nehéz

Kifejezetten szar hullámban vagyok, ami mennyire nem igazságos már, de hát ez van, szóval nem tudok másról / máshogy írni. Nyugodjunk meg, a fiú van, és folyamatosan van, és őrületesen jó, hogy van, úgyhogy hálistennek nem innen fúj a szél. Keresgélem, honnan fúj a szél, és azt hiszem, valahogy az én látásom torzult el, hogy hogy látom magamat úgy ámblokk, hogy látom magamat mellette és magamat az életben - és ezek most siralmasak. 

Mentségül csak egy dolgot tudok felhozni, a nemsikerült újabb lombikot, ami itthon az utolsó volt, merthogy betöltöttem közben a 45-öt (ez mennyire nagy szám már? mikor lettem ennyi idős?) szóval vagy az egész terv mehet a kukába, vagy csak a saját petesejtes része - de most nem vagyok olyan állapotban, hogy erről döntsek vagy egyáltalán gondolkodjak. Most kicsit struccpolitikával vagyok, az biztos, hogy iszonyúan fáradtnak érzem magam már magától a témától is, plusz ha még egy orvos megvizsgál, elaltat, kivesz vagy berak bármit/bárkit - én felüvöltök. Erre is azt érzem, hogy elég volt, hagyjanak már békén, ne nyúljon hozzám senki. Elég volt abból is, hogy végtelen idő óta vagy injekciókat adok be, vagy folyik belőlem valami, vagy a progeszteronkúp maradéka, vagy valami értelmezhetetlenül hosszú menstruáció, szóval most csak annyi van, hogy elég, elegem van. Viszont van egy szép nagy kudarc hozománya is az egésznek, és most ez a legnehezebb. Persze nem ilyen transzparensen, de egyszercsak azt vettem észre, hogy elkezdtem nem elhinni ennek a fiúnak, hogy szeret, elkezdtem rettegni attól, hogy őt is elveszítem, eltűnt a korábbi vicces, erős és (legalább valamennyire) magabiztos énem, és ott maradtam egy olyan énképpel, ami most elég gatya.

Ijesztő, hogy mennyire nincs erőm, hogy nem tudok kitalálni egy programot, egy semmit sem, hogy negatívabbnál negatívabb gondolataim vannak, amit nem akarok felé mutatni, de nincs más gondolatom, ezért rengeteget vagyok csendben, amikor együtt vagyunk és ezt utálom. Úgy érzem magam, hogy annyira semmilyen, annyira jelentéktelen vagyok, hogy ezt mindjárt észreveszi és lepattan. Érezzük ugye, hogy ez milyen szuper praktikus egy ismerekedési szakaszban. Na igen, és gúnyos vagyok mindenkivel, de leginkább magammal, sőt, amiért legszívesebben tényleg felpofoznám magam az az, hogy vele is gúnyos vagyok - pedig hát ő aztán kurvára nem szolgált rá. 

Ajj, szóval szörnyű ez most így. És még csak 10 napja tudom a nemsikerülést, de egy végtelenségnek érzem ezt az állapotot. És közben meg az van, hogy továbbra is szinte minden nap találkozunk, szinte minden este elmondja, hogy szeret és nagyon örül nekem, és köszöni, amit tőlem kap és nagyon sokáig szeretne még velem lenni - szóval objektíven semmi okom mindarra, amiket itt fentebb írtam, de hiába hiszem el neki, akkor, amikor mondja, mégsem tart ki következő napig. 

Na és ha egy jó nagyot hátralépek, és megpróbálok minderre távolabbról ránézni, akkor csak azt tudom mondani, hogy tök ok rottyon lenni, kaptam egy falunyi hormont, mai tudásommal teljesen feleslegesen és értelmetlenül, ez már 2 ok szarul lenni. Tök ok nem vicces energiabombának lenni, ez a fiú előtt lehet sírni, lehet mondani bármit, lehet ezekről a démonokról is beszélni (nem ilyen mélyen, csak úgy röviden megemlíteni), jól reagál, komolyan, vagy kedvesen, vagy viccesen próbál visszahozni az életbe, szóval közben észlelem azért, hogy egy szélesebb repertoárt használ :) és ő is mondja, hogy legyek kicsit türelmesebb, meg ezt alapból én is tudom, csak a szituációkban éppen nem jut eszembe. Az is van, hogy megint nem annyira jól alszom, a diétában is elfáradtam, elkezdtem nem igazán tartani, lehet, emiatt is felébredek, meg neki is nehezen megy az alvás, szóval biztos van egy jó adag kialvatlanság is. 

És olyan érdekes, hogy én most a saját szerethetőségemben vagy értékemben kételkedek (de amúgy miért??), és szerintem emiatt nem tudom elhinni a szeretetét, és ugyanezt a sztorit más szinten, más szereplőkkel de már annyiszor megfutottam az életemben, amikor mindig utólag kiderült, hogy csak én láttam teljesen tévesen vagyis beszűkülve magamat (negatívan), és a környezetem egy sokkal pozitívabb véleménnyel volt. Úgyhogy azt gyakorlom, hogy szarjam le a világot, ne rettegjek mások elképzelt jövőbeli tetteitől (pláne ne attól, aki közben folyamatosan a szeretét sugározza mindenféle kreatív módon :)), hanem csak menjek tovább a napokkal, bízni abban, hogy nem valós az én megélésem, és csak próbáljam átölelni magam egyrészt a veszteségben, másrészt az örömben. Csak ez most nagyon nehéz.