lazán kapcsolódó szálak

Ritka foscsi hullámon ülök, pedig már a múltkori bejegyzés után váratlanul jó irányba kezdtek mozdulni a dolgok, de ez elmúlt. Nem tudom, mi van, attól tartok ilyen általános életcsömör, mindegy, ismerjük már a fajtáját, hagyjuk is.

Ezzel együtt ma egy olyan nap volt, amikor:

- láttam 3 apukát is, aki babakocsiban tolt kisgyereket. Ez még sosem tűnt fel, hogy ilyen sokan lennének (3 mióta sok, elnézést?), de igaz, hogy ma autóval voltam mindenhol, tehát elsősorban az autókat és a sávokat figyeltem és kevésbé a járdán flangáló gyalogosokat - szóval ilyen értelemben sok.

- már majdnem sírtam egy reménytelen meetingen, amit én hívtam össze, emiatt azt érzem, nekem kell host-olni, vagyis elején bevezetni, ha kínos csönd van, továbblendíteni, stb, de baszki megint úgy, hogy hiába figyeltem, nem értettem a dolgokat nagyon. Iszonyúan szar és nyomasztó érzés. A végére valahogy összekalapáltam magam, de hát eh... ennél jobb péntek délutánokat is el tudok képzelni. Szóval amikor teljesen elcsigázva elindultam az irodából, akkor bevillant, hogy inkább felmegyek a Hármashatárhegy tetejére, ott nagyon szeretek ücsörögni, és az már párszor visszahozott a jó életbe. Úgyhogy ott kifeküdtem irodai ruhában a paplanernyősök kifutójára (csak az lehet az a lejtős betonsáv, semmi más), és sütött a nap, meg kicsit hűvös volt és hirtelen nagyon jó volt ott lenni. Aztán zörgést hallottam, úgy láttam, egy fekete ruhás férfi elővesz egy hatalmas fekete lábakon álló gépfegyvert, felültem, hogy megkérdezzem, ugye nem akar lelőni, de aztán kiderült, itt mindjárt egy esküvői szertartás lesz, és mikrofon állványokat pakolt elő (amúgy jó a mentális állapotom). Kicsit dumáltunk, szerintem ő volt a pap, és aztán mondtam, hogy akkor én asszem megyek, kedvesen megköszönte, az eső elkezdett esni, úgyhogy indultam elfelé. Aztán még azt éreztem, hogy valahogy le kell zárni ezt a nehéz és kicsináló hetet, valahova üljek be kajálni, de hát pont hogy nem kéne enni, de ha egyszer az okoz örömöt, eh, ha lesz parkolóhely a Fenyőgyöngye előtt, akkor megállok és eszem ott, és volt hely. Kikértem egy jókai bablevest meg egy túrógombócot, közben chateltem a hetvennégyezredik online társkeresős férfival, aki kérdezte ezen a ponton, hogy csicseriborsós grillezett tofut eszem-e hagymacsatnival, válaszoltam, hogy majdnem. Elkezdtem enni az egyik túrógombócot, és annyira finom volt és olyan jól esett hozzá a porcukros tejföl, hogy megettem az összeset az egyik gombóccal, de még ugye ott volt a másik gombóc. És a mélyen lakó mintáim szerint ez már régen rossz, mert úgy kellett volna, hogy beosztom okosan a kapott tejföl adagot, elfelezem mindkét gombóc között. Igenám, de akkor mindkettőt szárazabban eszem, mint ahogy kívánnám, így meg legalább az elsőt megettem pont úgy, ahogy szeretem. De hát volt ott még egy gombóc, úgyhogy

- életemben először fittyet hányva a meghatározó mintákra, kértem még egy adag porcukros tejfölt, és láss csodát - így laza 44 év után úgy ettem meg az egészet, ahogy nekem jólesik. Na és érzem én is, hogy ez egy túlragozott, kellemesen jelentéktelen történet, de mégis beszédes, hogy ilyen apróságokon múlik, hogy észreveszem-e az igényemet, teszek-e érte, és végeredményben jól bánok-e magammal. 

És nagyon érdekes, nem tudom, emiatt vagy nem emiatt, de jól érzem magam azóta, pedig tényleg szar napok és éjszakák vannak mögöttem, és péntekre már rendszerint a földön kúszom, de most volt erőm még egy utsó, régen bevállalt (és azóta sokszor megbánt) különmunkát befejezni és elküldeni.

Volt a múlt héten egy szessön megint a coach-csal, és megint eszembe juttatta azt a bűvös mondatot, hogy lehet nem-et mondani, ami baszki nekem egyszerűen nincs a fejemben, eszembe se jut agyonterhelt helyzetekben, hogy valami munkát visszaadjak. Nem is értem, hogy felejthetem el ezt az alapigazságot, hogy x havonta ezt valakinek szó szerint el kell mondania, hogy egy helyzetre alkalmazni tudjam. Most ráadásul épp előző nap éreztem magam egy meetingen annyira sarokba szorítva, hogy bár egy porcikám sem kívánta, de igent mondtam egy kurvarég húzódó projekt (a fenti) utolsó hullámára, ami már rég ráfizetéses és olyan szar fejek, hogy amit elküldök anyagot, arra baszki annyit nem írnak vissza, hogy kösz, szóval még egy ilyenre is igent tudok mondani, mert nem jut eszembe, hogy mondhatok nem-et. Ez szörnyű amúgy, munkában is, magánéletben is, mindenhol. Na de szerencsére most mondta, és azt is mondta, hogy igen, akkor is mondhatok nem-et, ha előző nap még igent mondtam, mert közbejöhet bármikor bármi, úgyhogy éltem ezzel és nagyon jó érzés volt. 

Javítok közben, nem foscsi hullám van, hanem szerintem simán betetőzött mindaz, amit nyomok itt száz éve, hogy minden munkába minden energiámat beleteszem, hogy jó visszajelzést kapjak, és ezt kergetem 20 éve, hogy hátha így szeretni fognak. És ez idáig úgy-ahogy működött is, szerettek, ügyes voltam, vicces voltam, minden fasza - de most nagyon tanulságos ez az új hely, hogy itt egyszerűen ez nem működik, nincs visszajelzés, nincs dicséret, nincs vicceskedés, nincs emberi hang, itt valami végtelen nagy önállóságot lehetne megélni, szarni az elvárásokra és úgy tenni, ahogy tudom, lazán, gondolatban visszadobva mindent, hogy baszki nincs info, nincs tréning, nincs semmi, akkor így tudom ezt csinálni - ettől végtelenül messze vagyok és pillanatnyilag semmi eszközöm sincs rá, csak szorongok, újabban minden álmomba is bekúszik a munka. De hátha még megtanulható. Na majd a coach!