Január

Most van a 3. évfordulója, hogy egy hatalmas váltással bekerültem egy IT céghez, üzleti elemző-külső tanácsadóként. Olyan fura és vicces innen visszanézni: akartam váltani, de nem az én vágyam volt, hogy ide jöjjek, hanem egyszerűen ez jött szembe. És pont egy időben ezzel Rottardamba is felvettek egy céghez, ami a régi szakmámhoz kapcsolódik, nagyon érdekes belegondolni, hogy ha azt választom, akkor most milyen életem lenne, milyen társaságban lennék, ott élnék-e még és úgy egyáltalán, mi lenne velem. De nem azt választottam a finisben, hanem ezt, és ez van, ami van. Az első több mint egy év brutál nehéz volt, egy elég szar stílusú frusztrált és picsogó nő volt akkoriban a vezetőm, semmit sem segített, csak ahol tudott beszólt és lecseszett, és egy nagyon kaotikusan működő cégnél egy tök új területen full egyedül kellett megkapaszkodnom. Arra emlékszem, hogy szó szerint folyamatosan olyan meetingeken kellett ülnöm, ahol egy rohadt szót sem értettem a kötőszavakon kívül. Se az IT, sem a szoftverek, sem a terület, sem a nyelvezet - semmi nem volt ismert nekem. Betanítás nulla, elolvasható anyagok nulla, semmi fogodzóm nem volt. Igaziból csodálkozom is, hogy hogy mertem elvállalni - de visszanézve megveregetem a vállam, hogy menő vagyok, hogy ezt túléltem. Csak emiatt indokolatlanul sokáig volt imposztor szindrómám (mármint ez nem szindróma, hanem tényleg imposztor voltam, hiszem egyáltalán nem értettem ehhez a területhez) és nagyon sokára hittem el, hogy jól dolgozom vagy hasznos vagyok vagy szeretnek. 

Idén az év első emailje egy kollegám köszönő emailje volt: tavaly érkezett a projektre PM-ként, és ő is bekerült ebbe a betanítás nélküli brutál mélyvízbe, és csak leírta, hogy mennyire hálás a sok-sok támogatásért és bíztatásért, amit tőlem kapott és hogy nagyon szeret velem dolgozni, meg hogy milyen jó légkört teremtek magam köré, és hálás a barátságunkért, és még jó hosszan írt nagyon szívmelengető dolgokat. És csak onnan jutott eszembe ezt a két dolgot egymás mögé tenni, hogy nekem nagyon mély volt a kezdeti szartenger és azóta figyelek az újakra és próbálom az ő startjukat egyengetni, mintegy másodállásban. Közben meg azért azt is be kell magamnak ismerni itt kétszem közt, hogy én ezt a munkát teljesen énidegennek érzem és hogy szerintem tökre nem ilyen munkát kellene végeznem. Csinálom, mert nagyon szuperek a kollegák, meg valamennyire érdekes (de azért sokkal több a szar, mint az érdekes,) és mert tisztességesen megfizetnek és békénhagynak külsősként, de hát na, szoktam arra gondolni, hogy eltelik az életem, és túl hosszan csináltam énidegen dolgokat. Az is eszembe szokott jutni, hogy szerintem ez nekem az egyetemmel kezdődött: egyértelműen külső nyomásra mentem a Közgázra, ott is full idegennek éreztem magam 5 éven keresztül, és valamiért nem jutott eszembe az az opció, hogy akkor váltsak valami olyanra, amit szeretek, meg önazonosnak érzem és azzal töltsem az időt. Persze az is igaz, hogy közben mindig megtaláltam azokat az embereket, akik mellett vagy akik miatt jól tudtam magam érezni az amúgy nem nekem való iskolában, munkákban, stb - csak mélyen azért vágyom arra, hogy azzal töltsem az időmet, amiben amúgy nagyon hiszek, nagy értékesnek érzem, meg hivatásom, meg minden ilyen luxiság.

Aztán azon is szoktam gondolkodni, hogy lehet, hogy ez már késő, meg ez a vonat elment, de hát végülis abban is hiszek, hogy bármikor lehet váltani meg új irányokba fordulni - csak egyre nehezebb. Azért biztos, ami biztos, nyitva tartom a szemem, figyelem a szembejövő lehetőségeket és igyekszem feltekerni a belső hang hangerejét.

Na és ha kiszállok a fejemből és a tettek mezején nézek körbe, akkor kész van a kisautóban az üléscsere, és jobb mint újkorában! Miután a szerelő 2 hónapig nem csinált semmit és bepöccentem, a FB autós csoportjában ajánlottak egy jó bontót, kiderült, szuperkedves és normális, és volt jópár olyan ülésszett nála, ami pont ilyen matuzsálemkorú, és amelyik ülésemelős is volt, annak pont olyan kárpitmintája volt, mint az én régim (erre mennyi esély van?) és otthon is volt egy kör beszélgetés, ahol mondtam, hogy mennyire rosszul esett, h nem én rontottam el, de mégis tök egyedül vagyok hagyva a megcsinálásában, L. összekapta magát és ő ment le Gyöngyösre elhozni, meg keresett szervízt a közelben. Ott kicserélték, és mivel normálisak tűntek, sztem hozzájuk viszem majd el az autót egy diagnosztikára és nagyszervízre. Azóta meg csak simán örülök, hogy működő ülésekkel és kicserélt kalaptartóval újra olyan európai kinézete van a játékautónak.

A másik, hogy legutóbb rögtön 3 méterre kellett menni ugrani és nem 1 méterekkel kezdtünk, és ettől annyira betojtam, hogy egész 60 perc alatt egyetlen szép vagy rendes talpast sem bírtam ugrani, olyan ideges voltam magamra, hogy majdnem sírtam, hogy miért ilyen erősek a félelmek már megint és miért megy ilyen bénán - aztán csak simán ráláttam, hogy OK, van ilyen és tanuljam meg elviselni türelemmel, ha nem megy jól. És ahogy ez átment rajtam, onnantól megvolt az értelmezhető 3 méteres talpas. :)

Évértékelésre és évtervezésre most valahogy egyáltalán nem volt belső indíttatásom, írtam ugyan Lucia kívánós posztjára, de posztoláskor eltűnt valahova. Az alkoholt továbbra sem kívánom, és az év fáradtan indult, de az otthoni napokon ebédszünetben mindig kimegyek a havas erdőbe sétálni, és reggelente nagyon jól és mélyen alszom és rendeltem nyárra türkiz körömlakkot.