2023 - rendesen

Kicsit elnagyoltan ugrottam neki az évértékelésnek decemberben, nem tetszett, jöjjön egy rendesebb.

Január: folyamatban volt egy rotterdami interjúmaraton, eddigre lement már 2 kör, amiben beszéltem 4 emberrel, mindenki nagyon szimpi volt, nagyon nevetős-oldott-beszélgetős volt minden kör, tökre kedvem volt hozzájuk. Január legelején lement a 3. kör, szerintem az is jól sikerült, de valamiért nem jelentkeztek utána, nem értettem, hogy mi történik, hiszen az eddigi körök után mindig 24 órán belül írtak. Ez a várakozás alatt váratlanul vasárnap este (pont ilyenkor egy éve :)) kaptam egy emailt a kedvenc tanácsadó cégtől, hogy lenne egy újabb lehetőség, érdekel-e. Nagyon megörültem neki, ekkorra már kb fél éve nem volt munkám, bevételem sem nagyon, kiadás ellenben igencsak, és az önértékelésemet kicsit megcsapta az előtte levő 4 hónap. Elindult az itthoni állásinterjú is, csak egy kör volt egy nagyon furcsa nővel, tökre nem volt szimpi ő maga, de minden más meg igen. Január 13-án mentem be hozzájuk reggel 9-re (addigra már 2 időpontot lemondott - nem szimpi, de tudom, van ilyen), aznap már délután 2-kor kérte, hogy csatlakozzak be egy meetingre. És innentől indult a kálvária, hosszú hónapokon át alig értettem pár szót a megbeszélésekből, ellenben külsősként drága órabéren el voltam adva, nem mertem felfedni, hogy én ebből egy mukkot sem értek, és nyilván hibát-hibára halmoztam. És az a furcsa, hogy nem volt semmilyen betanítás, info átadás, hanem be lettem baszva a vízbe, h csináld, de nem tudtam, hogy mit :) iszonyat diszkomfortérzés. Közben ráírtam a hollandokra, hogy heló, mi a helyzet, itt közben váratlan fordulatok adódtak, és aznap, január 13-án délután írtak ők is, hogy örömmel felajánlják a pozíciót, stb-stb. Csak az itthoni nettó pénz többre jött ki, mint az ottani nettó pénz a lakbér levonásával. Szóval az itthonit választottam. A hónap levégén elmentünk kéktúrázni, csodajó volt és rendbetettek a csajok, h ne én érezzem teljesen gáznak magam ebben az új melóhelyzetben, tekerjem le az elvárásokat magammal szemben és csak a túlélést próbáljam hozni, aztán majd belejövök. Ez 3 napig kb kitartott, aztán jött megint a mérhetetlen nyomasztó szorongás.

Február: tesómmal elmentünk síelni 4 napra, meleg volt, szar volt a hó, olvadt teljesen, tisztára kásás volt, de azért nyomtuk. Utolsó napra tesóm teljesen lebetegedett, hányt, majdnem elájult, nem tudott az ágyból kikelni, semmi ereje nem volt - de valahogy összekaparta magát, h menjünk ki még utolsó fél nap síelni - el nem tudom képzelni, honnan volt ehhez ereje. Elindultunk haza, vezetni már nem tudott, én még vettem valami mangós üdítőt a hazaútra, de ahogy elkezdtem inni, nem esett jól és felkavarodott a gyomrom. Mire hazaértünk, én kezdtem szarul lenni, tesóm pedig jobban, nagyon kemény gyomorrontás volt, 4 napig feküdtem és nem bírtam kajára gondolni és itt tűnt fel, mennyire sok ételhirdetés van a FB-on, már a látványuktól is majdnem hánytam. Utána még hetekig fájt a gyomrom mindentől. De hálát adok az égnek, hogy fél nap eltolással jött ki rajtunk, mert különben esélytelen lett volna hazavezetni. Elkezdtem járni pingpongozni, jó ötletnek tűnt, mint mozgásforma, és itt volt tőlem 5 percre gyalog, de valahogy a tanár furi volt, szóval kb 5-6 alkalom után abbahagytam.

Március: egyre jobban szenvedtem a munkában, minden napra írtam egy listát, hogy milyen meetingeket kell túlélni, és azokat húztam ki megkönnyebbülve, ahogy vége lett egynek - de ez másnap kezdődött előlről. Minden nap előtt szarul éreztem magam, vasárnaponként meg bekúszott egy olyan gyomorgörcs, hogy holnap munka, és ilyen utoljára 18 éve volt és nagyon szarul éltem meg, hogy újra itt tartok. Egyáltalán nem lett könnyebb, egyáltalán nem lettem komfortosabb, nem értettem többet, nettó szenvedés volt minden nap. Elkezdtem egyedül színházba menni, jobbnál-jobb darabokat láttam és ugyan féltem, hogy ciki lesz egyedül menni és szünetben téblábolni, de általában nem volt szünet. Szintén elkezdtem egy valakihez járni, vezetett relaxáció, kártyavetés, KIP terápia, önismereti társasjáték. Nagyon cuki nő volt, de nem volt átütő és pár alkalom után azt mondta, nem tud nekem segíteni. Itt már gőzerővel készültünk a gitárkoncertre, plusz próbáink voltak, illetve elindult egy meditációs kör sorozat, ami 9 alkalom volt 9 hónapon át, és valahogy egyáltalán nem tudtam ráhangolódni, és kapcsolódni az ottani lelkiséghez.

Április: a hónap elején végetvetettem egy fél éves kapcsolatnak, kvázi-kapcsolatnak, az illető házas volt és hiába halódott a házasságuk, de azért csak benne volt és ennyi idő alatt nekem pont elhalt az egész, elkezdtem őt sem tisztelni, meg egyre jobban látni a különbözőségeinket, szóval már terhes volt az egész dolog. Sírt, amikor megmondtam neki, nem tudta abbahagyni, ez a kép tökre belémégett és nyomorultul is éreztem magam az egész miatt - és még hetekig nagyon fájt és nagyon a padlón voltam én is. Elmentünk a családdal húsvétra a Balaton felvidékre, ott voltunk 2 éjszakát, egyik este egy borkóstolóra mentünk. Anyukám egy ponton elment a mosdóba, ahonnan csak egy hatalmas puffanást hallottunk, utánamentem, tiszta vér volt minden, beesett a zuhanyzóba, folyt az orrából a vér és szegény teljesen kész volt, pedig ő csak 4-et kóstolt. Feltakarítottam a vért, segítettem neki összeszednie magát, utána kimentünk a szőlőbe sétálni, de hát szarul volt. Aztán pár nap alatt tiszta véraláfutás lett az arca, befolyt a vér a szemei alá, és emiatt nem tudott eljönni a gitárkoncertünkre, hogy ő így nem megy emberek közé. Ez annyira szarul esett, mint már sok éve semmi, cserbenhagyásnak éreztem, mert alapozóval, maszkkal, mittomén azért ezt meg lehetett volna oldani, de ilyenekben nagyon makacs. Ráadásul elég szerencsétlenül fogalmaz, amikor 2 nappal előtte is felhívtam, hogy nagyon örülnék, ha eljönne és szeretném, hogy ottlegyen, akkor mondta, hogy deeeehhhogy megyek én emberek közé - szóval nem értette, hogy ez nekem tényleg fontos lenne. A koncertre ráadásul pl eljött egy túratárs csaj 85 éve anyukája (akinek ugyebár pont senkije sem vagyok), akinek 2 napja volt az arcán egy anyajegy műtét, szóval le volt ragasztva meg maszk - fájt látni, hogy ezt akár anyukám is megtehette volna. Ráadásul itt jött egy felismerés, hogy Mama mennyire el tudja rontani az örömömet és ez egy gyerekkor óta húzódó valami és nagyon szomorú volt ráeszmélni. Szintén a hónap elején volt egy kurvaszar meeting, ahol borzasztó szar értékelést kaptam egy munkámra, ami szerintem pedig jól sikerült, ráadásul ilyen igazi földbedöngölős stílusban. Utána sírtam egy sort és eldöntöttem, eddig bírtam ezt a munkát, aztán felhívtam a tanácsadókat, h itt a vége nálam, de pont áthívtak egy újabb projektre - de ezt már leírtam kétszer. Elmentem egy ayurvedikus orvoshoz, akihez karácsonyra kaptam kupont, megvizsgált 5 perc alatt és javasolt egy olyan diétát, amiben nagyjából semmit sem lehetett enni. Se tejtermék, se állati eredetű semmi, se cukor, se búza eredetű semmi, se alkohol, se kávé, se semmi. Kedvenc mondatom: ennek a típusnak a napi 2x étkezés is elegendő, amiből az egyik el is hagyható - anyád! Elkezdtem, iszonyúan szenvedtem, iszonyúan feszült voltam, még szarabb volt a közérzetem, a munka is szar volt, de így a munkán kívüli élet is szarrá vált, azt éreztem, nincs semmi örömforrás az életemben. Nyomorúságomban elkezdtem napközben futni menni ebédszünetben - toronymagasan ezek voltak a napok fénypontjai, de ezen kívül minden egy nettó szar volt. 

Május: nem mentem el Anyukámhoz anyák napjázni, csak telefonon hívtam, mert még mindig haragudtam rá. Érezte, és szerintem nagyon bántotta a dolog (engem is), de valahogy nem tud máshogy reagálni, ezt nekem is meg kellett érteni újra és elfogadni. A heti örömforrás a futáson kívül az erkélyem volt: ahogy nőttek és virágoztak a kinti növények, az adott rengeteg örömöt, meetingek között kimentem megnézni őket, hogy elhigyjem, van valami jó is a világban. A munkában átkerültem a projektre, ahol újra nem értettem semmit, de itt legalább a csapat normális és kedves volt, nem volt basztatás, de nem volt segítség továbbra sem. Nem tudtam senkitől kérdezni, mert mindenki le volt terhelve, ráadásul itt más dolgokat kellett csinálni, mint eddig - amit ugyanúgy nem mondtak el, csak a kontextusból kellett rájönnöm. Teljesen skizofrén helyzet - immár 4. hónapja. Elkezdtem járni egy masszőrhöz, de valahogy nyomasztó volt az ember is (folyton panaszkodott), meg a lakás is (egy idős házaspár Frankel Leó u-i sötét és öregszagú otthona, teljesen para), szóval 3-4 alkalom után ezt is abbahagytam. Közben jártam health coaching-ra, az sokat segített, de valahogy nem volt meg a heti ritmusa, össze-vissza tudtunk találkozni, ami hiába segített, a ritmustalanság miatt nem tudott az a mankó lenni, amire szükségem lett volna. A pécsi barátnőmmel elmentünk a Balaton-felvidékre kéktúrázni egy hétvégét, egyáltalán nem találtunk szállást, csak a füredi hotel Marinában félpanzióval, ezen nagyon röhögtem, szóval wellness szállóban laktunk kéktúra alatt. Irgalmatlanul esett az eső, szarrá áztunk, csöpögőssé, de muszáj volt letolni, mivel az autó Balatonhenyén várt és nem volt más opció - szóval letoltuk. A Budapest Parkos Csinibaba koncertre aznap délután hívott É. hogy van egy szabad jegy, menjek, mentem és szuperjó volt, szerettem nézni és hallgatni a színészek önfeledt énekét. Amúgy mióta tudnak a színészek ilyen rohadt jól énekelni? Ez egy igazi örömkoncert volt. A hónap végén megint mentünk egy négynapos kéktúra hétvégére, ezek mindig jók, ez a mostani is az volt, napsütés, szuper helyek, Bódvarákón belefutottunk egy olyan inspiráló romkocsma-szálláshelybe, ami azóta is itt van velem, egy pár csinálja, akik műemlékvédelemmel foglalkoznak, minden munkájukból mentik a kidobásra ítélt régi dolgokat: az étkezőasztal a régi egri Minaret ajtaja volt, műgyantával kiegészítve a szétkorhadt részek, az ágykereteket a régi esztergomi híd talpfáiból csinálták, beépítettek még ezer apróságot innen-onnan, az egész annyira szép volt és ízléses, hogy 3 órát ott dumáltunk velük és nem győztünk mindent dícsérni és ámuldozni. Még ezer kaland és váratlan fordulat volt - ahogy minden egyes kéktúrán ez megtörténik. Összebarátkoztunk az egyik falu polgármesterével, ő vitt át egy másik helyre, mert ránkszakadt az ég, ugyan 5-an voltunk, de egyvalaki beült a csomagtartóba, és a polgi minden helyi pletykát és hihetetlen sztorit elmesélt útközben. Közben nem figyelt az útra és véletlenül tettünk egy marha nagy plusz kanyart és 50 perccel tovább tartott az út, de ő csak mesélt.

Június: továbbra is szenvedős a munka, a megbolondulástól az erkély mentett meg, minden délután a függőágyban nyomtam a meetingeket kamera nélkül és néztem a virágokat. Eljöttek évzáró helyett a pécsi barátnőm a gyerekeivel, elmentünk a Parkos Carson Comara együtt. Lementem 2 napra Badacsonyba barátokhoz, de velük valahogy kezdünk eltávolodni, hiába próbáljuk meg tartani a hagyományokat, egyre kevésbé megy. Talán velük érzem legjobban, messzire sodor minket egymástól az ő nagycsaládos létük, meg az én egyedülálló létem. Pedig itt is a srácot 20 éve ismerem, sajnálom, hogy távolodóban vagyunk, de azt is tudom már, hogy erőltetni meg kapaszkodni nem lehet semmibe, majd max fordul ez a történet velünk. Rákaptam a smoothie-ra, ha már az ayurvédikus diéta nem ment, de ezeket megszerettem. Minden reggel csináltam zöldségből (karalábé, spenót, sóska, kígyóuborka, petrezselyem) vagy gyümölcsből (áfonya, erdei gyümölcs, kókuszreszelék), melléjük almalé/céklalé, gyömbér, citrom, kurkuma, ashwaganda por (csak mert megtaláltam és már lejárt), fahéj, méz, chia mag vagy lenmag és víz. Napi 1-1.5 literrel ittam, jó hígra csináltam és éreztem, hogy finom és jól esik.

Július: csapunk a könyvelőm-barátnőmmel egy csoda vasárnapot (pont mint ma), eltekertünk a lezárt pesti rakparton a sínek alatt megnyitott közösségi helyre, ott megcsináltuk a matekot, utána még csatangoltunk, és egy pho levessel zártuk a napot. Vettem a kerületi szervezett vásáron áfonyát, csináltam áfonyalekvárt életemben először. Balaton átúszás volt, eddigi legszarabb körülményekkel, nagyon hullámzott a víz, borzasztó lassan lehetett haladni. És megint nem készültem fel rendesen, asszem 2x mentem el előtte úszni, de nagyon örültem, hogy 2ó 45p-en belül átértem. Mondjuk minden évben pár perccel lassabban úszom, mint előző évben, ezt azért szeretném megfordítani, de ahhoz ugye praktikus, ha többet úszom előtte. Hó végén pedig elindultunk Kirgizisztánba, amit nagyonnagyon vártam.

Augusztus: kirgiz kalandozás, élmény dömping, de erről írtam eleget. Hazajövetel után az volt, hogy másnap dolgoznom kellett volna, és egyszerűen nem nyitottam ki a laptopot. Azt éreztem, nem bírok most dolgozni, nem érdekel, történjen bármi, rúgjanak ki, leszarom, nem tudok még lelkileg visszatérni. És nagyon örülök, hogy jó hosszan, vagy 10 napig még félig ott voltam, és jó fokozatosan tértem csak vissza a munka világába, ami még mindig stresszes volt. Ráadásul közeledett az első határidő, mindenki kezdett begőzölni, de talán már itt volt 1-2 haverkodósabb szál is (7 hónap után, baszki!). Éreztem, hogy ez a kirgiz nyaralás nagyon feltöltött, onnan is láttam, hogy szinte minden estére volt programom, amikre örömmel mentem.

Szeptember: hónap elején indult a stimuláció, nagyon jól éreztem magam, úgy voltam, hogy utcán/rendelőben megdícsértek vadidegenek (ez azért Bp-en nem szokványos), hogy milyen jól nézek ki, jó a cipőm, jó a ruhám, haha, csomó petesejt, éljen, a korábbiakhoz képest jóval kevésbé éltem meg stresszesnek. Ráadásul pofonegyszerű itthon, csak besétálok a kórházba, aztán hazasétálok, na jó, vezetek, de akkor is. Aztán kiderült, hogy nem sikerült, amin majdnem nem is érintődtem meg, de aztán dehogynem. Emlékeztem tavalyról, hogy poharat kellene törni, mert megígértem magamnak, de most valahogy nem volt ihletem hozzá, nem éreztem azt az üvöltő dühöt, csak egy kurvanagy fájdalmat. Mindegy, tisztességből azért csak a földhöz basztam a poharakat és váratlanul nagyon jó érzés volt - ajánlom mindenkinek. Több technikát is kipróbáltam, kinyújtott karral elengedés (csodás!), illetve földhöz vágás is (ez nem praktikus, mert visszapattant nagyot), és kéjesen hallgattam közben a szilánkokra törés hangját. Nagyon hangos volt! És utána tényleg jó sokáig kellett a szilánkokat söpörgetni, illetve még jóval később is találtam üvegdarabokat, de ez semennyire sem vetette vissza a dolog jóságát. Utána viszont megint nehéz volt visszatérni az életbe, mármint örömöt érezni vagy hittel lenni bármi felé is, de szerintem sokat segített a munka. Megvolt a hóvégi határidő, amire sikerült hozni azt, amit kellett, de most éreztem, hogy együtt küzdünk valamiért, együtt szívunk és együtt örülünk. Voltunk még nővéremmel egy Luppa-szigeti vezetett túrán, az is maga volt a tökély, kishajóval át, nyárvégi napsütéses vasárnap délutánt töltöttünk ott, békebeli "minden rendben van" érzés, ráadásul nekünk nagyon sok szép gyerekkori élmény kötődik oda, szóval szuper egy fél nap volt. 

Október: egy rövid, Cesky Krumlov-i családi kirándulással indult a hónap, furi volt, Mama majdnem megvétózta, aztán semmi baja nem volt, de itt is eléggé megorroltunk rá. Ott is valahogy nem beszélgettünk semennyit, nem tudunk egymással kezdeni semmit, én ugyan vonattal mentem, de tesóm mesélte, hogy a 6 órás autóúton kb néma csendben ültek, ez annyira béna. Utána jöttek a köszönőemail-ek, hogy milyen jó volt együtt és hú meg ha, de hát tőlünk tesómmal meg rengeteg energiát elvett, hogy vigyük a hátunkon az egészet, és mi inkább lemerültünk, minthogy feltöltődtünk volna. Aztán volt egy céges buli a hó közepén, a projekt sikerességét megünneplendő, amire úgy voltam, hogy basszus, én most felöltözöm nagyon jó nőnek és nagyon be fogok rúgni, hogy ezt az egész lombik dolgot bassza meg a kutya. Felvettem az egyik kedvenc ruhámat, de nagyon meleg volt, és irgalmatlanul izzadtam, és sajnos ezen a ruhán ez irgalmatlanul látszik is, szóval a jó nőségből az lett, hogy egy világos szürke ruhában átizzadt foltokkal a hátamon-hónom alatt-elől szégyenkeztem. Tényleg az év legkínosabb estéje volt, nem tudom, erre kívülről ki hogy emlékszik, gondolom jóval kevésbé, mint én belülről, de nekem nagyon ciki volt. Berúgni azért sikerült, sőt cigiztünk is sokat, meg utána le is betegedtem, szóval egy teljesen béna este lett. Hó végén megvolt a záró kéktúránk, az alapító tagok végigértek, nagyon szuper 4 nap volt megint, gyönyörű idő, eszméletlen szép helyek, kedves emberek és jó szállások, meg jó kalandok. É. elvesztette a pecsételőfüzetét az utolsó előtti szakaszon (=az egész füzet tele van pecséttel, kivéve az utolsó 3 darab), nagyon kalandosan visszaszereztük, többszöri taxis jelenettel megspékelve. És hát nagyon sajnáltam, hogy vége, mert olyan nagyon sokat adott a társaság is, meg a közös túrázás is - de szerencsére folytatjuk a délnyugatival.

November: elmentem egy étrend tanácsadóhoz, miután kivizsgált, meglett a javaslat: hagyjam el a glutént, a tejtermékeket és a cukrot is. Nem sokkal könnyebb, mint az ayurvédikus diéta, de most valamiért ment, és nem is olyan nehezen, mint amennyire azt hittem, az lesz. Mostanra a munkaszorongás nagyrészben eltűnt, már nincs vasárnapi gyomorgörcs, nincs reggeli stressz, hanem szépen mennek a dolgok a saját rendjükben. Kaptam már pár pozitív visszajelzést is, meg sokmindenkivel jóban vagyok a szigorúan vett munkán kívül is (10 hónap!). Nagyon hamar érzem a diéta áldásos hatásait: sokkal jobban alszom, sokkal több energiám van, én viszem főként a nagyszüleim lakásának felújítását, csomó program, amiken jó energiaszinten tudok ottlenni, sokat vagyok éhes, de nem úgy. A péksütik és az édesség nagyon hiányzik eleinte, hetekig, de ezzel együtt is tudom tartani a megszorításokat. November végén van a projekt következő nagy határideje, ami miatt megint begőzöl sokmindenki, nagyon feltorlódik a munka, de annyival több órát számlázok ki, szóval ez végülis vállalható deal rövid távon. Ahhoz képest, hogy mennyire fos szokott lenni a november általában, ez a november toronymagasan hasít, van szülinapi buli, van koncert, van kétnapos céges elvonulás, van kismarosi kisházba elszökés, van egy új kineziológusos szál, van egy energiagyógyász. 

December: Bécsbe megyünk a kirgiz csajokkal, havas-otthonos, szuper Bécs, Örkényben megnézzük a Lidércek, Shakespeare, Delírium c darabot, ami után nem térek magamhoz, hogy mennyire jó és újszerű, elmegyünk egy erotikus novella felolvasó estre a bringás csajokkal, ami szintén nagyon jó, ezen az estén megismerkedem online egy roppant ígéretes fiatalemberrel. Belódul a chat, mivel nem itthon él, ezért gyakran videotelefonálunk, egy hét után kb minden nap 1-2-3 órát, szóval elég intenzív. Megbeszéljük, hogy karácsonykor találkozunk, 25-én, ez az első adandó alkalom. Közben 3 karácsonyi buli szerveződik, sajnos mindegyik dec. 15-re, úgyhogy az elsőre elmegyek, ami jó-jó, de nem fergeteges. Ahogy közeledik a karácsony, a munkakedvem úgy csökken le, már csak a srác érdekel, annyit beszélünk, hogy tudom a fél életét. Befejeződik a lakásfelújítás, sikerül mindent eladni-elvitetni, kitakarítunk több körben, tesóm összezuhan, ajándékokon gondolkodom meg vásárlom őket a saját nevemben, tesóm helyett és szüleim helyett tesómnak, közben végig iszonyú jó kedvem van. Aztán 23-a az egyik csúcspontja a hónapnak, hóesés egész nap, én az egyik magamnak vett puzzle-t rakom, szól a karácsonyi zene és egész nap éneklek puzzle közben, megérkezik az az igazi, belülről ragyogó karácsonyi hangulat, amikor minden jó és szép. Este még csinálunk egy hagyományos sétát M-val, bár ott már esik az eső. Aztán a karácsony is teljesen jól sikerült, mindenki cuki, most végre tudunk beszélgetni, kár, hogy tesóm szarulléte adja az apropót, de legalább valami őszinteség van közöttünk. Hallgatunk Beatles-t, játszunk éjfélig, és most úgy vagyunk együtt, hogy abból mindenki töltődik. Másnap még elmegyünk délelőtt Szentendrére sétálni, pár éve 25-én ebédre raclette-et eszünk, hogy ne kelljen senkinek fél napot szívni a konyhában és inkább tudjunk délelőtt valamerre kimenni. Aztán este találkozunk a sráccal, kicsit fura, de jó (vagy jónak akarom látni a helyzetet és őt is), meg jó, ahogy megsimogatja a lábam - aztán ezen a magasfokú intimitási szinten nem is sikerül túljutni. Van egy pillanat, amikor 1000-ből 999 férfi megcsókolna, de ő az az egy, aki nem. És utána hiába találkozunk még 4x, valahogy nem jutunk egymáshoz közelebb, nincs semmi haladás, én egyre csalódottabb vagyok és nem akarom elhinni, elfogadni, hogy ennyire baklövés volt az egész, de ezen a héten végre vége az agóniának: igen, baklövés volt az egész. Ebből sem nem lesz semmi. Csalódottságom végtelen, január 1-jén itt bőgök itthon, hogy baszki megint indul egy év, amikor egyedül baszódok végig mindennel, nem akarom ezt, nincs már ehhez erőm. 
De a karácsony utánban még volt 4 iszonyú jó vendégség: 26-án a nagycsaládi délutáni találkozás, 19-en voltunk, imádtam. 29-én a kirgiz lányok jöttek brunchra, és este 7-ig itt dumáltunk, ettünk, ittunk és nevettünk. 30-án J-ék jöttek át 3 cuki gyerekkel, ők is brunchra jöttek és este 8kor mentek haza - ez az én igazi terepem, imádtam ezt is. Aztán 31-én a lovin fogadtunk párat, 800 Ft-ot tettem Cataniára, és bejött, szóval 880 Ft-ot kaptam vissza (lehet, mennem kéne Cataniaba?), ezen nagyon nevettünk, illetve a lookalike camera blokkon, amikor hírességekhez hasonlító arcokat mutattak a tömegből, ez is szupervicces volt (vagy a 3 forralt bor tette nagyon viccessé). És most a héten alacsony munkakedvvel még volt egy isteni vendégség, H-ék itt kéktúráztak Budapest körül, és egy közeli hotelben szálltak meg és egyik este átjöttek vacsizni. Náluk annyi a nehezítés, hogy H. nem eszik húst, K. nem eszik paradicsomot és hagymát, én ugye más dolgokat nem eszek, szóval kellett kicsit sakkozni, hogy hogy lehet ezt 2 féle főétellel meglépni. Hoztak gint és tonikot, ettünk aztán társasoztunk, és visítozva nevettünk egymás válaszain, a gyerekek kommentjein, illetve az egy szem férfi játékvezetői stílusán. Ezek a jó dolgok <3.