csapdás

Próbálok érzelmi nagytakarítást is csinálni, nem csak a fizikait, régen nem volt szerencsém magamhoz. Becsapós (csapdás, ahogy mondta egy már domesztikált francia barát, és valóban, ez sokkal jobb szó), hogy hiába jár folyton az agyam, az érzelmeimen, a történéseken, az azért közel sem ugyanaz, mint írni róluk. Teljesen random sorrendben jöjjön akkor a mindenféle:

Volt ált. isis osztálytalálkozónk, velük asszem 30 éve nem is találkoztam. Erre most elmentem, a gimisre még anno decemberben nem, mert akkor finoman szólva sem voltam jó passzban, pedig az sokkal jobb osztály volt. Na de ez az áltisis végülis szuperjó élmény lett, eleve fiúk szervezték (!), 4 fiú nyomta végig a FB chatet, elképesztő lelkesek voltak és ez valahogy átragadt rám is. És ott helyben is nagyon cukik voltak, végig bókoltak, hogy mi csajok milyen szuperjól nézünk ki, hogy bombasztikusak vagyunk, ők már kopaszodnak, szarul néznek ki, de hát mi... :) irtó jól esett. Úgy voltunk, hogy 5 fiú és 5 lány (én nem tudom, miért nem tudok ahhoz felnőni, hogy férfiak és nők vagyunk, de sajnos a fiú-lány viszonylatban bírok még gondolkodni), és az történt, hogy annyira nevettünk órákon át, hogy tőlünk zengett a hely. Ez is teljesen szürreális, én már soksok éve alig nevetek, pláne nem hangosan, pláne nem órákon át, szóval nem tudom, mi történt, de valami nagyon jó. Jövök a szokásos gender elemzéssel: az 5 csávóból 4 kapcsolatban él, kettőnek van gyereke (ez mondjuk nem is sok), az 5 csajból 1 él kapcsolatban és négynek van gyereke. Helló XXI. század! Volt egy mondat, ami nagyon mélyre ment: amikor az egyik fiúval beszéltünk, hogy kivel mi van, akkor mondta, hogy soha nem gondolta volna, hogy az osztályból pont én fogok egyedül élni család nélkül. Hát bakker, én sem. 

Mondjuk az egyedülélésben az mindenképpen csodálatos, hogy büntetlen mennyiségben tudok podcastokat hallgatni, Judy megfogalmazása szerint már gyakorlatilag Kadarkaival élünk, az ő hangjára alszik el ő is, és én is. Sajnos már úgy kell vadászni a még nem hallott epizódokat, tegnap hallgattam az Enyedi Ildikó - Hrutka Jani beszélgetést, ahol megintcsak szembejött egy fejbekólintó mondat. A kudarcokról volt szó és a szenvedésről, és Enyedi Ildikó mesélte hogy volt az életében tizenpár év, amikor úgy alakult, hogy nem adatott meg, hogy méltó feladattal foglalkozzon, és az mennyire pusztító volt és hogy visszanézve is semmi haszna nem volt. Ez a mondat annyira az én elmúlt sok évemet írja le, pont így érzek, hogy ezek nem méltó feladatok és végeredményben pusztító az egész. És akkora reveláció volt, hogy lehet azt mondani, hogy ennek semmi haszna sincs. Nem kell veszettül tanulságot és értelmet keresni és találni benne, hanem ér azt mondani rá, hogy ez kidobott idő, nincs benne érlelődés. És ez tényleg megkönnyebbülés, nem valami fájó legyintéssel írom. 

Elkezdtett nagyon zavarni, hogy alig járok színházba, hogy a kultúrafogyasztásom konvergál a zéróhoz, alig olvasok könyvet, egyszerűen nem köt le semmmi, szóval azt érzem, a balagyféltekém maxon pörög, a jobb meg szegény gubbaszt a sarokban. És vettem csomó színházjegyet, főként párosával, hogy majd valakit berántok, de volt olyan is, hogy a Katonában a Tíz eszkimóra egy csütörtöki napon egyetlen jegy maradt szabadon, fsz jobb oldal, 8. sor, 8. szék (nem fontos info, csak hát a bal agyféltekém...) és gondoltam, ez pont rám vár. Aztán induláskor elkezdtem beszarni, hogy juj, mit csinálok majd szünetben, hú de ciki lesz egyedül téblábolni meg telefonozni, biztos mindenki látja majd, hogy egyedül jött, úúúú, és egészen odáig hergeltem magam, hogy eljátszottam a gondolattal, nem is megyek el inkább. Aztán elmentem, és a darab váratlanul kurvajó volt, vagy hát várva, mert a Katonáról ez hírlik, plusz meglepően aktuális volt a címe is, plusz nem volt szünet - haha! Ráadásul úgy láttam, csomóan voltak még egyedül, és rájöttem, hogy van annyira bolond ez a világ, hogy már az is teljesen normába illő, hogy az emberek egyedül mennek színházba. Volt még egy élmény, Jurányiban a Megyek utánad, ami könyvben az egyik kedvencem volt sokéve, és a barátnőm kezdés előtt másfél órával szólt, hogy fosóshányós dolga akadt, esélytelen, hogy el tud jönni. Megkérdeztem pár embert, meg kiírtam a nagy világhálóra, de végül senki sem tudott last minute beugrani. Itt kicsit szomorúan indultam neki, hogy bakker, még ahova párosan mennék, oda is egyedül megyek, a macska rúgja meg, de aztán ott meg véletlenül pont ott volt az egyik túracsaj a lányával :D

Folytatván az emberek a múltból rovatot, készülünk egy jótékonysági koncertre a régi zenekarral, plusz az első félidőben (nem így hívják zenében, de nem jut eszembe hogy, ld bezuhant kultúrafogyasztás) a mostani kamarások fogunk játszani. És annyira brutál volt múlt héten az első próba a régiekkel, szintén 30 éve nem látott emberek és nem játszott darabok és bakker az ujjaim emlékeznek. Ez annyira durva, ezek a lenyomatok, vagyis inkább belénk égett emlékek, elképesztő, hogy megy minden szinte ugyanúgy. És kicsit már izgulok is a koncerttől, de nagyon várom is, jönnek szüleim, nagynénémék, túracsajok, bringáscsajok, a pécsi barátnőm az ultracuki gyerekeivel (itt extrán megható, hogy a 17 éves kamaszfiú is mondta, hogy szívesen jön, pedig ő Beton.Hofit, 6363-at, Dzsúdlót, Hundred Sins-t hallgat, szóval nem az a kimondott barokk zene fan...) nagyon örülök, hogy jönnek. És van egy darab, Caccini Ave Maria, az egyik fiú énekli, mert másodállásban tenor, és olyan gyönyörű a darab is, meg a srác hangja is és olyan szinten átjár a zene, hogy nem bírom végigjátszani sírás nélkül.

Gondoltam, túljárok az eszemen, és észrevétlenül szoktatom vissza magam az olvasásra, szépirodalom helyett könnyűirodalommal, és jelentem, működik a trükk, már a második könyvemet fogyasztom és szívesen ülök le olvasni mindig. Azzal is trükközök, hogy kiköltöztem a nappaliba aludni, egy szimpla nincs erőm felhúzni a tiszta ágyneműt jelenséggel indult, majd meglepődtem, hogy végigaludtam az éjszakát. Majd a következőt is. Szóval fittyet hányva a belső kényszerességnek és kell-eknek, couchsurf-ölök saját magamnál, és sokkal jobban alszom azóta. 

Innen most tovább tudnék menni a munka és a terápia irányába, de egy váratlan fordulattal hadd jöjjön a terápia, a munka meg lépjen hátra kettőt! Szóval ismét visszatértem kicsit az ilyen-olyan terápiák világába, mert... mert azt éreztem, távol vagyok önmagamtól és ha nem figyelek, akkor csak egyre távolabb kerülök. És az nem célravezető. Az most külön jó, hogy nem az a klasszik beszélős terápia egyik sem, hanem eszközökkel, külső és belső képekkel dolgozunk. És ott is szó volt belső kényszerekről, kell-ekről, harc abbahagyásáról - nem szakadt még le a fejem egyelőre a felbukkanó dolgoktól, de jónak érzem.  

A munkát viszont kifejezetten nem érzem jónak, mármint jó lenne, csak hát van egy meglehetősen frusztrált főnöknő, aki még ott tart, hogy ha nem ért valamit, aggresszívan támad, a hatalmával igyekszik megfélemlíteni mindenkit, a jelen utasításai pont ellentmondanak a múlt heti utasításainak, az asztalra lerakott munkát elfelejti értékelni - szóval izé... ez nagyon no go és pénteken megszületett bennem a döntés, hogy akkor innen el. Szerettem volna nagyon itt maradni tovább, mert jók voltak a körülmények, de nem egy ilyen kultúrában és nem egy ilyen embernek dolgozva. Pár hete írtam is egyet a munkáról, amit aztán visszatettem draftba, mert ráparáztam, hogy mi van, ha kiderül az imposztorságom, de most már nem gondolom így, meg hát mindegy is. Az én imposztorságomnál vannak ott nagyobb bajok :)

És még az érzelmi nagytakarításhoz hozzátartozik egy kicsit szomorú lezárás is, jó volt, jó volt ez a kapcsolat, de mást kerestünk és máshova tartottunk, és elkezdte zavarni az önérzetemet a fel nem vállalás, a hazudozás. És éreztem már hetek óta, hogy ebbe az irányba megy a történet, de mégis megtenni, kimondani, elbúcsúzni, látni a másik könnyeit, és tudni, hogy a nemjóval együtt a jót is útjára kell most engedni, az változatlanul szomorú és fájó.