1 hét, 1 hónap, 1 év

Szóval a folytatás... az a költői kérdés hangzott el legutóbb, hogy vajon tényleg ennyire jó-e ez a fiatalember, vagy csak odaprojektálok mindenfélét. Egy hét és egy nap után azt tudom mondani, hogy bár magasszinten űzöm a projekciót, de ez a ember tényleg sokcsillagos. Az első 6 nap alatt találkoztunk 7-szer, ami gombócból is sok ugyebár, és ez minimum jelzésértékű. De menjünk szépen sorban.

Mozi: Bem mozi, Tökéletes napok. Teljesen le voltam nyűgözve, hogy Bem moziba visz, ráadásul erre a filmre, ráadásul-ráadásul nem lehetett online már jegyet kapni, így hát odament fizikailag és megvette - hát mennyire jó már! A film mondjuk annyira nem ment mélyre, nem volt rossz, de kicsit jobbra számítottam, zenék-képek szépek voltak, de kicsit uncsi volt meg hosszú. Mozi után elmentünk a Margit szigetre, körbesétáltuk, végigbeszélgettük, nevetve-komolyan, mindenhogy, és valahogy egész végig volt egy egyre növekvő otthonosság érzésem. De nem uncsi-otthonosság, hanem olyan ismerős-otthonosság, amikor jól esik hallgatni őt, jól esik beszélni nekem is, nem kell meggondolni, hogy valamit kimondjak-e vagy sem, hanem lehet bármit. Aztán említette, hogy másnap megy fürdőbe, erre rácsatlakoztam, hogy mennék én is, szóval így búcsúztunk, hogy akkor másnap fürdő.

Másnap eljött értem, jól vezet, de egyre gyanúsabb lett, hogy ez az ember dohányzik, mert éreztem azt a csípős szagot, meg úgy köhögött néha, ahogy a dohányosok szoktak. És igyekeztem pókerarccal rákérdezni, de utólag mondta, hogy látta, milyen csalódott voltam az igenlő válaszára. Szóval cigizik, de le akar szokni, és utálja, de csinálja, és mondjuk az szuperjófejség, hogy akkor egyáltalán nem cigizik, amikor velem van - pedig nem félórákra találkoztunk. Fürdő, kicsit furcsa volt fürdőruházni, meg egymás mellett szekrénybe pakolni, amikor még nagyrészt idegenek vagyunk egymásnak, néha nem is várt meg, azt kicsit furcsálltam, de azért feltaláltam magam. Úsztunk kint, meleg vizeztünk kint, meleg vizeztünk bent, szaunáztunk, pihentünk - közben nonstop beszélgetés mindenféléről. Tetszett, hogy nem önfényező, inkább vicces sztorikat mesélt, hogy jó mély a hangja, jó kedves is :), vannak barátai és hobbijai (medvelista egyik eleme), sokfelé utazott és mesélt azokról, de tökre kiváncsi volt az én úti élményeimre, és azokat is végigkérdezte meg figyelte. Itt még olyan nagyon diszkréten de jól érintett, csak néha megsimította a hátam, ahogy egy medencéből kijöttünk. Aztán elmentünk enni a Bartók Bélára, közben hívta a fia, és mivel ki volt hangosítva, így végighallgattam egy olyan telefonbeszélgetést, amitől én félig elolvadtam.

    Fiú: Apa, kellene az autó, mert hazavinném Fridát (cuki!!), mikor jössz haza?

    Ő: Nem tudom, fiam. Mikor kell otthon lennie Fridának?

    Fiú: 9-re. De hol vagy amúgy Apa?

    Ő: Momentán ülök az autóban. (szép megoldás!) 

    Fiú: És egy óra múlva itthon leszel?

    Ő: Szerintem nem (én itt magamban mosolyogtam). De ha fontos, akkor igen.

    Fiú: Aha. Miért, Te szeretnél maradni Apa?

    Ő: Igen, szeretnék (itt olvadtam el)

    Fiú: ok, akkor majd hazakísérem busszal. Csá Apa!

    Ő: Szeva!

Hát ez szerintem annyira cuki és olyan beszédes volt, hogy mennyire normális viszonyban vannak, hogy két felnőtt ember amúgy érzékeny beszélgetésének hallottam ezt a szösszenetet, mondtam is utána, hogy milyen jó volt őket hallgatni, és nagyon cuki a fia, és milyen jó, hogy ilyen a kapcsolatuk. Utána vacsi, aztán még kávéztunk egyet, aztán haza későn. Valahogy továbbra is nagyon otthonos és jó volt vele, úgyhogy én kérdeztem rá az autóban (pedig ilyet nem szoktam kb sosem), hogy mikor látlak legközelebb? Kérdezte, hogy holnap elkísérem kutyasétáltatni? Mondtam, hogy ezer örömmel, és ezzel váltunk el.

Vasárnap írta reggel, hogy mikor van itt a busz, aminek a végállomásánál várnak majd a kutyával, ott találkoztunk, aztán 4 órán keresztül bóklásztunk a Hárs-hegyen, felmentünk a Kis Hárshegyi kilátóba, aztán át a Nagy Hárshegyi kilátóba (nem tudom, melyik kisbetű, melyik nagy, hova kell kötőjel, mit kell egybeírni, mit külön), amikor a posztkovid lihegésem miatt nem bírtam felfelé menni, akkor kézenfogott és segített, néha átadta a kutya pórázát, hogy majd ő felhúz, és beszélgettünk a mindenről. Erdész és biológus végzettsége szerint, ezért eléggé képben van az erdei történésekkel, mindent tud minden növényről, nagyon jó volt hallgatni. Nagyon viccesen állt le idegenekkel a kutya kapcsán beszélgetni, szimpin neveli a kutyát, tud neki szájjal füttyenteni (menő!!), elvitt a hóvirágos hegyoldalt megmutatni. Egy ponton elmondtam neki az aktuális csomagomat, mert addigra ő már nagyon sokat mesélt a sajátjáról, és iszonyat jól reagált, megölelt, megsimogatott. Az van, hogy mindenre kurvajól reagál, mindent lehet neki mondani, és élek is ezzel és iszonyat felszabadító beszélni a félelmekről, a szorongásokról, a jövőbeli vágyakról. És szerintem én is kurvajól reagálok az ő csomagjára, mert egyszerűen önreflektíven beszél róla, és keresi és felvállalja a saját felelősségét a saját sztorijában, de ugyanakkor meg szabad felnőttként viselkedik sok helyzetben.

Aztán vasárnap még átjött hozzám este valamit megbeszélni, és ott áttört a fizikai fal és nagyon jó volt ez is. Meg eleve, hogy jön egy ilyen üzenet teljesen váratlanul, hogy szia, átmehetek? Annyira megörültem, hogy de jó, tényleg átjössz? Hát gyere, persze! És még dumáltunk sokat, meg segített egy fizikai cipekedésben.

Szóval ezek kurvajók, meg valahogy olyan egyértelműen van jelen, meg tolja a szeretetét, meg kimondja, hogy mennyire jó, amit tőlem kap és milyen hálás érte, és hogy mennyire jó érzés, hogy úgy érzi, újra tud szeretni, és előjönnek ilyen teljesen spooky egyezések, hogy ki-mit-hogy csinál, mit és hogy szeret, régi zenekarok, ízlésbeli hasonlóságok, intellektuális hasonlóság, világképbeli hasonlóság (medvelista újabb elemei), és lehet nagyon őszintén lemeztelenedni egymás előtt és semmi bántás nem jön, és lehet viccelni is egészen durva módon és lehet bármit kérdezni, meg bármit mondani, és ezekre eddig csakis olyan reakciók jöttek mindkettőnk oldaláról, ami megerősít és nem pedig visszazáródást okozna. És az a para, hogy mindez kb 3 nap alatt. 

Közben pedig rengeteg félelem is feljön bennem, nagyon nehéz azokkal megbirkózni. Folytan bevillan, hogy vajon honnan és mikor fog kiesni egy kurvanagy csontváz, és mikor üt be a ménkű. Sajnos van is esély rá, mert nagyon friss a válása, és sztem ez para. Hogy ő még érzelmileg nagyon másban van, nem is értem, hogy tud nyitni felém, érzem, hogy a gyászának egy jó része még jelenidős. És fosok attól is, hogy Anyu egyszercsak rájön, inkább csinálják vissza, vagy megérzi az ő kezdődő boldogságát és ez triggereli be a visszaszerzést, és nyilván az ő 20 éves múltjuk a 3 közös gyerekkel megspékelve azt egyszerűen nem is lehet egy lapon említeni a mi 8 napunkkal. És ez nyilván így természetes és az is, hogy mivel ő brutál családcentrikus, ezért nyilván visszafogadja (gondolom én innen a kanapéról), ha Anyu kopogtat. 

Szóval lehet kipróbálni, milyen felnőttként kapcsolódni és a körülmények / tapasztalatok ellenére megpróbálni örülni és hinni ebben, neki is sokan mondták, hogy megérdemel engem, nekem is sokan mondták, hogy megérdemlem őt - de meglátjuk majd, hogy 1 hét, 1 hónap, 1 év múlva is részei leszünk-e egymás életének. 

Ami biztató, az tényleg egy iszonyatosan jó kommunkációs stílus (medvelista!), amire én is rá tudok csatlakozni, a sok-sok váratlan egyezés, a felnőttségünk, azt érzem, hogy kifejezetten jó, hogy aki már nyekkent többször az életében, az nem vesz semmit sem magától érthetődőnek, és megbecsüli a jót, ami szembejön és ez szerintem mindkettőnkre igaz, meg megállapodtunk, hogy megpróbálunk egymás felé tisztelettel és szeretettel fordulni.

(és amúgy ennél lelkesebb szoktam volt lenni az elmúlt egy hétben, de valahogy ez a mai esős-szürke-fos az nagyon lehangolt, meg, hogy ennyit írtam a parákról valahogy behúzott. Legközelebb a jókról fogok inkább részletesen írni, ha lesznek még!)