hétvége

Szóval egy hét után még részesei vagyunk egymás életének, és ezt a legnagyobb örömmel írom.

Kezd rámborulni az a szerelemérzet, amiben teljesen eltűnik az agyam, és esélye nincs semmit meghatározni, mert visz a szív ezerrel, előre és felfelé. Most hétvégén péntek este 6-tól gyakorlatilag vasárnap este 10-ig együtt voltunk, és ezzel csak annyit értünk el, hogy miután elment, negyedórával már annyira hiányzott, hogy kb fizikailag fájt, és éjjel is arra ébredtem 4-kor, hogy annyira hiányzik innen mellőlem, hogy elpusztulok. Koncentráció nulla, érdemi munkavégzés nulla, alvás minimál, evés minimál, rágondolás nonstop, a rettegő félelem és az agyelhajítós boldogság között csapongok, faltól-falig. De semmi sem érdekel és semmi nem olyan fontos, mint hogy ő van és mi megismerkedtünk. 
Múlt héten volt a szülinapja, amikor én síelni voltam (kurvajó volt, majd írok erről is 2 év múlva, ha előkerül az agyam, a telefonom feltöltő alkatrésze indulás előtti este elromlott, idegességemben eltörtem az egyetlen otthoni működő töltőmet, szóval telefon nélkül kellett létezni 5 napig, teljes para, főleg azzal szembesülni, hogy mennyire be van huzalozva az életünk a telefonba, és minden app oda küldi az összes kódját, és minden azon keresztül érhető el, szóval neki szülinapja, én máshol, nincs telefon, csak esténként a szállás wifijén keresztül tudunk tableten messengeren beszélni, kivéve, amikor globál FB és messenger leállás van, mert akkor az utsó szál is eltűnik, amin keresztül a világhoz, de főleg hozzá tudnék kapcsolódni), szóval minden iszonyú jó lenne, váratlanul jó a vadidegen társaság is, rengeteget nevettünk, nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára, de emellett meg annyira hiányzott ez a fiú ott is, vele szerettem volna ottlenni, és miatta ment olyan jól a síelés, hogy egyszerűen folyton én vártam a többiekre, nem álltam meg sosem lefelé, csak mentem és élveztem a tempót, meg hogy fájnak a combjaim, és megy a lécem, mint a huzat.
Na és hazaértünk, és utána negyed órával már átjött, hozott egy póttelefont (éljen a hatékonyan problémát megoldó férfi!), de sokkal fontosabb, hogy átjött és lehetett beleveszni a mókuskodásba, aztán éjjel hazament, és pénteken találkoztunk újra, aznap ünnepeltük a szülinapját, nem ismerem még annyira, és egyáltalán nem jutott eszembe semmi tárgy, úgyhogy élményjelleggel egy étterembe hívtam el (amit én már nagyon ki szerettem volna próbálni, Szentendrén a Teyföl), és kérdezte, hogy jöjjön-e autóval, erre én, az udvariaskodás világbajnokaként mondtam, hogy ne, majd én vezetek, utána vertem a fejem a falba, hogy miért nem hagyom férfinak lenni, de szerencsére van annyira férfi, hogy autóval jött (azzal az érveléssel, hogy mondtam, mennyire szeretem az ülésfűtést, és neki van olyan), és annyira örültem neki, és annak ellenére szuperjó volt az este, hogy mint kiderült, nincs oda a fine dining-ért, és az újragondolt cigánypecsenye inkább felidegesíti, mint jóllakatja, de a gesztust értékelte és örült neki és asszem úgy ámblokk neki nem annyira fontos az étkezés, mint nekem. Barangoltunk sokat a sötét szentendrei zegzugos belvárosban, eltévedtünk, megkerültünk, nevettünk meg beszélgettünk sokat, fogalmam sincs miről és egymást átölelve sétáltunk és a sötét összekötő kisutcában megcsókolt, meg máshol is és állandóan a zsebre dugott kezében volt a kezem. Egy már lezárt kasszájú csokiboltban kisírtunk egy tábla csokit, amit kp-ban fizettünk ki és muszáj volt a "lécci, ma van a szülinapja" kártyát előhúzni, és nem értették szerintem ott a boltban ezt a két negyvenes kinézetű tinit. Aztán mondta az utcán, hogy Kovács Teri, veled még csokit venni is nagyon szórakoztató.
Aztán szombaton hívott, hogy szeretné megmutatni a balatoni házukat, ahonnan el fog hozni pár dolgot, mert az osztozkodásnál nem nála marad a ház, és egyrészt borzasztóan jól esett, hogy meg szeretné mutatni, meg hogy érzem, hogy von bele az életébe, közben meg annyira féltem szembesülni azzal, hogy ez az ő családi boldog éveinek a helyszíne, és irígy voltam, amikor mesélt a nyarakról, ahogy az egész utca bandázik és együtt vannak, mint egy kis falu összetartó közössége, és sajnáltam a szomorúságát, hogy ettől is búcsúznia kell, és amikor a családi élményeit és emlékeit meséli, akkor mindig megyek össze, hogy emellett én sehol sem vagyok, és egyrészt üresnek érzem a saját életem, és túl gyengének meg könnyen összeroppanthatónak a mi rövidke közös szálunkat. De közben meg mi a csudáról tudna mesélni, ha neki erről szólt az elmúlt 20 éve, és összességében nagy értéknek érzem, hogy ezeket meséli és meg akarja mutatni nekem. Csak közben félek kérdezni, illetve félek, hogy belekérdezek valami olyanba, ami neki fájdalmat okoz, vagy egy ártatlan kérdésre olyan választ kapok, ami nekem fáj. De mondta, hogy ezt érti, és sajnálja, és nem akarja rám terhelni a családját, de hogy nekünk még olyan kevés a közös élmény, amire vissza tudunk nyúlni.
Szóval egy koratavaszi üres Balatont is mutatott, imádom ennek a hangulatát, körbeautóztuk teljesen a Balatont, roadtrip, útmenti kisétterem, zenék, csattogó árbócrúd az autó tetején és vitorlázási alapismeretek.
Aztán nálam filmeztünk, egy lassú, de szép filmet az utolsó prémvadászról, ő közben belealudt párszor, röhögtünk az oldschool-hetven kábellel összerakott telepi házimozi megoldásomon, ettünk-ittunk a takaró alatt, aztán vacsit főztünk, aztán megpróbáltunk aludni kisebb-nagyobb sikerrel, aztán éjjel egy ponton kérdeztem, alszik-e, mikor kiderült, hogy nem, akkor mondtam, hogy szeretnék neki mondani valamit, hogy nagyon félek és nagyon be vagyok szarva, és nem akarok egy bombát dobni a kezdődő közös dolgunkba egy lombikkal és mégis meg kell tennem, mert az időm lényegében elfogyott, és hogy ez annyira szar és minden outcome szar és az is, ha csinálom, de az is, ha nem. És olyan jól reagált erre is, lehetett ott sírni a vállgödrében, és mondott teljesen őrültségeket is, amitől még jobban sírtam, hogy mennyire hatalmas a szíve. De aztán asszem nevettünk is, meg beszéltünk kevésbé gyomros témákról, én teljesen megnyugodtam, aztán lehetett még picit aludni. Meg hívott, hogy másnap van-e kedvem náluk ebédelni, ami azt jelenti, hogy az egyik gyerekének és az egyik legrégibb barátjának is bemutat, de nyugodjak meg, a szüleinek mondta, hogy ma nincs közös ebéd. És ettől is iszonyúan fostam, és mondtam is elsőre, hogy nem merek odamenni, mert nem iszonyat korai-e, de erősebb volt a jó érzésem, hogy közben olyan jó érzés, hogy hív be az életébe és hogy hiába vagyok beszarva, erre mondjak inkább igent. De rámbízta a döntést teljesen, meg hogy no pressure, lesz még alkalom.
Aztán másnap elmentünk reggel kutyát sétáltatni, meg boltba (2 ismerőssel találkozott), én egyre jobban féltem az ebédtől, de minthogy mindenki leokézta és az volt a message, hogy örömmel várnak, így hát mentem, csak remegett kezem-lábam. Mondtam előtte, hogy dehát még alig ismerjük egymást, én zavarba leszek és nem fog tudni hogy segíteni, erre mondja, hogy na de ha nem vagyunk látjuk egymást egy ilyen szituban, akkor honnan is tudhatná, hogy tudna segíteni a zavarom csökkentésében. És ez az érv előtt csakis fejet tudtam hajtani. Az ebéd lement, nem is volt kínoska, vagy csak minimálisan, éreztem, hogy ez a fiú tökre figyel rám is, amikor kimentem wc-re, elémjött, hogy minden ok-e, nagyon édes volt, szóval pipa, túléltük. Aztán amikor menni kellett már, és jött velem, hogy hazakísér, akkor meglepetésszerűen kint voltak a szülei a kertben, na ez iszonyat kínos volt, ők szerintem nem tudtak rólam, csak azt látták, hogy a saját házukból kijön egy színes tornacipős nőszemély, én annyira nyomorultul éreztem magam, hogy minden erőmmel arra koncentráltam, el ne rontsam a kézfogást vagy a nevemet, igyekeztem mosolyogva a szemükbe nézni, de nagyon zavarban voltam. Aztán hátra sem nézve elindultunk, nekem még negyed órán át remegett a lábam, de legalább ezen is túlvagyok.
És van még ezer jóság, amit meg szeretnék örökíteni, hogy emlékezzek, ha szürkébbre fordul az élet, de már mindjárt holnap van, szóval az majd máskor.