nem is örülök neki, mert elfáradtam a húzásban. Mondjuk most nem ez lett, hanem óriási öröm :) kicsit csalódott voltam a bemutatóteremben, mert kipróbáltam kb 20 matracot és egy volt, ami érzésre kellően kemény volt, de az meg bio-kókusz-akármilyen matrac volt ezermilliárdért, és akkor megrendeltem egy másikat, ami keménynek volt hirdetve és nem bio-nak, cserében megfizethető áron. 3 hét volt a gyártási idő, azalatt pont elkezdtem magamban előre csalódott lenni (ez amúgy roppant praktikus, ajánlom másoknak is!), hogy egyrészt az otthoni régi nem is annyira lehasznált és nem is annyira puha, jó lenne ez még évekig, másrészt rámtört, hogy bakker, biztos megvettem egy ugyanilyent és nem is lesz különbség a kettő között. Aztán mire ebbe jól beleparáztattam magam, meg is jött az új matrac és hopp, olyan kemény, mint az asztallap, iszonyat élvezem, hogy ráfekszem és bakker nem süllyed be!!! Hát ez mennyire jó már! És mi a szarért vártam ezzel éveket??

Mivel ugye időmilliomos vagyok és van lehetőség végiggondolni mindent ezerszer odafelé, majd ezerszer visszafelé (ez is elég praktikus időtöltés!) feltűnt, hogy ez egy hasonlóan nyominger minta, mint amit minden évben eljátszom a levélírással :) Van ugye M-val ez a hagyomány, hogy minden évben augusztus 20. körül írunk egy levelet az egy évvel későbbi önmagunknak. Mindenki a másik levelét őrzi, majd következő évben átadjuk egymásnak a tavalyit és én minden évben meglepődök, mint állat, hogy milyen szuperjó levelet írtam. Merthogy minden egyes évben az a szent meggyőződésem, hogy á, ez szar lett, semmilyen, nincs is benne semmi érdekes vagy tartalmas, és kb két nap alatt elfelejtem, hogy mit is írtam, csak ez az uralkodó érzés marad meg, aztán egy év múlva jön a szívmelengető meglepetés. Most is meglepődtem a tavalyi levelen, meglepődtem, hogy jó a matrac, ugyanaz van itt az írással is sokszor, hogy azt érzem, áh, szar, aztán visszaolvasom és tetszik. Na és ebben az az irtó szarság (azontúl, hogy ilyen energiavámpírságnak és dicséret-hajhászásnak tűnhet), hogy pont ugyanannyira erős érzések, mint mondjuk egy közlekedési helyzet felismerésében, hogy pl mehetek-e, elenged-e a másik. Ott is csak egy érzés jön, tulajdonképpen mindig egy érzés jön, hogy most mehetek, vagy az illető jó arc és érdemes vele barátkozni, vagy ez egy érdekes könyv, egy jó program, stb - szóval az érzéseimet követem, amik néha ezek szerint tendenciózusan becsapnak (minden évben elhitetik, hogy szar a levél), csomószor viszont jó irányba terelnek. Na és ez rohadt becsapós, mert az a belső mércém hagy cserben, amire megtanultam hallgatni, és még csak azt sem mondhatom, hogy OK, ezek szerint akkor mindig becsap, ha saját magamról van szó - mert nyilván ezerszer vagyok bénaarc, amikor meg roppant helyesen jelez, hogy ez most szar volt.  

Amúgy a megoldás gyanús, hogy valahol ott van, hogy nagyon nem kéne ennyit gondolkodni és gyártani az elméleteket, inkább az ennél is mélyebben fekvő belső hangomra kellene hallgatni nekem is, szóval intuíció, gyere, szeretnélek jobban hallani!