a kurva pohár

(alpári bejegyzés)

Azt álmodtam, hogy lett egy gyerekem. Saját gyerek, de valahogy nem emlékeztem, hogy megszültem volna, csak tudtam, hogy az enyém és hogy a külföldi klinikán keresztül érkezett hozzám. Kislány volt, teljesen bebugyolálva, aznap este nem is bontottam ki, csak másnap reggel, bár kicsit megijedtem reggel, hogy mi van, ha megfulladt. De nem, kibontottam, ott mosolygott, első látásra szerelem, nagyon cuki volt. Ahogy kinyitotta a száját, láttam, hogy van 3 foga felül, gondoltam, ez milyen furi. Aztán lent is volt 3 foga, akkor már kezdett gyanús lenni, hogy átbaszott a klinika, ő nem is újszülött, nem lehet az én gyerekem. Aztán még jobban kibontottam, láttam, hogy marha nagy, nem tudom, másfél éves nagyságú testileg, de a mozgása mint egy újszülötté. Aztán láttam, hogy van rajta egy folt, hátul a csípőjén, véraláfutásos, mintha megütötte volna magát. Aztán kiderült, hogy tele van folttal, először azt hittem, hogy biztos leesett valahonnan, de aztán inkább úgy tűnt, nagyon durván bántalmazott kislány lehet. Aztán feltűnt, hogy a fél háta egy hatalmas tetoválás, piros színű főként, volt rajta egy hatalmas vörös kígyó. Ekkorra már rettentő dühös voltam, be akartam perelni a klinikát, meg akartam verni mindenkit, aki bántotta ezt a kislányt - akit közben mérhetetlenül megszerettem.

Eddig az álom. Nagyon rossz érzéssel ébredtem, egyszerre volt ott a hatalmas düh és a szeretet, és persze egy kurva nagy csalódottság. Annyiban igaz az álom, hogy gyerekbántalmazásról fordítottam most posztereket, gondolom, az öltött most testet a kislányban. Annyiban pedig nem igaz, hogy nem lett gyerekem, nem lettem terhes, az elmúlt évek kurva sok erőfeszítése, tortúrája, rengeteg lemondása, fájdalma, sok tonna beadott hormonja, meg az a gecisok pénz, az mind teljesen hiábavaló volt. Lehet, hogy majd egyszer kiderül, ennek az útnak is volt értelme, most egyelőre nem látok benne semmi ilyet, csak azt, hogy kibasztam az ablakon rengeteg mindent, és nagyon kiürültem mostanra - minden értelemben. Itt csak félig-meddig írtam róla, mármint virágnyelven, nem tudom, teljesen külső szem össze tudta-e rakni a témát - mindenesetre egy kurva nehéz 3 év van mögöttem. Ez az egész lombik cucc (hívhatjuk nyugodtan humán reprodukciónak, ez közelebb áll az egész sivárságához) egy kurva nehéz terep, és mindezt egyedül tolni végig, full ellenszélben, merthogy nem párban csináltam, külföldi klinika, aki szóbaáll egyedülállókkal - eh a nagy büdös lófaszt az egészbe! 

A klinikás orvos amúgy megmondta kerekperec, hogy nem javasol több stimulációt, mert ilyen öreg petesejtekkel már felesleges (köszi az őszinteséget), de ezzel egyszerűen nem tudok mit kezdeni, nem érzem igaznak, hogy ennyire öreg lennék. Tőlük mondjuk full elment a kedvem, azt éreztem, kurvára nem könnyítették meg a helyzetet, inkább megnehezítették, mindent az utolsó pillanatban közöltek, de mondjuk olyat is egy szerda este f9-kor írtak, hogy ad1) miből és mennyi legyen a beadott dózis este 9-kor és ad2) legyek a klinikán péntek reggel 9-kor, ami azt jelentette, hogy a péntek hajnali gép már túl késő, szóval a másnap reggel 6-os géppel menjek, és este 9-kor kezdek el repjegyet keresni, szállást keresni, mindezt úgy, hogy húsvét hete volt, árak az egekben és minden tele, de legyek full nyugodt és ne stresszeljek, mert az ugye árt a petesejteknek. Atyaég, de kibaszott nehéz volt! Jól jelzi a szétesettségemet, hogy ebben a körben az egyik típusú injekció beadását elbasztam, amúgy is nagyon bonyesz (kisfiola, benne oldófolyadék, külön üvegcsében por, átszívni, összerázni, ne legyen benne buborék, de oldódjon fel minden, tűcsere, másik tűbe felszívni az egészet, kinyomni egy cseppet, hogy ne maradjon levegő benne, mindezt pontban este 11-kor), és a beadós tűvel szívtam át a folyadékot, és az átszívóval adtam be magamnak - ami egy kurvanagy zsákvarrótű méretű horroreszköz, alig bírtam bedöfni a hasamba, fájt, mint a rohadtélet, utána ömlött a vér. Megírtam a klinikának, hogy én ezt többet egyszerűen nem bírom beadni, erre átküldtek egy videot a használatáról, és onnan derült ki, hogy felcseréltem a tűket. Ezen aztán iszonyúan sírtam, hogy hogy lehetek ennyire béna, való-e egyáltalán anyukának az ilyen, ráadásul egyedülálló anyukának, aki egy útmutatót nem bír követni, én, aki az ikeás bútorokat félkézzel építem össze bármilyen helységben, akármekkora méretben. Aztán a nagyon cuki pszichológus mondta legközelebb, hogy hát ez most talán nem egy ikea bútor... meg ő emlékeztetett mindig, hogy egyedül ez hatványozottan nehéz - amit én ugye nem tudok, mert csak így csináltam eddig. Úristen, az a rengeteg horror áron kiváltott hormon, amit külföldi receptre csak teljes áron adnak ki, a rengeteg orvosos vizit, ultrahang, fotózzam be, küldjem ki, nem jól mérte meg, az átmérőnek mindkét dimenziója kellene (miért nem előtte mondjátok, bazdmeg), másnap menjek vissza, holnap menjek el vérvételre (nem tudok bazdmeg, nálunk még a magánlaborokban sem tudnak este 9-kor adni időpontot másnapra, helló!), az egyik ultraempatikus orvos, aki vizsgálat közben fontosnak tartotta elmondani, hogy azért a gyereknek apa is kell (tényleg, bazdmeg, ez még sosem jutott eszembe), a közjegyző, akinek 50e forintot fizetek azért a nyilatkozatért, hogy egyedülálló vagyok, az orvos, aki kedvesnek próbál látszani, de egy szavát sem hiszem el, mert egy dörzsölt öreg róka jut eszembe róla folyton, a laborosnő, aki hangosan mondja, hogy ezek meddőségi vizsgálatok, akkor majd a férjemnek is végig kell csinálni a vizsgálatokat (mondom, jó, majd végig fogja), az X havonta lejáró vérteszt eredmények, amiket folyton újra kell csinálni és kiküldeni, hogy aztán egy kurva mappában ott legyenek egymáson és senki egy pillanatra rá sem néz (nem, azóta sem lettem sem HIV pozitív, sem szifiliszes, sőt, hepatitiszem sincs, tudod, beadattam az oltást, nem gond, hogy ez nem érdekel senkit, igen, a TSH ennyi, az FSH meg annyi - amúgy van bármi is ezekhez igazítva? nincs. követjük az egy darab protokollt és heló), a külföldi klinikán az orvosváltás, amikor az első nem hajlandó, csak a maximális hormondózist adni, merthogy ez a protokoll, én meg csökkenteni szeretném legalább elsőre, mert azt érzem, ágyúval lövünk verébre, a klinika, aki nagycsütörtök délelőtt írja meg, hogy hány ezer EUR-ba fog kerülni a másnapi beavatkozás, csak utalni tudom, de az másnapra nincs ott (ráadásul 4 munkaszüneti nap zsinórban), az én számlámról már levonták az összeget, hozzájuk még nem ért oda, nincs az utalásra váró tételek között, nincs a függőben levő utalások között sem, eltűnt a köztes térben, nem tudom igazolni, a klinika meg pattog, közben ugye végig maradjak nagyon nyugodt, alkoholt ne igyak, sokat mozogjak és relaxáljak, figyeljek oda az egészséges étkezésre, bulika/találkozgatás zéró mert nincs kedvem és mert este pontban 9-kor injekciót adok be, amit nincs kedvem hűtőtáskában magammal vinni és szutyok wc-kben beszúrni. És ilyen történetekből van nagyjából ezer, egy kibaszott projektté silányul valami, amibe igaziból a szívemet adnám bele, és azt gondolom, szívből érdemes csinálni, de hát az ki van ölve az első adandó alkalommal. Nem is mondtam sokmindenkinek, mert kikészített bármiféle együttérzésbe csomagolt okoskodás, amikor kívülről jobban vélik tudni, hogy hogy kellene csinálni ezt az egészet, mire figyeljek, és közben olyan nehéz volt elmondani, hogy miért érzem nehéznek. Azt sem tudom elmondani, hogy milyen érzés pontban este 9-kor ülni a fürdőben a földön és állítgatni a dózist, és beszúrni a tűt és nem tudni, hogy most jót teszek magamnak vagy sem, hogy tényleg kell-e ez a mérhetetlen tuning a szervezetnek, vagy hogy most igaziból ártok és az utolsó ép petesejteket égetjük ki valami faszom protokoll miatt. Vagy hogy most szellemüljek át és várjam ezen keresztül azt a kisbabát, akinek én leszek az anyukája és mi fogunk egy családot alkotni. És utána felkelni a földről, kidobni a kupakot meg az elhasznált tűt, és csinálni tovább a napot, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga vagy egy kis bagatell mozzanat az esti szeánszban. Általában az injekció beadást gondolta mindenki a legdurvábbnak, hogy úú, és be tudod szúrni a hasadba, és ha az egész csomagra gondolok, akkor azt érzem, bár ez lett volna a legdurvább része az egésznek, akkor akár féllábon is az egészet, akárhányszor. 

Amikor aztán a beültetés után csináltam a teszteket, az első negatív tesztnél még az volt bennem, hogy OK, talán korán csináltam, Korminak is negatív volt az első tesztje, és a következő már pozitív lett, meg amúgy is lejárt már ez a teszt, biztos szar. Aztán a második tesztnél már nagyon sírtam hajnalban, hogy negatív, de ott is visszaépítettem magam, hogy OK, még van 3 nap a hivatalos tesztelő napig. Aztán ezen a hivatalosan már viszonylag rezignáltam láttam az egy csíkot, emlékszem, még sötét volt, de már nem tudtam visszaaludni, kimentem a konyhába kipakolni a mosogatógépet, kivettem egy poharat, nem mosta el szépen, mondjuk amúgy is utálom azokat a poharakat, és ott fogtam és csak annyi volt bennem, hogy földhöz akarom baszni és teli torokból el akarok kezdeni üvölteni, de ha földhöz vágom, akkor csak annyit érek el, hogy utána sepergethetem még napokig a szétszóródott szilánkokat. Ez kb az egyetlen, amit teljes szívemből bánok, kurvára földhöz kellett volna vágni azt a kurva poharat. Ha lesz még ilyen, emlékezni fogok és nem érdekel, hogy mennyi pluszmunkát okozok magamnak.

Mindez amúgy pár hete történt, szóval volt már idő kicsit kezdeni valamit az egésszel, bár őszintén, nem tudom, mit lehet kezdeni vele. Átmentem mindenféle fázison, volt időszak, hogy tiszta szívből gyűlöltem az össze barátnőmet, akinek gyereke van, de szerencsére ez csak átmeneti volt. Volt, azaz van hullámokban sírás. Annyi józanságom maradt, hogy tudtam persze nyilván, hogy nagyobb az esély arra, hogy nem sikerül, minthogy sikerül, de közben olyan kurvára jók voltak az előjelek, és tudtam, hogy ha már elindultam, nem opció nem végigmenni ezen az úton. De azért akkor is azt mondom, hogy basszameg az egész és mindenkinek a jó kurvaanyját. Meg az is vicc is folyton feljött bennem, hogy imádkozik Ábrahám minden nap, hogy édes Istenem, add, hogy ötösöm legyen a lottón. Ez így megy heteken keresztül, folyton imádkozik, de semmi. Majd 3 hónap múlva az Isten nem bírja tovább, rádörren, hogy Ábrahám, bazdmeg, legalább vegyél egy rohadt lottószelvényt. Na és úgy érzem, kurvára vettem csomó lottószelvényt és akkor most az jön, hogy fogadjuk el, hogy nem így, nem most, nem erre van a jövő. 

Sajnos fogalmam sincs, hogy akkor merre, már jeleztem felfelé a szakállas öregúrnak, hogy ne csinálja már lécci velem, hogy tényleg annyi lesz az életem outputja, hogy virslikről moderálok csoportokat meg írok elemzéseket - mert ehhez rohadtul nem kellett volna azokat a tehetségeket hozzácsapnia, amiket szerintem hozzácsapott, szóval ne már. Újratervezés vol.1000 van most, munkát kell keresni, mondjuk kurvára nem érdekel meg nincs is kedvem, de valamit muszáj kezdeni magammal, meg a kiürült kincstárat is el kell kezdeni visszatölteni valahogy, mert ez a 2022 anyagilag sem viccel. És hát a 3 évnek az is a folyománya, hogy azt érzem, teljes arconcsúszás van már megint, innen nagyon nehéz felkelni és elindulni, nem annyira érzem, hogy lenne erőm / kedvem / akaratom / hitem újrahúzni a dolgokat. Volt olyan is, már nem tudom, melyik tesztnél, hogy teljesen elhagyott az életkedv és az volt bennem, hogy meg szeretnék halni, egyáltalán nincs kedvem így végignyomni még 20-30-40 akárhány évet, inkább legyen vége. De már ez sincs, a düh néha feljön meg ez a tompa, kiürült csalódottság is, de nem maradnak hosszan, megy tovább az élet, ezt látom.

Kicsit bedobtam a gyepőt a lovak közé, mert az egyik tanulság azért az lett, hogy akarhatok én itt bármit, de mintha az esetemben nem állna egyenes arányban a cél és a beletett energia a sikerüléssel - ez most több frontról köszön vissza, szóval akkor hagyjuk a picsába. Nincs terv. Nincs cél, az egyes napokat tolom végig egyiket a másik után, néha már majdnem elkezdek szorongani, hogy jajmileszígy, de aztán egy vállrándítással szarok rá. Szarok a szorongásra. A gyeplőbedobás viszont úgy kellett már, mint egy falat kenyér. A sodródás is. Elsodródtam egy szuper mini konferenciára Vácra még a tavaly fordított könyv kapcsán, volt egy kerekasztal beszélgetés, ami után csapatostul jöttek oda gratulálni, hogy milyen jó volt minket hallgatni, és hogy nincs-e kedvem tanítani vagy beszélni embereknek (éppenséggel lenne, de miről? úgy érzem, nem értek annyira semmihez), elsodródtam a békéscsabai kolbászfesztiválra, ahol egyrészt reggel 9-kor már mindenki részeg volt, szólt a live mulatós zene, mindenki énekelt, ivott és kolbásztgyúrt, volt valami elemi életöröm a levegőben, meg tele volt férfiakkal, ráadásul olyanokkal, akik gondolom vidékiek és áradt belőlük a tisztelet a nők felé. Valahogy máshogy közeledtek felénk, huncutul, de kedvesen, fürdőztem abban a típusú figyelemben, ami ott áradt. Mi 4 nő + 1 férfi felállásban mentünk, az asztalok nagyrészénél meg 8-10 férfi volt, szóval sokan odajöttek hozzánk vicceskedni. A szomszéd asztaltól meg odaszivárgott valaki, nem is értem, hogyan, nem emlékszem, mikor, bemutatkozott mondjuk úgy, hogy Csabi vagyok Csabáról, így meg fogod jegyezni, ezen nagyon röhögtem, elkezdtünk dumálni, és sajnos semmire nem emlékszem, csak arra, hogy folyamatosan dobáltuk egyik témát a másik után, rengeteget nevettünk, rengetegszer megöleltük egymást, a hirtelen jött részeg őszinteségi rohamunkban mindenféle fontos dolgot elmeséltünk egymásnak (erre pont emlékszünk mindketten), aztán valahogy valami lett. Valami jó. Vele amúgy soha nem találkoztunk volna, nincs semmilyen közös keresztmetszete az életünknek, online sosem húztam volna jobbra az hétszentség (bár nincs is fent), és egyrészt kurva jó tükröt tart a kis városi, liberális, kultúrsznob énemnek, másrészt meg annyi tisztaság és szeretet van benne, amitől én teljesen zavarba tudok jönni és elszoktam ettől, meg már nem is hittem, hogy van ilyen. Majd biztos ez is lecseng, nem tudom, egy hétig tart-e vagy fél évig, de váratlanul nagyon jó és nagyon gyógyít és neki is, szóval sodródni kell.