Tulajdonképpen teregetek

Azért jó ritkán írni, mert én sem tudom, hogy miben voltam akkor és tiszta meglepetés a visszaolvasás :) Írtam ezt múlt héten, de azóta megint törlődött minden, úgyhogy visszaolvasás vol2, és akkor már tudok kötni is valahogy. Az egy elég sötét és enervált időszak volt, hálistennek a camino és az elutazás meg máshol levés nagyon sokat segített. Nyilván akkor kellett volna írni, rögtön a hazaérkezés után, de akkor elvitt a minden, mostanra meg a nagy pozitív hullám is kicsit leült.  Úgy indult, hogy az utazás napján írt a portói szállásadó, hogy hova kérem a kiságyat. Mondom, milyen kiságyat, egyedül utazom, valakivel biztos összekevert. Mondja nem-nem, kiságyagyas szobát kértem. Visszanéztem a foglalást, és tisztán ott állt, hogy egy felnőttre és egy csecsemőre foglaltam :) aztán éjjel megérkezéskor ott nézegettem az üres kiságyat, hogy hát ez elég szimbolikus, köszike. Ja, nem is így indult, hanem hogy 2 nagyon cuki barátnőm kivitt autóval Ferihegyre és bekísért egészen a biztonsá...

Tegnap este megvettem a repjegyet jövő hétre, meg lefoglaltam az első éjszakára a szállást. És el nem tudom képzelni, milyen lesz, hogy lesz, és van is bennem egy jó nagy adag félelem, de azért inkább megyek, mint hogy itthon féljek. Végül a Portó-Santiago szakaszt választottam, a fő vonzerő az óceán melletti gyaloglás, meg hogy ha Portóból kijutok, akkor onnantól már nagyon természetközeli lesz az egész. El nem tudom képzelni, hogy más zarándokokkal majd bandázom, valahogy egyszerre kívánom azt, hogy ne kelljen senkihez szólni meg senkire figyelni, de a két hetes egyedülléttől is félek kicsit - remélem, valami pompás köztes megoldás alakul ki. Azt hiszem az óceán melletti gyalogláson túl azt várom a legjobban, hogy milyen lesz megengedni magamnak, hogy azt csináljam és úgy, ahogy belülről jön. Ez egyelőre egy teljesen ismeretlen és elképzelhetetlen működés - de magától mondta mindkét túrabarátnő, akik már voltak, hogy erről szól igaziból a camino. Kicsit apatikusan vagyok most ezzel, ...

Elég nehezek ezek a napok és hetek. Ma épp talán kicsit könnyebb, vagy jobban megy az élet, de hát irgalmatlan sokat sírtam itt az elmúlt időszakban és nagyon nagyon sok nehéz érzelem van bennem. Elősorban düh és harag L felé, aztán egy nagy adag becsapottság és igazságtalanságérzés, aztán néha van egy kis önvád, hogy ezt miért hagytam és miért nem vettem észre, vagy miért magyaráztam meg magamnak a red flagaket, és miért adtam újra és újra bizalmat - ááá. De igaziból tudom, hogy miért és azt is tudom, hogy a lecke már megvan. Sajnálom, hogy két értékes évem elment rá, de megvan. Van egy elképesztően jó és megtartó barátnőkör körülöttem, minden nap valakivel beszélek hosszan, kb mindenkinek ugyanazt mondom és ugyanúgy káromkodok, de okosan, szétosztva egyenlően, így egy-egy emberre kb csak hetente egyszer kerül sor :) és egyelőre bírják és nagyon jó dolgokat mondanak, minden beszélgetésből van minimum 1-2 őrült fontos és visszaigazoló mondat és segítenek nagyon az önvád gyors abbahagyá...

Úristen, de nagyon kedves kommenteket kaptam, nem volt energiám azonnal reagálni, de nagyon bement a szívembe az összes és sok erőt adott! Köszönöm!!  Az önegyüttérzést gyakorlom ezerrel, és asszem most megy is elég jól, és annyira szuperkedves barátnőim vannak IRL, naponta valaki biztosan megkérdezi, hogy hogy vagyok, és mi van és egyszerűen nem hagyják, hogy csendben, csak befelé szomorkodjak. A megírt emailre nem jött válasz, nem tudom, fog-e valaha, de eleinte még azért sírtam, hogy biztos keményen fogalmaztam és láttam magam előtt a szégyent az arcán, aztán azért sírtam, hogy de hát mennyire igaz, amit írtam és mennyire jogosan vagyok felháborodva és érzem magam átb*szva a palánkon. Szerencsére mindig volt ok sírni. Most hétfőn volt még egy nagyobb kör sírás, mert az utolsó körös cuccolás miatt kellett még egyeztetni is, meg elhozta a lakásomba a maradék nagy dolgokat és ez is nagyon fájt. Nem akartam itthon lenni, elindultam a Várba, aztán időközben módosult a Normafára, végi...

és akkor az előző írás másnapján szakított velem, derült égből durr, ráadásul jó szarul, engem hibáztatva jó sok mindenért, hogy biztosan le legyen rombolva mindaz, amit építettünk az elmúlt 2 évben, és lehetőleg az egész 2 év tűnjön egy ablakon kidobott semminek. Én kb lesokkolódtam, ez már 3 hetes történet, de teljesen kész vagyok még mindig, bár most már legalább tudok írni róla. Annyira méltatlan, annyira bántó, annyira nehéz most erőt gyűjtenem bármihez is. Írtam ma neki is egy emailt úgy kb 5 órán át, valahogy megtalálni ennek a történetnek a helyét a kamrámban, de ez asszem még idő lesz. Valami kibaszott túlélő üzemmódban voltam az elmúlt hetekben, időn kívülien, szarul alvással, majdnem minden éjjel vele álmodtam, szerintem az elmém is kapaszkodik a lelkem után, vagy nem is tudom, melyikük van hol, de leginkább darabokban mindenem. Egy hete elmentünk Nagymarosra egy kisházba, amiről ott derült ki, hogy nem a hegytetőn van, ahova ígérték, hanem a főút és a vonat mellett 50 méter...

Szoktam nézni a párokat az autóban villamosról vagy vonatról vagy bárhonnan, ahonnan kibámulok / bebámulok és mindig összeszorul a szívem, amikor két embert látok közöttük zéró kommunikációval vagy olyan állapotban, hogy semmi közük egymáshoz. Ennél már csak az a rosszabb, amikor az egyikük sír is. Na most hétvégén pont ilyen párnak látszódhattunk mi is, mondjuk sírni csak akkor kezdtem el befelé, amikor megdícsérvén Anyukám kétféle sütijét annyit mondott, hogy na lesz majd, amikor egy sem lesz, sőt, ő sem lesz. Anyukám hihetetlen optimizmusa.  Azóta már halványulóban a rosszérzés, de ez a hétvége sem vonult be a legjobbak közé. Nem tudom, hogy kellene önfeledtnek vagy spontánnak lenni - és nem emlékszem, mikor nevettem utoljára igazán szívből, hahotázva. Szoktak az emberek önfeledten nevetni a negyvenes éveik közepe felé? Tanítja ezt valaki, van erre tanfolyam? Jaj, volt régen a hahota klub, az mondjuk őrült vicces volt videofelvételekről. De komolyan, hogyan lehet időtlenséget me...

Most van a 3. évfordulója, hogy egy hatalmas váltással bekerültem egy IT céghez, üzleti elemző-külső tanácsadóként. Olyan fura és vicces innen visszanézni: akartam váltani, de nem az én vágyam volt, hogy ide jöjjek, hanem egyszerűen ez jött szembe. És pont egy időben ezzel Rottardamba is felvettek egy céghez, ami a régi szakmámhoz kapcsolódik, nagyon érdekes belegondolni, hogy ha azt választom, akkor most milyen életem lenne, milyen társaságban lennék, ott élnék-e még és úgy egyáltalán, mi lenne velem. De nem azt választottam a finisben, hanem ezt, és ez van, ami van. Az első több mint egy év brutál nehéz volt, egy elég szar stílusú frusztrált és picsogó nő volt akkoriban a vezetőm, semmit sem segített, csak ahol tudott beszólt és lecseszett, és egy nagyon kaotikusan működő cégnél egy tök új területen full egyedül kellett megkapaszkodnom. Arra emlékszem, hogy szó szerint folyamatosan olyan meetingeken kellett ülnöm, ahol egy rohadt szót sem értettem a kötőszavakon kívül. Se az IT, sem ...

Nahát elég rosszul estek a névtelen kommentek, mármint a bennük levő indulat meg minősítések és az meg a saját szegénységi bizonyítványom, hogy többszöri elolvasás után sem értem pontosan, hogy engem kritizáltak-e a névtelen, aztán monogramos kommentelők, vagy egymást. Mindegy, erre most biztosan nincs energiám meg hát pontosan azt érzem, amit már korábban mások is írtak, hogy ez hadd legyen az én játszóterem. Azért írok, mert jól esik kiírni a gondolataimat, igaziból sokkal többször szeretnék írni, mint amennyi alkalmam akad, és elég szenzitív gondolatokat írok ki - és bocsánat, ha ezt bárki rosszul veszi, de elsősorban magamnak írok. És annyi a kérésem a jövőre nézve, hogy lécci aki hozzászól, az próbáljon empatikusan és amennyire megy, indulatmentesen és segítő szándékkal írni. Én alapvetően egy elég békés, érzelmes meg érzékeny valaki vagyok, és rosszul esik, ha valaki sáros lábbal és hangosan kiabálva ront be a nappalimba, szimplán csak azért, mert én sem így viselkedem. Más vélem...

Na hát ez a blogvemberke abbanmaradt, főként olyan banális okok miatt, minthogy 1) átmentem L-hoz, lett volna időm, de a privát laptopom otthon volt; 2) otthon voltam, laptop is velem volt, de időm nem volt; 3) átvittem a laptopot L-hoz, én is ott voltam, de idő nem volt; 4) laptop L-nál, én otthon, időm épp volt - és ezek végtelen kombinációja, a lényeg, hogy a lokáció, a laptop és a szabadidő véletlenül se kerüljön közös halmazba.  Aztán azért is abbamaradt, mert volt egy alapos mélyrepülés a kapcsolatban, egy beszélgetés végülis oda kanyarodott, hogy teljesen más jövőképünk van, L. kimondta többször is, hogy ő egyáltalán és semennyire sem szeretne már gyereket, ez engem elég rosszul érintett, mert én még nem tudtam elengedni ezt a gyerektémát és nekem a jövőképemben abszolút ott figyel egy babika, vagy legalábbis az összes falig elmentel, ami még nem történt meg. Ráadásul eddig nem ezt mondta L, én igaz, hogy nem ugráltam a nyakán minden héten ezügyben, de belül azért ez volt a ...

Minden szuper és csillogós, úgyhogy nincs is már miről írnom, csak az idei karácsonyi ajikról. Már jó ideje gyűjtöm az ötleteket, meg figyelek az elejtett félmondatokra, hogy kinek mire vágyik, és akkor itten van a lista jelenlegi állása: - L: ő lehet, hogy olvassa ezt a blogot, mert egyszer balgán megmutattam neki, ami kicsit vissza is vetette az őszinteségi rohamaim mélységét, szóval neki már megvettem egy ba........át, meg egy nagyon cuki és vicces te....st, meg elkalandoztam, hogy milyen menőség lenne egy hosszú hétvégés utazást összekötni egy koncerttel és úgy csinálni, mint akik fiatalok és van pénzük, de ez abszolút túlzás - szóval lehet, majd szülinapi aji lesz.  - M: kap egy páros jegyet egy Ferihegy 1-es városi sétára, egy cserkészpulcsit, mozijegy utalványt, ha találok értelmezhető összegben és egy sok gombos egeret (ezt egyszer említette, fogalmam nincs, milyen egy jó sokgombos egér, úgyhogy majd igyekszem valami hatodik érzékre és valamelyik erősen gamer kiskollegámra ...

Az idő továbbra is gyorsabban szalad, mint én. Bemenős hét van a munkában, amitől mindenki teljesen távol került, mindez megfejelve napi nettó 5-6-7 óra meetinggel-workshoppal-akármivel ez kellemesen kinyír mindenkit, de engem biztosan minden nap végére. Így egyetlen porcikám sem kívánja, hogy este még visszaüljek és kicsit lamentáljak a napon :) Szóval nem lamentálok, de azért gyorsan leírom a munkabeli demotiváltság okát: 3 éve elindult egy nagy üzleti és IT transzformációs projekt. Alulbecsülve kapacitással és túlbecsülve leszállítandókkal, ahogy ezt kell. Én teljesen zöldfülűként, 2.5 éve csatlakoztam be, szóval a nagyját már belülről néztem. A 3 év alatt minden fő funkciót lehozott a csapat amit kellett, kb mindent időre, minden háttérintegráció működik, csomó kis szarság pluszban elkészült, nagyon jól összerázódott a csapat. Most telik le a 3 év, és ahelyett, hogy a 100%-os csilivili működéshez hiányzó utolsó 10%-nyi munkát beletehetnénk jövő év első pár hónapjában... ehelyett va...

Csütörtökön a nap egyértelmű fénypontja a szárazföldi edzés volt, ahol a bemelegítés alatt bukfencezni kellett, meg cigénykerekezni. Na most mindez 46 évesen, ezer év kihagyás után elég vicces volt, nagyon röhögtünk egymáson. Mindeki placcsant jobbra-balra, mondjuk nekem előre egész jól ment, csak nagyon elszédültem benne, hátrafelé kicsit necces, de azért ment. Volt a nehezített verzió, amikor hátrafelé kézzel kinyomom magam és talpra érkezek, hát ez nem ment. A cigánykerék sem, valahogy nem jött fel a lábam csak derékszögig, az meg itt nem praktikus. Volt aztán csomó gumiasztalos rész, imádtam, és nagyon szépen szoktat arra, hogy feszítsem a lábam, hátam, hasam, fenekem, karom közben, különben eldob valamelyik irányba a gumiasztal. Volt deszkáról 1,5 magas matracra ugrás is, ez előrefelé ment, hátrafelé viszont rettentő para páros lábbal elugrani. Nem tudom elmondani, hogy miért, de az, trust me :) Aztán hazafelé a kisautónak megint felforrt a hűtővize, gőzölgött és büdös volt, bakke...

Ma ilyen igazi semmi különös nap volt, reggel autóval be melóhelyre, aztán soksoksok megbeszélés meg miegymás, ami teljesen lehozott az életről és teljesen értelmetlen mindaz, amit most rohamtempóban kellene csinálni, és emiatt eléggé demotivált vagyok. Aztán elmentem gitárra, az mondjuk nagyon jó volt, sokat nevettünk, és tök jól ment, annak ellenére, hogy 3 hete nem volt a kezemben egy percet sem, de most valahogy könnyűek a darabok hangilag, csak a ritmusuk odafigyelős, de az meg megy érzésre meg hallás után. Aztán hazaugrottam, mert egy vidéki kolleganőm nálam alszik most pár napot, amíg Pesten van és megágyaztam, meg még reggel rendet raktam kicsit, és olyan jó érzés, amikor rend van ott. Csak kár, hogy nem én vagyok most a rendben :) Aztán átjöttem L-hez, ő tévézik, nekem van időm bloglon leírni mindazt, amit amúgy nem írnék le, mert ezeken nincs mit leírni, de agyam meg nincs igazán belemélyedni mélyebb témákba.  Na jó, azért két aktuális dilemma: - tanácsadóként dolgozom, d...

Jujuj, itt elindult a blogvember, azaz blogverem, én meg teljesen elfelejtettem, és még csak olvasni sem olvastam másokat, csak tegnap este, és akkor esett le, hogy akkor mostantól hajrá írás és hajrá blogverem. Mert írni jó, dokumentálni még sokkal jobb és közben végiggondolni és lecsillapodni vagy éppen közelebb kerülni önmagamhoz meg egyenesen priceless. Már csak 20 percem van, szóval rohamtempóban írom a nov 1. - nov 4. közötti eseményekből azokat, amik az időrostán fentmaradnak. Szombaton éjjel felébredtem és nem tudtam visszaaludni, kimentem pisilni, közben majdnem ráléptem egy földön fekvő alakra, merthogy L. legnagyobb fia 20 éves volt pénteken és szülinapi bulit rendezett a pincében. Ott volt csomó 20 éves fiatal, kedves-jólnevelt-okos fiúk-lányok, imádnivaló mind, és teljesen fura volt megélni, hogy én már abba a csoportba tartozom, aki fent marad a lakásban és 11-kor elalszik, míg 4 méterrel alattunk megy a buli. Hívott minket a fiú, annyira cuki, de igaziból nem volt kedvem...

Elég igazságtalanul világít itt a rotty a lista tetéjen, pedig az is mulandó volt, mint minden. Most a lebetegedés előszobájában érzem magam, úgyhogy pihenőnap, csak a kötelező minimumot hozom (mint anno a nyelvvizsgáknál a 60% meg 61%-os eredményekkel) és nagyon élvezem a pihenést és hogy olyanokra jut időm, amikre máskor sosem. Eleve, hogy itthon vagyok <3 ez már nagyon jó. Aztán lemostam a nyári papucsokat, a sáros túrabakikat, lefotóztam, amiket vintedre vagy marketplace-re szánok és fel is töltöttem őket. És Demjént hallgatok (akár ciki, akár nem, szeretem megunhatatlanul). És pótlom az adminisztrációs elmaradásokat.  Valahogy sokkal hamarabb ülök ide írni, ha bánat van és szomorúság, de most rendhagyó módon írok pár szösszenetet a jókról is, maradjanak csak meg az utókornak ezek is. Valamiféle belső egyensúlyt érzek már egy ideje, ami felszabadít csomó olyan szorongástól, amik régen örökösen itt ültek a nyakamon. Pl. elhívott L most hétvégén az egyetemi baráti találkozójuk...

Bizalom, cöh! Volt is, van is, de azért pár alkatrészt cserélni kell az autón, úgy mint komplett ülésszett :) ezen próbálok nevetni, de annyira kiürült, kiégett és lefáradt vagyok, hogy csak ilyenkor írás közben megy. Szóval valami masszív enerváltság ül rajtam, nagyjából semmi sem érdekel és nem is lelkesít, azt érzem, teljesen elfogytam energiailag. Teljesen meglepő, hogy azt hittem régebben, minden bajom forrása az egyedüllét, és bezzeg ha lenne párom, most már van 1,5 éve, és most meg azt érzem, hogy akkora meló és feladat egy párkapcsolat fenntartása, pláne jóminőségben, hogy ezt nem tudom megugrani. Vagy nem tudjuk megugrani, ez így helyesebb. Sok a vita, sok a feszkó, sok a különbözőség és nem látom a közös jövőképet. Rejtély számomra, hogy tudják mások 40+-osként összehangolni az életeiket és egy közöset élni onnantól, nekünk ez egyáltalán nem megy. Fuh. Szóval ebben is nagyon el vagyok fáradva, mindenben el vagyok fáradva, ne már. És kellemesen be tudom magam csapni azzal, hog...

Tegnap valahogy elrontották a vezetőülés háttámla állító kart... nem akad be, a teljesen lehajtott és a teljesen hátrahajtott végpont között dülöngél szabadon az ülés :D Gyakorlom a bizalmat rendületlenül. És hogy ez nem azt jelenti, hogy legközelebb ne adjam kölcsön bármimet bárkinek. 

Na jól van, olyan szép mozzanatok vannak az életben, mégiscsak jól van minden :) L. legidősebb fia külföldön él, ott jár egyetemre, meg már dolgozik is mellette, de most volt tegnap a középső fiú 18. szülinapi családi bulija és arra hazajött (mennyire jófej már). Na és este sötétben, miután már minden vendég hazament, ott ült elszontyolodva, hogy túl sok mindent próbál beleszuszakolni ebbe a pár itthon töltött napba és nem tud ennyi mindenkivel találkozni és most páran lent vannak Kapolcson, de tömegközelekedéssel irtó bonyi meg rengeteg idő odajutni meg vissza Bp-re és nem tudja hogy rakja össze. Végigvettük milyen opciók vannak, aztán egy ponton az öccse mondta, hogy kérje el a játékautómat. Ez először meredeknek tűnt, de aztán végiggondoltam, hogy én meg tudom oldani autó nélkül most egy napig, neki nagy segítség, hát vigye nyugodtan. Ez volt kifelé az arcom, de befelé meg nagyon izgultam, hogy bakker, ha összetöri vagy bármi gond lesz, azt nekem kell benyelni, mert se ő, se a szüle...

Megpróbálok visszaszokni a negyedévenkéntinél sűrűbb írásra, mert égető szükségem van rá. Megint azt érzem, elvesztettem magammal a kapcsolatot, ennek következtében másokkal is, és csak frusztrálódom egyre jobban. Az külön szép, hogy most vagyok két hét nyaralás után, szóval el lehet képzelni a before állapotot.  Na jöjjön a jó lista, csapjuk be a világot, magamat és mindenkit, hogy csupa jóból áll az élet! (különben meg hajlamos vagyok elhinni, hogy csupa rosszból, az ugyanekkora becsapás) - unokaöcsi (akit nem is tudok így hívni, hanem a normális nevén 1500 féle becézéssel) ultracuki, április-májusban tök sokat láttam, majdnem minden héten, de voltak ottalvós többnapos etapok is. Mármint én aludtam ott :) és annyira egyszerű kis klambó, ha baja van, sír, ha megszűnik a baj, nevet. Csak tanulni lehet tőle! Beszédre-énekre annyira figyel, hogy azt érzem, érdemes neki narrálni a világot, mert érti. Már megvan 2 tuti alvópóz a kezemben, vagy az egyikben, vagy a másikban meglepően gyo...

Az előzőekben belengetett kisházból sem nem lett semmi, a szerződés egyezkedés közben annyira berágtak az általunk kért dolgokra, hogy a tulajdonos felhívott, vállalhatatlan hangnemben rámöntötte a sérelmeit, elhordott engem mindennek, majd amikor válaszoltam volna, akkor rámbaszta a telefont. Szóval egy öt perc alatt szertefoszlott minden álom és terv és visszaléptem a start mezőre. És hiába edzett már meg az élet újrakezdés terén, de borzasztóan csalódott voltam és nagyon értetlenül álltam az egész előtt.  Azt a részét megértem, hogy egy nappal a tervezett aláírás előtt szar ilyennel szembesülni, de ad1) ők 3 napot ültek a szerdőség megírásán, amire mi 1,5 nap alatt reagáltunk; ad2) az ügyvédem szabin volt és nem Budapesten és ezt mondtam is nekik; ad3) a kért eletromos hálózati felülvizsgálat az törvényi kötelezettség, amit az ő ügyvédüknek pontosan kellett volna tudni; ad4) ilyen nagyságrendeknél a kötbér nem ördögtől való, plusz ha tudja, hogy ki tud költözni időre, akkor meg...