nem megugorható

Száz hete éve rajta van a to do listámon, hogy írjak ide, mert szükségem lenne rá, de valahogy annyit ülök gép előtt már megint, hogy a tökömnek van kedve átülni a másik géphez és folytatni itt. Szar hónapok vannak mögöttem / körülöttem, nem tudom, meddig tart ez a hullám, de már nehezen bírom. Valahogy a jó dolgokról akartam írni, de azok vagy nem jöttek, vagy nem vettem észre őket eléggé, úgyhogy elsikkadtak.

És közben meg az az alapállapot, hogy nem történik semmi, tök keveset szocializálódom, ami szar, és nem tesz jót, de attól még ez van, örülök, ha szembejön egy program, de örülök annak is, ha lemondódik :) eh, hát ez hova vezet? Próbáltam mindenféle terápián / úton belső békére lelni, de most megint csak egyre messzebb vagyok ettől, a munkában nagyon szorongok, ember nincs a láthatáron, aki lett volna, attól nagyon elment a kedvem egy ponton, szóval olyan kilátástalan most megint sok minden.

Segít viszont, ha mással vagyok elfoglalva, jó kijönni az erkélyre a virágok közé, jó függőágyazni, jó volt túrázni és túra közben végigbeszélni Kadarkai mintájára, a ki a legmeghatározóbb 5 férfi az életedben-t, jó aludni, bár most ez sem megy túl jól, jó zöldségturmixot inni, jó kevesebb kávét inni, mint eddig (napi 1-nél is kevesebbet iszom, ez tök nagy szó), és jó futni. Az lett a szorongós és idegen munka egyik legjobb folyománya, hogy ebédszünetben elmentem párszor futni, és csodát művelt mindez. Annyiszor kezdtem már újra futni, de nem emlékszem, hogy valaha ekkora örömöt okozott volna, mint most: ezt várom a legjobban a napban (jó, hát nem teszi magasra a mércét a minden más), örömmel indulok neki és nem kirugdosni kell magam az ajtón, és így nyilván tökre belefér a heti 2-3-4 alkalom. És közben hangoskönyvet vagy podcastot hallgatok, úgyhogy van valami gondolkodnivaló is. Gondolom lenne enélkül is, de így most könnyebb futni. Jó még, hogy alig iszom alkoholt, csak ha elmenős program van, az meg ugye ritkán, és hogy van már robotporszívó, ami nagyot emelt a lakás tisztasági / rendezettségi állapotán. Jó az is, hogy nagyon jó színházakba futottam, tavasszal feltűnt, hogy a Katona honlapján lehet venni a közelgő előadásokra utsó megmaradt jegyeket, és mivel úgysem tudok ennél előrébb tervezni, ez egy hatalmas win-win.

Mindezek mellett meg végtelenül fáradt vagyok, mindenben elfáradtam, asszem kiégés jellegű állapotom van, ráadásul eléggé örömtelenül, úgyhogy ezért sem megyek barátok közé, mert ennél többre nem futja, ezt meg nem akarom másokra tenni. Eljátszani a minden rendbent pedig nincs erőm. 

Na, szóval hejehuja, óriási a vidámság. 

De! És ezt legyek szíves észben tartani, nyomatni kell a másokkal talákozást, mert kifelé asszem kevesebbet panaszkodom, mint én azt befelé gondolom, és mert jobban érdekel a másik hogyléte. Természet, mozgás és zene is az örök segítő szentháromság. Meditációk is jók, a tudatos semmittevés (ezt mondjuk kurvára nem tudom megtenni, de ki van adva házinak), és az olvasás is - mi ez, ha nem eszközarzenál?

Gondolataim is szoktak lenni, csak most a fehér text boxtól megijedtek és eltűntek, de inkább ezekről írnék, amikről amúgy egy normális világban beszélgetnénk felnőtt módjára. Előbb le kell győzni azt a belső hangot, hogy ezek senkit sem érdeklő hülyeségek, inkább valami vicceset, menőt, egyedit, értékeset tegyek ide - de ez most nem megugorható.

Múlt héten itt volt H. a gyerekekkel, cuki kiskamaszok, mentünk a Parkba Carson Comara, látni a kislány arcán azt a földöntúli örömöt, hogy mindjárt kezdődik a kedvenc együttes koncertje Budapesten, ezt nagyon jó volt nézni, és titokban sokszor ránéztem, hogy megjegyezzem az arcán az örömöt. És mesélt a kis szerelméről, mennyire cuki már, pontosabban, mennyire kurvajól van nevelve, hogy ilyen érzelmi biztonságban érzi magát, hogy elmeséli a szíve legféltettebb és jelenleg legfontosabb titkát. És sokat játszottak az új albumról, amit én nem ismertem semennyire, csak a klipes számot láttam, de az annyira ledobott, hogy a többit nem is akartam meghallgatni - és aztán ott koncerten egyrészt idegenek voltak ezek a számok, de a szövegek... azok nagyon durvák. Csomó sor a negyvenes kortársak nehézségeiről szól és olyan hihetetlen, hogy ezek a huszonéves fiúk is ezt érzik és ezekkel küzdenek. Szegény következő generáció, ha ők fiatalkorukban is felnőtt nyomasztás alatt élnek - ez nagyon igazságtalan lenne. És arról is beszéltünk, hogy vajon lesznek-e elég erősek ahhoz, hogy a túl hirtelen jött túl nagy sikerüket ennyire fiatalon fel tudják dolgozni és a helyén kezelni, és nem csapja-e őket ez szét, ugye nem dönti valami szakadékba őket - nagyon drukkolok. És azóta hallgatom sokat az új albumot, pl futás közben is, és annyira tetszik, és a nap egyik fénypontja az is, amikor az autóban hangosan éneklem.

Kedvem támadt valamit tanulni, hogy ne álljon meg végképp az agyam, rövid távon egy olyan 2 napos képzésre megyek, ami a mostani munkakörömről szól - továbbra sem tanít be senki, saját kínok, saját bénázások árán tanulok, de sosem érzem, hogy jó lennék benne, pedig biztos, hogy van itt is csomó tudható anyag, van mögé módszertan vagy tippek minimum de egyszerűen meguntam ezt a béna helyzetet. Azt remélem, a saját szorongásomat váltom majd ki ezzel a képzéssel. Emellett valami mást is kellene, lehet a bútor- és szőnyegbecsűs lesz a nyertes, mert nagyon felvillanyzott, amikor K. mesélte, hogy ilyen is van. Semmi közöm egyikhez sem, csak szeretem a szép tárgyakat és szeretnék többet tudni róluk, esetleg művtörit is tanulni életemben először, jópofa lenne. 

És volt még ezer éve a gitárkoncertünk, két hónapja, hatalmas élmény volt és nagyon fontos esemény. Érzelmileg teljesen megborított, előtte sírtam már mindenen, főként azon, hogy anyukám nem fog eljönni, kicsit értem, hogy miért, de közben meg akkora csalódás volt, hogy ezt nem érzi, hogy mennyire fontos lenne nekem, hogy ennek részese legyen - szóval ott valami azért megrepedt. Szuperjó volt a többiekkel újra színpadon lenni, a régi nagyzenekarral a régi darabokat játszani (27 év kihagyással), minden benne volt a kezemben, a régi rutinok működtek. Az első részben, ami a mostani kamaránk előadása volt, ott meg az volt a nagyon érdekes, hogy most esett le, mennyire nívós és nehéz darabokat játszunk - sokkal szebb és sokkal nehezebb darabokat, mint régen, amikor benne voltunk, és ez végülis nagy büszkeség. Iszonyúan izgultunk, és sajnos pont a legszebb darabot eléggé elrontottuk, de jó volt ezt is megélni, hogy ezzel együtt is hatalmas élmény volt és nagy büszkeség és azóta is hiányzik, hogy újra fellépjünk. Előtte nagyon rohanósak voltak a napok és rájöttem, hogy így 27 év után valami színpados ruhát kéne szalajtani, mert nincs, de időm sincs rá. Előtte pénteken volt kb 10 percem a Mammutban, a Reserved-ben bevittem 3 hosszú fekete szettet és az egyik parádésan jól állt, úgyhogy ő lett a kiválasztott és az is nagyon érdekes, hogy nem annyira adok a ruhámra, nagyon ritkán veszek újat vagy ez nekem nem központi téma egyáltalán, de most tök sokat dobott, hogy szép egybe kezeslábasom van, jól éreztem magam benne, és azt is éreztem, hogy jól áll - és valahogy ez fontos plusz volt a színpadon levés mellé. Voltunk egyszer az Óbudai Társaskörben is, ott havonta van gitárest, egy fiatal fiú játszott egy olyan repertoárt, hogy leszakadt a fejem, a második részben egy fuvolista emberrel - aki pedig azon túl, hogy gyönyörűen játszott, egyszerűen áradt belőle a boldogság, mosolygott mindene, egy fekete-arany ingben jött ki, és előkapott egy fekete-arany fuvolát, olyan magávalragadó volt ő is és az egész is. Én sem vagyok túl kirobbanó állapotban, de a körülöttem élők sem, ahogy érzékelem - és erre volt ez a bajszos, mosolygós fuvolista férfi egy gyönyörű ellenpélda, aki jól van, helyén van, élvezi, amit csinál és köszöni, nem vágyik többre.