K2

Szóval ott tartottam, hogy sutyorogtunk az osztálykiránduláson, jó volt mindenkit halkan átbeszélni - tegnap ugyanezt csináltuk, csak hangosan. Brunchra hívott minket F., K. online csatlakozott be Bécsből, és egyrészt láttam a sütőn, hogy mennyi az idő, gyorsan fejszámoltam, hogy 8.5 órája ittvagyunk :) de az online hívás is 7 óra 13 percet tartott - szóval örömmel mondom, hogy nem változott semmi a négyesünk dinamikájában. Én ezen a több mint 7 órás videohíváson azóta is röhögök, abszolút rekord, de az is igaz, hogy én nem tudok ennyit beszélni, sokkal többet voltam csendben, mint a többiek, de ezzel együtt remekül szórakoztam és nagyon feltöltött az együtt töltött nap. Egy XII. kerületi lakóház földszintjén lakik F, van egy kertre néző kis terasza és ott dumáltunk, az asztal 4. helyén ült a laptop és benne K. és van annyira csendes az a környék, hogy szerintem párszáz méteres sugarú körben mindenki a mi sztorijainkat hallgatta. Elmesélte K, hogy neki milyen volt a hazaútja, mert ő egy korábbi géppel jött 3 másik túratással, mi is a miénket, a reptéri búcsúkat és hogy ki hogy élte meg a hazatérést és mik történtek azóta.

Na de inkább mesélek még a többiekről, mert a Story magazinnál nincs izgibb. Szóval volt ez az alakuló pár, akik közül egy egyikük egy gyönyörűszép lány volt. Komolyan, ő volt a megtestesült szépség, elegancia (még egy ilyen hátizsákos, nem minden nap fürdős, basic úton is bakker mindig makulátlanul nézett ki - fel nem fogom, hogy csinálta), magas volt, vékony, szép arcú, hosszú barna hajú, kedves, és egy lódoktornő :) kurvajó! Őt szerettük és szívesen bandáztunk is volna vele és a jelek szerint ő is velünk, de sajnos erre nem volt aztán túl sok alkalom. A pár másik fele pedig az egyik túravezető volt, akit már páran a reptéren odafelé kiszúrtuk, hogy juj de jóképű - és ez a világ legnagyobb átverése volt esetében: mert a belső semennyire sem rezonált a külsőre. Valahogy béna volt, fárasztó volt amit és ahogy beszélt, emberileg volt egy pár iszonyat gáz húzása, azt beszéltük, hogy egy pocsék túravezető. Azt hittük sokáig, hogy ő egy beugró-kisegítő túravezető csak, kb most először csinálja, erre kiderült a bemutatkozáskor, hogy az öccsével és egy barátjával ők alapították ezt a céget 22 éve! Atyám. Nem sugárzott biztonságot semennyire, sőt, pl. amikor kérték a lovaglás során, hogy mindenki csak léptessen (ez ugye a többség esetében nem is volt kérdés), akinek megindul a lova, az fogja vissza, erre ez az őrült fel-alá vágtázott a lován és erre jópár ló szintén rácsatlakozott volna. Mindezt csak azért, hogy Marlboro man-t játsszon a szíve választottjának. Akit kb kisajátított, állandóan a nyomában volt, beszélt vele, a figyelme 100%-ban rá irányult - amit még akár értenék is, de közben irtóra nem profi. A visszajelzésben írtam, hogy egy húsz fős csapatnál kissé szerencsétlen, ha az egyik túravezető egyvalakire figyel és a másiknak kell 19 főre figyelni. Egy necces helyzet volt, egy háromnapos magashegyi túra, ami gyönyörű volt és fantasztikus és kb mindenkinek a legnagyobb élménye - de egyben kurva veszélyes is volt csomó részen és mi ezt túravezetők nélkül csináltuk kb végig, mert ez az említett tag végig a csaj nyomában volt, a másikuk pedig a csapat végén a szarul levőkkel. Itt volt egy olyan is, hogy elnavigált minket rossz irányba, amikor már kurvára fáradt volt a csapat és lett egy felesleges visszamászás esőben, kurva fáradtan, és hogy annyit nem mondott, hogy bocs. Na mindegy, szóval nem szabad bedőlni a szép férfi látszatnak. És a végén összejöttek, sőt, a reptérre kijött a csaj elé megborotválkozva (mert ő is a korábbi járattal jött haza), de nem tudom, azóta is együtt vannak-e.

Aztán volt még egy pár, ők Erdélyben laknak és bár nem beszélgettünk nagyon sokat, de szívesen figyeltem őket. Nagyon szépen bántak egymással, szépen szóltak egymáshoz, valahogy szépen voltak együtt, ezt nem tudom, máshogy mondani. A fiú csomószor átölelte a lányt, valahogy pont jó mennyiségben nyúltak egymáshoz, kedvesen, azt éreztem, ez a fiú nagyon jó biztonságot tud nyújtani a lánynak. A lány szülésznő volt, ez is olyan szép foglalkozás, közben őrült fitt volt, a brutál hegymászásnál a legelső branchban mentek mindketten. Ugyanitt a brutál hegymászás harmadik napján, ahol a fentebb említett nemjóarc túravezető fenthagyott minket, hogy lemegy a másik csapathoz, és várjuk meg őket, ott hirtelen beborult, dörgött, elkapott minket egy havaseső a csúcson, 3900-en, nem volt vicces, kurvanagy szél volt, hiába vettünk fel minden ruhát, szép lassan mindenki átfagyott és átázott és akkor még láthatáron sem volt a csapat másik fele, és akkor némi tanakodás után elindultunk lefelé, mert fent nem volt semmi menedék és kihűlés fenyegetett meg szétfagyás - szóval ott pár fiú összeállt, megbeszélték, hogy mi legyen a terv és a másik oldalon a halálcsúszdás lejövetelnél tök szépen és biztonságban lehozták a csapatot. Én nem annyira éreztem magam faszán, mert szétázott, köves, meredek volt hegyoldal, ösvény semmi, egyet lépek és csúszok lefelé fél métert, szóval nagyon szar volt, de olyan jól instruáltak meg bíztattak mindenkit, hogy lejöttünk egyben és biztonságban tudtam magam érezni, többek között ez az erdélyi fiú is nagyon jókat kiabált fentről meg jól biztatott mindenkit, hogy hova tud lépni és mit csináljon. Szóval ezt a párt egyszerűen szívesen néztem, mert jó volt látni egy ilyen tiszta kapcsolatot, hogy van még ilyen és akartam magamba szívni ezt az élményt jó alaposan. Aztán tegnap mondták a csajok, hogy lánykérés történt a hegyen, <3 ezt nem kötötték az egész társaság orrára, ez is milyen szép már. 

Volt egy harmadik pár, ők külföldön élő meleg fiúk voltak, az egyikük magyar, nagyon jó arcok voltak, csak sajnos ők is a másik buszban utaztak, nagyon jóba lettek az erdélyiekkel, úgyhogy velük sem dumáltam túl sokat. Sajnos ez a húsz fő hátránya, hogy túl nagy ahhoz, hogy egyben mozogjon, és a két buszba osztás valahogy szétválasztotta a csapatot. És volt egy olyan érzésem is végig, hogy mintha rám nem annyira lett volna kíváncsi senki. És ez iszonyú fura volt, meg nem értettem, hogy most mi történik másképp, mint a korábbi túrákon, de azon kaptam magam, hogy én odalépek másokhoz, kezdeményezek valami minimál beszélgetést, de ez nem kölcsönös. És akkor két-három ilyen után már nem mentem többször oda az illetőhöz (de mások felé is ezt éltem meg). J-val két dolgot raktunk össze magyarázatnak: az egyik, hogy mi is ketten mentünk barátnők plusz utána hamar lett ez a négyesünk - de nem éreztem zártnak a négyesünket, tökre mentünk külön is, szóval alkalom lett volna bőven. A másik az volt, hogy 40 pluszosan valószínűleg nem felénk érdeklődnek, inkább a huszas-harmicas csajok felé, ebben lehet valami és hát no komment. Én azért azt sem zárom ki teljesen, hogy mi van, ha én lettem ennyivel zártabb, csak nem veszem észre - de tényleg emlékszem, hogy ezekhez a meleg srácokhoz is többször odaszóltam, odamentem, ők egyszer sem hozzám, a túravezetőkkel ugyanez volt, az erdélyiekkel ugyanez. 

Volt még egy alakuló pár (tényleg osztálykirándulás érzetünk volt :)), ez is nagyon tanulságos sztori volt. Egyrészt a fiú egy iszonyú csendes srác volt, kívülről cowboynak öltözve, hosszú hajjal, kalappal, aztán kiderült, hogy 30 éves és kamionsofőr (!), amúgy mongol szakra járt (!) és ő beszélt egyedül a csoportból oroszul. Itt a lány egy 28 körüli csajszi volt, akivel az elején egyszer beszélgettünk és mesélte, hogy nemrég megismerkedett egy fiúval Pesten (az utcán :)), és nem tudja, a fiú megvárja-e őt otthon, de nagyon vonzódik hozzá. Az első estéken ott csicseregtek telefonon esténként hosszan, szóval ennek a csajszinak kezdett foglalt lenni a szíve. Aztán elértünk az ominózus hegyi napokhoz, ahol ez a csajszi szarul lett, kicsit bepánikolt, kicsit magashegyi panaszai lettek, de lényeg, hogy nagyon nem tudott jönni. Lemaradt hozzá a másik túravezető (akiről nem írtam még), meg még egy srác, akinek gyomorbajai voltak és ez a kamionsofőr fiú - akiből itt egy hős lovag lett. Elkezdett figyelni a csajra, segített neki, fogta a kezét, bátorította, szóval lett belőle egy hős, aki az elesett királylányt felkarolja. És ez olyan jól sikerült, hogy nagyon belezúgott a lányba, mármint nem mondta mindezt, csak így látszott, innentől a közelében volt, egyre közelebb, aztán átölelte, aztán a kezét fogta, szóval szépen csökkent a távolság közöttük. De közben a csajnak ugye a szíve továbbra is foglalt volt, és bakker, nem mondta ezt meg a srácnak (a megmentőjének mármint). És ezt finoman kérdezgették is tőle páran, hogy ezt nem akarná-e megmondani, de azt mondta, nem akarja elrontani a srác útját (!), meg hogy lekötelezve érzi magát, hogy segített neki a hegyen (!), és hogy nem tudja hogy elmondani neki. Szóval ez is egy tanulságos sztori lett, borzasztóan sajnáltuk a srácot, féltettük, hogy a full intro szíve nehogy most darabokra törjön, de ő látszólag teljesen belehabarodott a lányba. Itt sem tudom, mi a helyzet most velük, de nagyon érdekes volt látni, hogy a lány ilyen megúszósra próbálja venni a dolgot, mink meg bölcs öregek egyértelműen tudtuk, hogy ilyen nincs, ezt előbb-utóbb meg kell mondani, és inkább előbb, hogy ne sérüljön nagyon a másik.

Aztán volt a másik túravezető, ő volt a fő túraúr. Ő szimpi volt, tök jól tette, amit tett, szóval róla nincs mit mondanom :). Aztán volt még egy nagyon halk szívú fiú, aki engem végig Teréznek hívott (=na jó, egy nap 2x, amikor eltévedtem a hegyen és mutatta, merre menjek, máskor nem beszéltünk), volt még egy elég intro srác, ő néha fogta magát és egyedül elcsatangolt tök másfelé, és szimpi is volt, de szegény annyira dadogott, hogy nagyon nagyon nehezen lehetett érteni, és azt tapasztaltuk többen is, ha ketten egy lánnyal beszélgetne, akkor ez csak fokozódik, szóval vele is kevés interakció volt. Volt még egy kicsit fura lány, ő amúgy kedves volt, csak too much meg túl parázós, amit itt nem volt jó hallgatnom, meg volt még egy fura lány, aki pszichológus volt, de valahogy nem a jobbik fajtából, volt még egy csendes és kedves lány, de ő is nagyon keveset beszélt, aztán volt a másik 7 gyerekes családból jövő srác, aki egy kölyökkutya volt, viccelődött csak, de megismerni nem annyira lehetett, aztán volt még egy pár, ők is cukik voltak, ők ilyen 50 körüliek, akik pár éve jöttek össze egy hasonló túrán, szóval nekik meg ezért örültem. 

És volt még egy srác, nekem a végére tök szimpi lett, de az elején nem volt az. Illetve az elején nem vettem nagyon észre, az első két nap a mi buszunkban ült, aztán átült a másikba és itt elvesztettük. A meleg pár magyar tagjának volt barátja, szóval ők sokat voltak hármasban, meg aztán az erdélyiekkel ötösben, illetve a dadogós fiú hozzájuk csapódott, és hatan bandáztak. (Amúgy a csapódások tök érdekesek voltak, én ezt egy biztos háttérből figyeltem merthogy ketten mentünk barinők, de le a kalappal a sok egyedül jövő előtt, akiknek full ott kellett megtalálniuk a helyüket és az olyan szoros kapcsolódásokat, akikkel adott esetben egy szobában/sátorban aludtak). Először a túra harmadánál beszélgettem vele hosszabban, egy tóparton voltunk a helyi Siófokon, ezer fokban, ahol a többiek fürödtek, de sajnos menstruáltam, és nem volt ott semmiféle kézmosó/cserélő lehetőség, szóval maradt az árnyékban ücsörgés, és ő sem fürdött, és tök érdekeseket mesélt korábbi túráiról. Például egy tavalyi ilyesmi túracsoportjuk annyira megmaradt, hogy havonta találkoznak (!), pedig szanaszét laknak az országban, szoktak többnapra is találkozni - ez mennyire jó már. Aztán utána szerintem sokat nem dumáltunk, vagyis ő biztos nem jött oda (mert arra ugye emlékeznék :)), de szerintem én sem. Aztán a hegyen beszélgettünk újra hosszabban, ami lelkileg mindenkinek egy nagyon erős nap volt, én ott már túl voltam egy nagy síráson, aztán most a héten mesélte ez a fiú, hogy ő is sírt aznap, szóval ott dumáltunk, és kiderült, hogy volt már Kanadában többször, én Új-Zélandon kétszer, egymás bakancslistás helyein voltunk. Meg volt még egy vicces mozzanat. Van egy ilyen megmagyarázhatatlan heppem, hogy nem szeretem a fényre sötétedő szemüvegeket, nem is igazán látom az ilyen szemcsis srácokat vonzónak (sőt, ez nálam azonnali balra húzást okoz), és ez a fiú szemüveges volt, meg sokszor napszemüveges, de sosem láttam, hogy átcserélte volna, szóval arra jutottam magamban, hogy biztos fényre sötétedője van. És akkor arra is jutottam, hogy na ne legyek már ilyen kategórikusan válogató, ő is egy tök kedves meg jópofa ember, hát istenem, ilyen a szemüvege, végülis praktikus, tegyem már le az ő példáján keresztül ezt a hülye kritériumot. És akkor ott ücsörögtünk a hegyen valami nagy kövön kinyúvadva, és szóba kerültek a szemüvegek valahogy és rákérdeztem, hogy ugye neked fényre sötétedős ez a szemcsi? Erre mondta, hogy dehogy, nagyon nem szeretem a fényre sötétedő szemüvegeket, van külön napszemüvegem. És akkor egyrészt ennek indokolatlanul megörültem, másrészt befelé nagyon röhögtem és sokkal szimpibb lett.