we are ALL born SUPERSTARS 2.0

Szeretnék írni az idei sítáborról is, de még annyira a hatása alatt vagyok (meg az elmúlt 2 rövid éjszaka hatása alatt), hogy birkózom itt a sok tonnányi érzelem és élmény szavakba öntésével. Megint frenetikusan jó volt, bár hogy a viharba ne lenne jó távol lenni 2300 méteren a hétköznapi nyűgöktől és intéznivalóktól, ahol annyi a tennivaló / eldöntendő kérdés, hogy mikor keljünk, melyik pályán menjünk és mikor álljunk meg inni egy forraltbort a hüttében.
Most máshol laktunk, mint a csapat nagyja, ezért nem arról szólt ez a pár nap, hogy ki mindenkit ismerek meg, hanem a tavaly megismert board-os sráccal, meg a haverjával 4-esben kovácsolódtunk sokkal jobban össze. És nekem ez így maga volt a paradicsom :) és egyben tanulság a köbön.
Visszaolvastam, hogy mit írtam tavaly, Tök érdekes, 180 fokos fordulatok zajlottak így bennem, óriási nagy tanulság, főleg a sutyinak gondolt board-os srác, akiről aztán kiderült, hogy iszonyúan vicces, udvarias, jóféle értékrendű és biztonságot nyújtó, és aztán vele csúsztunk még jó sokat. és hát igen... róla muszáj lesz sokat írni, mert az egyik legfontosabb szereplője volt számomra ennek a hétnek. Tavaly emailcímet cseréltünk, hogy átküldjük egymásnak a fotókat, és ősszel a jelentkezés körül már egyeztettünk telefonon többször, hogy ők is jönnek, mi is megyünk, megbeszéltük azt is, hogy egy szálláson leszünk majd.
Mi egy apa+lánya duóval voltunk egy apartmanban - na ez is tanulságos volt, más szempontból, az a csaj! atyaég!! Mindegy, róluk majd máskor.

Erősen kezdtük a tábort, mert első este valahogy nagyon be volt pörögve Á. és mindenképp bulizni akart, lementünk a helyi diszkóba, iszogattunk táncoltunk, fél 4-re értünk haza, nem voltam másnap túl fitt. Meg aztán ahogy néztük a képeket a telefonokról, ott úsztak be halványan az előző este eseményei (én pl odarántottam egy iszonyú helyes csávót meg a haverját, hogy fotózkodjunk együtt - hát mikor csinálok én ilyet józanul??). Az első napokban napközben ők is és mi is mentünk a saját tempónkban, meg ahogy és amerre épp kedvünk tartotta, talán néha egymásra csörögtünk, hogy ki merre jár, de úgy emlékszem, alig mentünk együtt. Bennem volt egy tök nagy kettősség, hogy egyrészt nagyon szívesen mentem volna velük 4-esben kb folyton, mert hihetetlen jó érzés volt Á. közelében lenni, másrészt meg nem éreztem ugyanezt a vágyat irányukból, és próbálom nem ráerőltetni magam senkire.
A jó érzés pont azokból jött, amiket tavaly is írtam, biztonságérzet a köbön - meg nem tudom mondani, miből jön ez, de valahogy annak a sziklaszilárd tudata volt bennem, hogy mellette nem lehet semmi baj, és bármit megold, bármitől megvéd akár szóban, akár fizikailag. Emellett elképesztően vicces. Sokat beszél, ilyen igazi nagydumás csávó, aki tudja, hogy szövegével bárkit levesz a lábáról, de akár idegeneknek is egy helyzetben annyira viccesen reagál, hogy én már a repülőn dőltem a röhögéstől ("nem cserélünk helyet legközelebb!"). De a stílusa finoman szólva is nem kedves. Olyan nyers meg beszólogatós, aki csak kicsapja azt, ami benne van, de zéró tekintettel a másikra, és ahol már azon lehet nevetni, hogy mekkora bunkóságokat mond, ami azért inkább ilyen középiskolai szintje az egymással való kommunikációnak. Ez volt, akit bántott, D-t néha vigasztalni kellett, meg hülyegyereknek hívta őket (fú, ez engem mennyire idegesített), de én meg tökre éreztem a bántó stílus mögött valami többet. Ugyan általában érzékeny vagyok arra, aki nem beszél tisztelettel azzal, akivel haverkodik, de Á-nál ez valamiért nem zavart, mert a tekintetén láttam, hogy nem úgy gondolja, sokkal több kedvesség van benne, mint amit kifejez - de ez csak pár nap múlva vált bizonyossá.

Szóval külön mendegéltünk (bár most visszanéztem a telefonon, már első este 3-szor beszéltünk telefonon, másnap hatszor), az apa+lánya duó akart velünk együtt jönni, de nekem hozzájuk semennyire nem volt kedvem, mert ők nagyon mások voltak. És sajnos felébredtem 1-1.5 órákra minden éjjel (már amikor nem szétcsapva 3kor kerültem ágyba), és akkor ezeken lamentáltam, hogy ezt miért csinálom. Itt van a 2 srác, akikkel szívem szerint minél több időt töltenék együtt, de őket nem keresem, mert nem merem kimutatni, hogy az ő társaságukra vágyom, meg félek, hogy sok vagyok nekik, hogy csak szívességből / udvariasságból nem mondanak nekünk nemet - vs. több órát töltök olyan emberekkel, akiktől hülyét kapok és csak udvariasságból (!) nem mondok nekik nem-et. És közben szarul érzem magam, mert másra vágyom és rengeteg energiát elvisz a fura alakok tolerálása. Hát kivel vagyok én? Pont szembejött egy FB-os bölcsesség is ezen a napon:



és akkor éjjel azon gondolkodtam, hogy mi van, ha ez a para tényleg csak az én gondolatom, de bennük nyoma nincs ennek. Eleve, reálisan semmi alapja nincs... meg hát ők egyszerű férfiak, akik eljöttek egy hétre boardozni, ott érzik jól magukat, ahol és akivel épp vannak. Meg hát akkor mi a francért egyeztettünk volna 4 hónapig, ha utána meg nem akarnak együtt csúszni? Meg ha együtt voltunk, akkor mindig sokat nevettünk, ők is, szóval annyira azért csak nem szar élmény. Na és akkor végigmonologizáltam, hogy mit mondanék, hogy hogy fejezném ki szimplán, hogy tök jól érzem magam velük, és szívesen bandázok velük. Ami a világ legegyszerűbb mondandója, nem értettem, miért övez ez ekkora félelmet bennem, hogy ezt kimutassam. Miért félek az elutasítástól egy ilyen teljesen szoft és nulla rizikós helyzetben. Ugyan ez ilyen éjjeli belső párbeszéd volt, és már nem emlékszem, hogy pontosan miket mondtam, de arra igen, hogy hosszan mondtam, és egy idő után azon kaptam magam, hogy jönnek a szavak folyékonyan, pont azt fejezem ki, amit szeretnék, amit igaznak érzek és amitől megnyugszom - na és ez kurva jó érzés volt.

Másnap napközben aztán jól nem volt alkalom dumálni, mert máshogy alakult mindenkinek a napja, este átjöttek kicsit megnézni az apartmant, de ott volt a duó is, és olyan nyominger volt a hangulat, köze nem volt ahhoz az oldott röhögős alapérzethez, amit négyesben szoktunk tolni. Elmentek, nekem meg eszembe jutott, hogy elfelejtettük odaadni nekik a mosogatógép tablettákat, szóval átmentem hozzájuk, és ebből kerekedett egy iszonyú mély és nagyon jó beszélgetés hármasban éjjel több mint 3 órán keresztül. Ahol már bőven el tudtam mondani egy ponton, hogy milyen jó, hogy együtt jöttünk és örülök annak, hogy tavaly összesodródtunk, és milyen vicces napokat tolunk így együtt. És itt végre megmutatták azt a kedves oldalukat is, amit addig csak éreztem valahol a szavak mögött, kérdezték, hogy hogyhogy nincs férjem, meg hogy ismerkedek, meg amikor meséltem, hogy szeretnék szülni, akkor ennek a körülményeiről beszélgettünk. Itt nyoma sem volt semmilyen tahó beszólásnak, csak őszinte érdeklődést meg együttgondolkodást éreztem felőlük, és az egész este végére azt éreztem, szintet ugrottunk, és megmutattak magukból valami olyat, amit nem sok mindenkinek tesznek. Kiderült, hogy nem ismerik a tindert - ez alig fért a fejembe, hogy van ilyen ember, aki nem is hallott róla. Mindkettejüknek van családja, annyira kedvesen beszéltek a gyerekeikről, a magánéletükről, látszott, hogy a családjukért bármit megtesznek. Meséltek a gyerekkorukról, hogy mennyire hiányzik nekik a párjukkal kettesben töltött idő és milyen jó, amikor ezt meg tudják teremteni. Kérdezgettek engem is folyamatosan, sőt, egy ponton olyan kérdéseket tettek fel, hogy maguktól hozták a pálinkát a válasz előtt :) Aztán egyszerre legyintettek, hogy hagyjam a tindert a faszba, járjak inkább borkóstolókra, meg nézzek nagyon mélyen a nekem tetsző férfiak szemébe.

Végre olyan beszélgetés volt, ahol megszűnt az idő, megszűnt a tér, érezni lehetett, hogy mindenki őszinte és épp eléggé biztonságban érzi magát ahhoz, hogy bármit kérdezzen és bármire válaszoljon - és mindezt úgy, hogy egyikőjükkel 2 napja ismertük egymást, a másikukkal régebb óta, de közelében nem jártunk ilyen mélységeknek. Meséltek sokat a munkájukról, ott megértettem a nyers stílus alapját, és tökre helyére került minden. A haver egy teletetovált csávó, mondjuk látszik a szemén a kedvesség, meg ő érezhetően tompítani próbálta Á. beszólásait, olyan igazi megölelgetnivaló ember. Á. is első blikkre, kívülről, nem kifejezetten szimpi, van a tekintetében valami aggresszió, valami lobbanékonyság, vagy nem is tudom, mi... van benne valami bunyós jelleg, aki ha feldühödik, üt. Nem minket, meg ott semmi ilyen nem történt nyilván, de érzet szinten én ezt folyamatosan ott láttam benne, hogy lendülne az ökle. És közben meg ilyen, hogy a diszkóban mindkettőnket felkért táncolni :), ha egy fél napig nem telefonáltunk, akkor hívott, hogy na mi van már, hova tűntünk, ha érezte, hogy durvát mond, akkor utána átölelt, hogy naaaa, most mit kell érzékenykedni, a telefonjáról mutatott a kislányáról rengeteg fotót, meg videót, mutatta a házát, amit épített, a fát, amit ő ültetett, meg eleve, érezhető volt, hogy törődik velem, velünk.

Aztán, amikor tőlük hazamentem a saját apartmanunkba, olyan mértékű hálát éreztem, meg örömöt is, hogy azt éreztem, szétreped a szívem ettől az estétől :) hogy annyira fontos volt ezt megtapasztalni, hogy előtte éjjel végiggondoltam, mit szeretnék kimondani, kimutatni a világ felé, és erre egy napon belül lesz egy ennyire szép történés, sokkal mélyebb, sokkal szebb, mint amit elképzeltem, és hogy olyan jó, hogy ez megtörténhetett.

Azt hiszem, ez volt a legfontosabb momentum a síelésben, utána mondjuk fura volt visszatérni a felszíni haverkodós hangnemre... aztán utsó előtti este elmentünk 4-esben étterembe helyi finomságokat enni, akkor annyira elemében volt Á. hogy mi ketten dőltünk a röhögéstől egész végig, én konkrétan azt éreztem, nem tudok enni a sok nevetéstől, beállt a rekeszizmom, lefordulok a székről, már ha csak egy mondatba belekezd. Megint volt az a kép, amit tavaly is úgy szerettem, hogy látom D-n, hogy annyira nevet, hogy elcsuklik a hangja és törölgeti a könnyeit perceken keresztül, mert mindig újra és újra nevetésben törünk ki. Előtte mászkáltunk szuvenírboltban, Á. mondta, vegyünk kaparós sorsjegyet (nagyon röhögtem, mert M. a kaparós sorsjegyek királynője), vettünk 4-et, horoszkóposat, de csak a 2 srác jegye volt, mi másikat választottunk, aztán Á. és én nyertünk, majdnem visszahoztuk a sorsjegyek árát.
Utolsó nap ítéletidő volt, szóval keveset tudtunk csúszni, mert lefújt minket a felvonóról is a szél, meg nem is lehetett látni sokat, hüttéztünk, lecsúsztunk, pakoltunk, megittuk a maradék alkoholt, hogy ne kelljen elcsomagolni, találtunk 90-es évek válogatást a Spotify-on, azt énekeltük D-val, röhögcséltünk, átmentünk a srácokhoz, elindult ott is egy olyan youtube buli, amit még a hegy túloldalán is lehetett hallani szerintem. Az est egyik fénypontja ez volt, amit ezerszer végigmutogattunk és üvöltöttünk énekeltünk nem kevés alkohol után nyilván összevissza. Ez lehet, hogy senki másnak nem vicces, de akkor és ott majdnem bepisiltünk a nevetéstől - és asszem videó is készült a produkcióról. Aztán még elnéztünk a diszkóba a keretes szerkezet jegyében, 3 óra alvás, kicsekkolás, én nem találtam meg a személyimet, így aztán repülő helyett teljesen leamortizálva busszal értem haza ma hajnalban. Volt közben sírás a fáradtságtól, a dühtől, meg a szomorúságtól, nem tudtam elbúcsúzni a srácoktól, nem tudtam aludni a buszon, csak pörögtek bennem az élmények. Azt érzem, ez a különös hegyi klíma megspékelve a sporton túli élményekkel, teljesen kinyitotta a szívem, mindenkit szeretek :) most a közelség miatt nyilván Á. jár az eszemben, de ez inkább ilyen körülményekhez kapcsolódó érzelemhullám.

És örömmel veszem, ha lesz, aki berepül a nyitott szívembe.