Bécsi vegyes

Hát helló december, örülök, hogy itt járunk már, bár sokéve először nem volt ilyen iszonytató fos a novemberem, szempillantás alatt repült el és a korábban taglalt ezer dolog miatt egy nagyon menő hónapként vonul be az emlékezetembe. De azért a december az mindig más, ott már ott van a karácsony és a lecsendesedés előszele, szóval próbálok a nulláról elkezdeni a karácsony felé kacsingatni. 

A kacsintás egy nagyon komoly és váratlan ráhangolódással indult, mert most hétvégén Bécsben voltunk a kirgiz csajokkal, és szombaton egész nap hullott a hó és meg is maradt, ma meg napsütés volt, szóval azt az igazi, tankönyvi adventi Bécset láttuk, és olyan végtelenül romantikus volt (még így, lánybandában is). Néha elméláztam, hogy azért remélem, még lesz olyan is, hogy egy férfiember kezét fogva fogok ott sétálgatni. Voltunk karácsonyi vásárban (de nem a fő vásárokban, ahol a környező utcákban is heringként álltak a turisztok, hanem pár helyi, kisebb vásárt mutatott meg nekünk K.), voltunk a Belvedere-ben egy kiállításon, amihez ő írta a szövegeket, így saját tárlatvezetésünk volt, volt forralt borozás, volt kockára fagyás, volt kávézóban felmelegedés, és végig a nemturistás arcát láthattuk Bécsnek, ami egy külön óriási plusz. A belvárosban annyira drága az autóhasználat, hogy kb nincs autó, mindenki sétál, vagy bkv-zik (hehe), és ettől is annyira békebeli hangulata van a városnak. 

Viszont megint elkapott egy olyan béna érzés, hogy nem tartozom hozzájuk, hogy nem tudok beszélgetni, valahogy rosszkor szólok közbe, vagy unalmas témákat hozok be, a többiek csacsogtak és nevetgéltek végig, én meg valamiért nem tudtam ebbe belekapcsolódni. És annyira kurvára idegesítő, hogy miért tör ez rám, elvileg szeretjük egymást mindannyian, nagyon vártuk mindannyian ezt a közös hétvégét, és egyszer csak éreztem, hogy közeleg valami belső keserűség, valahogy nem tudok könnyed lenni, sem önazonos, és csak próbálok másmilyen lenni, szerethetőbb, érdekesebb, lazább, de rohadtul nem megy. Szóval volt egy ilyen kettősség bennem.

Csütörtökön volt fent D., csináltunk adventi koszorút, szeretem ezt a karácsony előtti hagyományt, sztem 10+ éve megvan ez is. Kipakolunk minden díszt az asztalra, évek óta ugyanaz a szett, mert amit lehet, azt újrahasznosítunk - és tök érdekes, hogy minden évben más koszorú készül, szerintem stílusra tök hasonló, mármint D. is és én is külön-külön, szóval hogy van egy stílusunk, de azon belül minden évben más. És közben D. rengeteget sírt az este, hogy nem találja a helyét, nem találja önmagát, csak azt tudja, hogy mindenki másnak próbál folyton megfelelni, és közben elvesztette teljesen a kapcsolatot önmagával, hogy utálja, hogy nem tud könnyed lenni és laza, hogy mindig be van feszülve, tartja magát, de elfogyott az ereje. Az van, ha ő sír, akkor én is azonnal elkezdek sírni, és nyilván pont ugyanazokkal küzdünk, mármint ez valami közös családi teher, szóval értem is marhára, de iszonyúan fáj is ezt látni, és annyira szeretném és kívánom, hogy jöjjön ki ebből a veremből. Csak onnan jutott eszembe ez a mozzanat, hogy pont ezt a szeretnék könnyed lenni vágyat éreztem én is a csajok mellett Bécsben és hát nem lett meg.